1949. január 25-én a szovjet diktátor, Sztálin utasítására, a háború után a Szovjetunió érdekszférájába került országokat közös gazdasági térségbe kényszerítették. A szervezet a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (KGST) nevet viselte. Kölcsönös segítségről valójában szó sem volt. A szervezet csupán a fügefalevél funkcióját töltötte be, különösen a létrejöttét követő időben, amikor minden fontos a térség országainak gazdaságait érintő kérdésben Moszkvában döntöttek. Az 1950-es évek második felétől próbáltak komolyabb szerepet adni a KGST-nek, amelyet a Hruscsov-korszaktól kezdve a nyugat-európai Közös Piac ellensúlyozásaként képzeltek el. Ugyanakkor az emberi, természeti és ipari erőforrásokat kizsákmányoló és értelmetlen tervutasításos szemlélet ezt nem tette lehetővé. Ráadásul az egyes országok közötti kereskedelem sem piaci alapon működött, ami érdektelenné tette a termelésben résztvevőket az innováció irányában, hiszen tudták, hogy termékeiket, legyenek azok bármilyen silányak és hasznavehetetlenek úgyis át tudják majd adni egy másik szocialista országnak, amelynek kötelessége az adott áru átvétele. Az egyes kommunista diktatúrák közötti kereskedelem lényegében a barter szintjén (cserekereskedelem) maradt meg, s ez egyáltalán nem változott a kommunista diktatúrák bukásáig.

A fenti kényelmetlen igazságot azonban egészen az 1980-as évek végéig senki sem merte kimondani. Holott közben az egyes tagállamok az értelmetlen és működésképtelen gazdasági szerkezet fenntartása miatt adósságspirálba kerültek. S ezt az adósságot nem a Szovjetunió felé, hanem a nyugati országok irányába kellett törleszteniük. Az 1985-ben a pártfőtitkári magasságokba emelkedő Mihail Gorbacsov az évtized végén úgy jellemezte a KGST-t, mint egyfajta primitív árucsere színterét. Mindez tökéletes summázata a fentebb leírtaknak. A Szovjetunió természetesen nem mondott le a szervezetről, ekkor még csupán arról volt szó, hogy megreformálják a szövetséget. Jellemző módon azonban nem közgazdasági eszközökkel próbálták ezt a folyamatot végrehajtani, hanem a politika eszköztárával. 1989-ben már Magyarországon is azzal számoltak, hogy ha az egyes tagországokban nem állítják át a gazdaságot piaci alapra, akkor a KGST egész egyszerűen okafogyottá válik, hiszen az a „kezdetleges cserekereskedelem”, amely a szervezet keretei között zajlott egész egyszerűen finanszírozhatatlanná vált. Németh Miklós, a Minisztertanács elnöke 1990 januárjában a KGST szófiai csúcsértekezletén úgy fogalmazott: „Gyökeres megújulás nélkül a KGST elveszíti létjogosultságát.” A miniszterelnök felszólalásában kifejtette: „Az eltérő fejlettségi színvonal és más okok miatt nem lehet az együttműködés korszerűsítését egyszerre valamennyi országra kiterjedően megoldani, hanem számolni kell azzal, hogy a gyorsabb előrehaladásra kész tagországok az együttműködés továbbfejlesztését kétoldalú kapcsolataik keretében, illetve néhány ország részvételével biztosítják. Az országokban felhalmozódott szociális problémák enyhítését nem remélhetjük egy újabb formális program kidolgozásától.” – közöte a miniszterelnök gondolatait a Népszabadság. A közgazdász végzettségű Németh emellett kifejtette, hogy a tervutasításos rendszerről át kell térni az egyes tagországok gazdaságpolitikai stratégiájáról folytatott konzultációkra. A magyar kormányfő lényegében egy sokkal kevésbé szorosabb együttműködésre tett javaslatot a bolgár fővárosban.

Moszkva kezdeményezései a szövetség fenntartására 1990-re teljesen rombadőltek. Egyértelművé vált az, hogy a KGST továbbra sem versenytársa az Európai Gazdasági Közösségnek, amely 1992-ben az integráció elmélyítésére készült. A szovjet szatellitszervezet esetében már csak az volt a kérdés hol és mikor mondják ki a megszüntetését? Ez végül Budapesten, 1991. június 28-án történt meg. Mozgalmas időszaka volt ez Magyarországnak. Június 16-án távozott az ország területéről az utolsó szovjet katonavonat, ezt követte három nappal később az utolsó megszálló katonatiszt, Viktor Silov távozása. Július 1-én, Prágában sor került a Varsó Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének fölszámolására is.

A június 28-án, a Gellért Szállóban megrendezett KGST-összejövetel a legrövidebb volt a szervezet történetében. Az ülés megnyitását követően Kádár Béla külgazdasági miniszter fölolvasta megnyitóbeszédét, amely lényegében a szervezet megszüntetésének bejelentése volt. A résztvevők hozzászólás nélkül elfogadták a beszédben elmondottakat, majd aláírták a szükséges dokumentumokat, s ezzel a KGST hivatalosan is megszűnt létezni. Magyarország és Közép-Európa országai újabb szovjet abroncsot feszítettek szét maguk körül.

Balogh Gábor