Előző írásunkban az NDK megalakulásának körülményeit mutattuk be, a folytatásban a keletnémet állam rendszerváltoztatáshoz vezető útját elemezzük.

10 nappal a visegrádi csúcstalálkozót követően, 1991. február 25-én Magyarország újabb nemzetközi csúcstalálkozónak és történelmi jelentőségű eseménynek adott otthont. Budapesten a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének ülésén a tagállamok kimondták a VSZ katonai szervezetének feloszlatását. Fél évvel később már maga a testület sem létezett. A szervezet feloszlatásában a legfőbb érdemet a „hármak”, azaz a Visegrádi Együttműködés országai tudhatták a magukénak. 

„A rendszer arra épül, hogy az emberek nem merik azt mondani, amit gondolnak. Ez pedig oda vezet, hogy kezdik már csakis azt gondolni, amit mondanak. Bizonyos idő elmúltával a cenzúra környezetté válik, rajta van a házfalakon, rajta van az arcodon, az öltözködéseden, a testtartásodon, nemcsak a betiltásban, a titokban, az alagsorban mutatkozik meg, hanem a homlokzaton is, a dicsekvésben, a jelszavakban, az állami szertartások szépészeti előírásaiban.” – írta Konrád György, Önkiadás című 1986-os írásában. Az előbbi látleletet bármely totalitárius országra nézve érvényesnek tekinthetjük. Mégis, pont az iménti idézetet tartalmazó kiadvány és a több tízezer szamizdat kötet és újság bizonyítja, hogy a szavak és a belőlük formálódó gondolatok hozzájárultak a diktatúrák bukásához. Sorozatunkban a szamizdat keletkezését, közép-európai térhódítását tekintjük át, míg a folytatásban a magyarországi szamizdat történetével foglalkozunk. 

A berlini fal „leomlása” és az NDK 30 évvel ezelőtti megszűnése a hidegháborús világ végét jelentette. A Német Demokratikus Köztársaság a Szovjetunió számára „presztízs-projekt” volt. Nem csupán a második világháborúban szovjeteket ért német támadás miatt tartották fenn a kommunista államot, de az életképtelen ország működőképességének bizonyítása a Szovjetunió tekintélyét volt hivatott biztosítani. 

A rendszerváltoztatás óta eltelt harminc év folyamatait vizsgálja meg Václav Klaus a nemrég megjelent A szabadság hullámvasútján című legújabb könyvében. A kötet online bemutatójára a Kertész Imre Intézetben került sor Schmidt Mária Széchenyi-díjas történész,a Terror Háza Múzeum és a XXI. Század Intézet főigazgatója, Baczoni Dorottya történész, a XX. Század Intézet munkatársa és Szabó Tamás, a Kertész Imre Intézet programigazgatója részvételével.

Magyarországon a politikai perek száma az 1960-as évektől jelentős számban csökkent. A pártirányítás alatt álló rendőrség és a bíróságok igyekeztek közbűntényes eseteket kreálni az általuk üldözött ellenzékiek cselekedeteiből, az egyértelműen antikommunista megnyilvánulásokból. Ezzel azt a benyomást akarták kelteni a közvéleményben, bel- és külföldön egyaránt – hogy Magyarországon nincs jelentős antikommunista megnyilvánulás. Néhány esetben azonban kivételt tettek, megrendeztek egy-egy politikai pert, hogy senki se felejtse el milyen országban él valójában, és hogy igenis van vesztenivalója. Kristály Gyula ózdi nyugdíjas politikai pere volt az utolsó ebben a sorban, 1988-ban!