Az önkormányzatiság mindig is kitüntetett helyet foglalt el a magyar politikatörténetben. A magyar politikai elit évszázadokon át szinte kizárólag az önkormányzati rendszeren keresztül tudta érvényesíteni a nemzeti érdeket. Ez a hagyomány a 20. században sem kopott ki. Sőt, Trianon következtében, a határon túlra szakadt területek magyarjainak ismét az önkormányzatiság vált az egyetlen érdekérvényesítő képességévé. De nem csökkent a jelentősége a csonka országrészben sem. A második világháborút követően, az ország életének beindítása nem a legfelsőbb szinten, hanem helyben, az önkormányzati szerepkörrel bíró Nemzeti Bizottságokon keresztül történt meg. Ők szervezték meg a romok eltakarítását, a gyárak, a közlekedés és a közoktatás újraindítását, a közélelmezést, egyszóval az életet.

Az antikommunista pártok egyik legfontosabb követelése a helyhatósági választások mielőbbi megrendezése volt, ami ellen a Rákosi vezette kommunisták – nem véletlenül – hevesen tiltakoztak. A kommunista párt vezetői jól tudták, különösen az 1945. novemberi nemzetgyűlési, vagy az azt megelőző októberi budapesti helyhatósági választásokon, hogy esélyük sincs az önkormányzatok megszerzésére szavazás útján. Mindkét választást 50 százalék feletti eredménnyel a Független Kisgazdapárt nyerte meg. Ebből a tapasztalatból kiindulva a kommunisták következetesen blokkolták az országos helyhatósági választások megszervezését, hiszen tudták, hogy ott még csúfosabb vereséget szenvednének, mint a fővárosban. Így évekre megmaradt az átmeneti állapot, amely nem tudott megfelelni az önkormányzatiság alapelveinek. 1950-ben a kommunisták megszüntették az önkormányzati rendszert, helyette felállították a tanácsi struktúrát helyi, megyei, járási, valamint Budapest esetében kerületi és fővárosi szinten. A tanácsok jogkörét szűkre szabták, gyakorlatilag a pártközpont helyi végrehajtó testületeivé váltak, irányításukat „megbízható” elvtársakra bízták.

A tanácsrendszerhez érdemben a rendszerváltoztatásig nem nyúltak hozzá. Időről-időre voltak kísérletek az átalakításra, de ez érdemben csak 1990-ben történt meg. Mindez nem volt véletlen: az egypárti diktatúrával összeegyeztethetetlen lett volna a klasszikus magyar önkormányzati rendszer. Az a szisztéma, amely évszázadokon keresztül sikeresen állt ellen a Habsburg központosító törekvéseknek. Nem túlzás a megállapítás: az önkormányzatiság a demokratikus átalakulás egyik legfontosabb alapeleme volt. S mindezzel tisztában voltak a rendszerváltoztatók is. Az országgyűlési választásokat követően, a győztes párt (MDF) miniszterelnök-jelöltje, parlamenti programbeszédében hosszan beszélt az önkormányzati rendszer újraalkotásának létszükségletéről. A kijelölt miniszterelnök szavai mindennél világosabbak: „Ennek az esztendőnek, ezeknek a hónapoknak egyik legfontosabb törvényhozási feladata az önkormányzati törvény megalkotása és a helyhatósági választások megtartása.” Antall József kiváló háttérrel, felkészülten fogott bele miniszterelnöki tevékenységébe. Jól tudta, hogy melyek azok a feladatok, amelyek elvégzése nem tűrhet halasztást a rendszerváltoztatás folyamatában. Így nem meglepő, hogy az önkormányzati rendszer kialakítását és a választások mihamarabbi lebonyolítását elsőrendű feladatnak tekintette 1990-ben. Hasonló gondokkal küszködött édesapja, idősebb Antall József is 1945-ben. Újjáépítési kormánybiztosként, majd miniszterként és az FKGP pártigazgatójaként jól tudta, hogy milyen óriási feladat hárul a helyi önkormányzatra a háborút követő sorsfordító időkben. Azonban a szovjet és a kommunista elnyomás ekkor nem tette lehetővé a kérdés rendezését. 45 évvel később nem volt akadálya az új helyhatósági rendszer kiépítésének.

Az 1980-as évek végén meg- vagy újjáalakuló pártok egytől-egyig fölvették programjukba a tanácsrendszer megszüntetését és a széles jogosítványokkal ellátott helyi önkormányzati rendszer létrehozásának megvalósítását. Részben érintette a kérdést az Ellenzéki Kerekasztal is, ott azonban úgy határoztak, hogy a rendszer kialakítása, a kérdés fontossága miatt, csak a szabad választásokat követően, az új országgyűlés törvényhozó munkája nyomán kerüljön megvalósításra. A választásokat követően, ugyan a pártok közötti ellentétek még jobban elmélyültek, de abban teljes volt az egyetértés, hogy a helyhatósági struktúrát át kell alakítani, s a választásokat még abban az évben meg kell szervezni. Az önkormányzatiságra minden párt, mint a demokrácia közvetlen megnyilvánulására tekintett.

Nem volt egyszerű dolga 1990-ben a törvényalkotónak és a kormánynak. Feladat rengeteg volt az átalakítás alatt álló országban, de az idő egyre jobban sürgetett. A tanácsok mandátuma 1990. június 8-ig szólt, s ezt ugyan az Országgyűlés meghosszabbította, de nyilvánvaló volt, hogy az ősznél tovább nem lehet késleltetni a kérdés végleges rendezését. A törvény végül – immár egy igazi parlamentre emlékezetető parázs vitasorozat végén – megszületett, így az ekkor még kétfordulós önkormányzati választásokat ki lehetett írni. Az első fordulóra szeptember 30-án, míg a másodikra október 14-én került sor. A kétfordulós szisztéma szerint csak ekkor zajlott le helyhatósági választás, később módosították a törvényt, amely szerint egy fordulóban kellett dönteni a helyi jelöltek személyéről.

Mindkét fordulóban, a tavaszi országgyűlési választásokkal szemben a tízezer főnél kisebb települések mutattak igazi aktivitást. A főváros és néhány megyeszékhely eredményei azt mutatták, hogy ott a választói magatartást inkább a pártpreferenciák, és nem a helyi ügyek határozták meg. Így az első forduló jónéhány tízezer fő alatti településen eredményes szavazást hozott (40 százalékban határozta meg a törvény az érvényességi küszöböt), míg a fővárosban és a nagyobb városokban az alacsony részvétel miatt második fordulót kellett tartani. „Mától Ön kormányoz” szólt a Heves Megyei Hírlap október 15-i címlapja az olvasókhoz, a választások másnapján. Az Országgyűléshez és a kormányhoz hasonlóan, az önkormányzatokra sem várt könnyű feladat eskütételüket követően. Sok polgármesternek és képviselőnek menet közben kellett kitanulnia új „szakmáját”, s nekik kellett kialakítani azt a struktúrát, amelynek keretében településük, kerületük, vagy éppen a megye életét irányítaniuk kellett.

A választások sikeres lebonyolításával végre megindulhatott a helyhatósági munka, visszatérve a magyar politikatörténet önkormányzati hagyományához, és felszámolva a kommunista diktatúra tanácsrendszerét.

Balogh Gábor