A diktatúrával radikálisan szembeszálló szervezetek kezdeményezésére 1989. március 15-én százezres tüntetést tartottak Budapesten, ahol jelképesen elfoglalták a Magyar Televízió székházát. A megemlékezésnek indult demonstráción Cserhalmi György felolvasta a tizenkét pontba tömörített követeléseket, majd Csengey Dénes szenvedélyes beszédében követelte a demokráciát és a sajtószabadságot. A tömegrendezvénynek komoly lélektani hatása volt, az ellenzéki erők összefogtak és egy hét múlva életre hívták az Ellenzéki Kerekasztalt, az állami apparátus pedig megértette, hogy az egypártrendszer fenntarthatatlan. A nemzet visszakövetelte magának az ünnepet.
1988-ban még a rendőrség verte szét a Petőfi szobornál tartott ellenzéki megemlékezést, ám az állampárt vezetése tartva attól, hogy a következő évben a tömeg megállíthatatlan lesz, taktikai okokból és félelemből hivatalos állami ünneppé és munkaszüneti nappá nyilvánította március 15-ét, majd 1989 márciusának elején hivatalos állami rendezvényt hirdetett meg. A munkaszüneti nap és az egyre inkább repedező rendszer gyengesége azonban 1951 óta először adott lehetőséget arra, hogy más szervezetek is szabadon tarthassanak ünnepségeket, amely – mint később kiderült – a rendszerváltoztatás történetének egyik fordulópontjává vált.
A radikálisan antikommunista Fidesz és az SZDSZ meghívására a szervezőkhöz csatlakozott az MDF és a Kisgazdapárt néhány csoportja, majd további harmincegy ellenzéki közösség, amely az addigi események kegyelmi pillanat volt, hisz először fogott össze a kommunista elnyomással szemben az odáig töredezett ellenállás. A tévészékház előtt tartott rendszerellenes megemlékezésre – bármilyen nagy is volt az állami média nyomása – ötször annyian voltak kíváncsiak, mint az MSZMP hivatalos állami ünnepségére, ami komoly erődemonstráció volt, másrészt pedig jó alkalom volt arra, hogy egységet mutatva lépjen fel a különböző szellemiségű ellenzék. Kónya Imre még aznap megírta meghívóját az ellenzéki szervezeteknek és egy hét múlva megalakult az Ellenzéki Kerekasztal, amely fordulópont volt a rendszerváltoztatás történetében.
Csengey Dénes szenvedélyes beszédében katartikus része volt, mikor kijelentette, hogy a híreszteléssel szemben nem randalírozó tömeg érkezett ide, és „ne féltse tőlünk senki a televíziót, mert nagyon fogunk rá vigyázni, hiszen a miénk.” Majd így folytatta: „Követeljük a szabad március 15-ét, március 16-át, március 17-ét., március 18-át, március 19-ét…”, és mikor az összegyűlt tömeg megértette szavait, olyan tapsvihar robbant ki, amilyent a szocializmusban egyetlen egy kierőszakolt rendezvényen nem hallott az ország.
Így emlékezett 1989. március 15-re Krassó György, az emigrációs Irodalmi Újság hasábjain:
„Az idei március 15-e számos tanulsággal szolgált. Megmutatta a százezres tüntetés a néptömegek erejét és elszántságát. Figyelmeztette a hatalmat: ne kísérletezzenek a demokratikus kibontakozás feltartóztatásával. És tanulhattak belőle a független szervezetek is: megtanulhatták, hogy össze kell fogniuk, túl kell lépniük az önérdek vezette viszálykodásokon, és hogy erőt csak az emberek vágyainak megfogalmazásából, az ő támogatásukból meríthetnek, nem pedig a hatalommal való egyezkedésből.”
A ’48-as forradalom és szabadságharc a kommunista diktatúra alatt mindig is a szuverenitást, a kommunista elnyomás és a szovjet megszállók elleni küzdelmet jelképezte és 1989 tavaszán jött el az a várva várt pillanat, mikor a magyar nemzet szabadságvágya a felszínre tört és elsöpörte a zsarnokságot.
Nagy Ervin