1991. október 27-én, vasárnap este nem sokkal tíz óra előtt robbanások sorozatára lettek figyelmesek a déli határ menti Barcs város lakói. A városban élők számára a jugoszláv határ túloldalán zajló háború eddig még „csak” a látóhatáruk szélét súrolta, de ezen a vasárnapon konkrétan megérintette a térségben élőket a háború szele. A valószínűleg eltévedt jugoszláv katonai gép a város nyugati határát szórta meg pusztító terhével, de szerencsére személyi sérülés az ijedelmet leszámítva nem történt. A bombák egy része szántóföldre hullott, egy részük viszont több épületben is kárt okozott. A súlyos eset felhívta a közvélemény figyelmét a szomszédban nyár óta zajló háborúra.

„Recsk legyen fogalom és jelkép!” – fogalmazott Antall József miniszterelnök, 1991. október 25-én a recski kényszermunkatábor egykori területén felállított emlékmű ünnepélyes avatásán. Az 1950 és 1953 között, az ÁVH által működtetett lágerban több mint ezerötszáz embert tartottak fogva és kényszerítettek a helyi kőbányában való megerőltető munkára. Az alkotás az ő áldozatuknak állít emléket, immáron harminc éve.

A rendszerváltoztatás előtt tömegesen érkeztek hazánkba Románia és a NDK állampolgárai, akik az ekkor még mindig vasszigorral működő diktatúrák helyett a rendszerváltoztató Magyarországon kerestek menedéket, remélve hogy innen utazhatnak tovább Nyugatra. Csilla von Boeselager, a magyar származású vegyész kezdeményezésének köszönhetően sikerült létrehozni számukra az első menekülttáborokat, ahol emberhez méltó körülmények között várhattak sorsukra a menekültek. A bárónő elhatározása pillanatára így emlékezett vissza: „Ez volt az a pillanat, amikor szépen csendesen bekopogott az Úr a szívem ajtaján, azzal a feladattal, melyre azt mondom, hogy a hivatásom.  Megismertette velem a menekült, a kirekesztett, a szegény, a rokkant státuszt, hogy tudjam, mi van annak a lelkében, s mennyire rászorul az együttérzésből fakadó aktív segítségre az, aki ilyen helyzetben él.”

1986. január 18-án a Duna Kör nemzetközi sajtótájékoztatót tartott, amelyen a társaság bejelentette, hogy február 8-án környezetvédelmi sétát tartanak a vízlépcső felépítése elleni tiltakozás jegyében. A menet a tervek szerint a Batthyány tértől indult volna, végállomásaként pedig a Margitsziget lett kijelölve. A rendezvény a kommunista hatóságok tiltása miatt végül nem került megszervezésre. A tiltás ellenére jónéhányan mégis elindultak február 8-án a Margitsziget irányába. A Rendőrség könnygázzal és gumibottal oszlatta szét a csöndes demonstrálókat. A hatalom a szokásos eszközökkel reagált, talán nem is sejtve, hogy Bős–Nagymaros néhány év múlva a diktatúra bukásának szimbólumává válik majd.

1989. május 7-én, több száz fő követelte egy lakossági fórumon a helyi szovjet katonai repülőtér bezárását az illetékesektől. A helyiek évtizedes problémára hívták fel a pártvezetés figyelmét. A katonai repülések okozta zaj a város érintett részein már elviselhetetlenné tette a mindennapi életet. A debreceni repülőtér mindemellett kulcsfontosságú katonai objektum volt a megszállók szemében, hiszen ezen a repülőtéren voltak hadrendbe állítva az atomtöltetek célba juttatását lehetővé tevő repülőgépek. Sokkal többről volt tehát szó Debrecenben, mint a zajártalmakról.

A rendszerváltoztatás időszakában a demokratikus, új struktúrák kiépítése kötötte le a formálódó politikai pártok figyelmét, így nem maradt sok energia a biztonságpolitikára, a biztonságpolitika új típusú kihívásaira. Mégis, az 1988 és 1989 folyamán megalakult ellenzéki szervezetek – későbbiekben pártok – programjában megtalálhatóak a haderővel kapcsolatos elképzelések.  A programok böngészésénél az olvasó több tényezővel szembesül: a későbbiekben országos listát állító és parlamentbe bejutó pártok programja volt a legrészletesebb, szinte mindegyik foglalkozott a haderő kérdéskörével, ugyanakkor elmondható, hogy a hadsereg nem tartozott a legfontosabb kérdések közé, a szövegből pedig az is tisztán látszik, hogy a frissen szerveződő „ellenzék” híján volt egyes területeken – így a biztonságpolitikát érintő kérdésekben – a szakértőknek.