Alig öt nappal azt követően, hogy Németh Miklós letette a miniszterelnöki esküt, 1988. november 29-én Grósz Károly főtitkár a budapesti pártaktíva értekezletén az alábbiakról beszélt a Budapest Sportcsarnokban: „A magyar párt és társadalom jó irányba halad előre, de rögös az út, és benne van a bukás esélye is. Ellenségeink is tudják ezt, és spekulálnak rá. A harc eredménye csak tőlünk függ, mert osztályharc lett ez a javából. Attól, hogy képesek vagyunk-e visszanyerni önbizalmunkat, magunk mellé tudjuk-e állítani a józan erőket, s ha kell határozottan fel tudunk-e lépni az ellenséges ellenforradalmi erőkkel szemben. Ha igen, megmarad a rend, s biztonság, túljutunk gazdasági nehézségeinken, megőrizzük értékeinket, s egy új, korszerűbb és hatékonyabban működő magyar szocializmust hozunk létre. Ha nem, az anarchia, a káosz és – ne legyen illúzió – a fehérterror fog eluralkodni.” Grósz gondolatai, különösen a fehérterrorra való utalása valósággal sokkolta a közvéleményt. Három héttel később a főtitkár javaslatára létrejött, az MSZMP KB nemzetközi, jogi és közigazgatáspolitikai bizottsága. A „Nemzetbiztonsági Bizottságnak” is nevezett testület tíz tagja közül többen a keményvonalasok közé tartoztak, így közöttük volt például Borbély Sándor, a Munkásőrség parancsnoka. Elképzelhető, hogy Grósz a Munkásőrségnek szánta azt a dicstelen szerepet, amelyet 1981-ben Lengyelországban a ZOMO névre hallgató rohamrendőrség töltött be a szükségállapot idején. Ezen valószínűleg a korszakban sokan mosolyogtak volna, az 1980-as évek pocakos, kiöregedett munkásőreire gondolva, de nem szabad elfelejteni, hogy a testület tagjai fegyverek és lőszerek felett rendelkeztek, márpedig a tömegbe lőni öregen és pocakosan is lehet.

Szűrös Mátyás – aki szintén tagja volt a grémiumnak – később úgy emlékezett vissza, hogy a bizottság létrehozása csak „megtévesztő manőver” volt Grósz részéről, aki 1988 végétől csak kapkodott, egész egyszerűen képtelen volt helyesen ellátni a feladatát. Mindezt azzal is alátámasztja a leendő ideiglenes köztársasági elnök, hogy magába a testületbe olyan embereket is meghívott a főtitkár, akikről köztudott volt, hogy nem az ő vonalát képviselik a párton belül, így például Horváth István belügyminisztert, vagy éppen Kárpáti Ferenc honvédelmi minisztert. A mindössze néhány alkalommal összeülő bizottság munkája teljesen érdektelennek minősült. Ráadásul a találkozók során elhangzottakról, másnap két minisztere révén már maga Németh Miklós miniszterelnök is tudott, bár azt a következtetést a kormányfő is hamar levonta, hogy a Grósz-féle bizottságosdinak semmi értelme nincs. Ettől függetlenül azt Németh és mások is nagyon jól tudták, hogy bajt okozni kapkodással, értelmetlen és felesleges indulatokat felszabadító beszédekkel (lásd a fentebbi fehérterroros-beszéd) is lehet. Ehhez pedig az MSZMP utolsó főtitkára nagyon értett. Németh Miklós, 2014-ben megjelent memoárjában megemlíti, hogy egy ízben olyan dokumentumra lett figyelmes Grósz íróasztalán, amely a rendkívüli állapot kérdéskörét taglalta. A miniszterelnök félelme nem volt alaptalan, hiszen ekkor már több helyről is érkeztek nyugtalanító hírek kisebb szervezkedésekről, így például Borsod megyéből, Grósz egykori megyéjéből is. Mindezek azonban megmaradtak a szervezkedések szintjén, így különösebb intézkedést nem igényeltek.

Grósznak volt még egy próbálkozása a témában. 1989 áprilisában egy PB ülésen, majd a nyilvánosság előtt, a KISZ utolsó kongresszusán bejelentette, hogy „gazdasági szükségállapot” kihirdetését tartja indokoltnak. A főtitkár szavai kisebb pánikot keltettek, ezúttal nem az ország lakossága, hanem a hitelezők esetében. A Grósz által óhajtott gazdasági szükségállapot, ugyanis többek között az ország hiteltörlesztéseinek a felmondását jelentette volna, ami egyenlő volt az államcsőddel. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy Grósz a nyilvánosság előtt azt is kijelentette, hogy a kérdés kapcsán egyeztetett a miniszterelnökkel, aki szintén támogatta az elképzelést. Németh Miklós azonban, amint eljutott a fülébe a főtitkár újabb akciója, azonnal tiltakozott. A Magyar Televízió adásában jelentette be, hogy szó sincs gazdasági szükségállapot kihirdetéséről – ilyen intézmény egyébként sehol sem létezik, tette hozzá a kormányfő – ő pedig soha nem egyeztetett erről a főtitkárral. Ezzel Németh a nyilvánosság előtt leplezte le a főtitkár nem egyenes szándékait. Grósz nagyon súlyos presztízsveszteséget szenvedett el, ellenben Németh Miklós támogatottsága megerősödött, aki így sikeresen alakíthatta át kormányát, amelynek tagjait elődjétől, Grósz Károlytól örökölte.

Az utolsó főtitkár még a rendszerváltoztatás után sem tagadta, hogy valóban szándékában állt a diktatúra fenntartása, akár erőszakos eszközökkel is. 1991-ben interjút adott az Új Magyarországnak: „Látni kellett, hogy 1989-ben szétszedik, szétmarják a pártot, ugyanakkor markáns ellenzék nem mutatkozik. Akkor felmerült, de csak szűk körben, hogy esetleg adminisztratív erővel kikényszerítünk egy modellváltást a társadalomból. Végül úgy döntöttem, hogy az a politikai rendszer, amelyet a saját népével szemben fegyverrel kell megvédeni, hosszú távon életképtelen.” Az újságíró kérdésére, ami szerint: „A fegyveres erők készen lettek volna a végrehajtásra?” – a főtitkár ekképp felelt: „Akikkel én beszéltem, döntésre vártak.”

Közismert, hogy Magyarországon végül vértelenül ment végbe a rendszerváltoztatás folyamata. A rendőrség vagy a honvédség nem avatkozott bele a folyamatokba, míg a Munkásőrséget 1989-ben jogutód nélkül feloszlatták. Azonban voltak, nagyon sokan, akik nem akartak beletörődni abba, hogy a kommunista diktatúra hamarosan véget ér. Az utolsó főtitkár Grósz Károly, és más keményvonalas kommunista vezetők 1988 végére eljutottak odáig, hogy terveket szőttek a hatalom megtartásának akár erőszakos lehetőségére. Elképzeléseik szerencsére csak tervezetek maradtak, ám ha nem is annyira az 1981-es lengyel, az 1991-es moszkvai puccskísérlet példája mutatja, hogy alakulhattak volna másképp is a rendszerváltoztatás eseményei.

Balogh Gábor

Borítókép: Fortepan / Szigetváry Zsolt