Az 1970-es években megnőtt a Szovjetunió önbizalma. Volt is oka rá, hiszen a hidegháborús szembenállás szinte minden oldalán nyerésre állt. Az Egyesült Államok elveszítette a vietnámi háborút, ráadásul kivonulása rendkívül csúfosra és megalázóra sikeredett. A Watergate-botrány következtében ráadásul általános bizalmi válság alakult ki az országban a politikai elittel szemben, amely állapotot majd csak Ronald Reagan elnöksége tud megváltoztatni. A nemzetközi terrorizmus egyre súlyosabb csapásokat mért a nyugati civilizáció országaira. A repülőgépeltérítések, a II. János Pál pápa elleni merénylet, az 1972-es müncheni olimpián lezajlott túszdráma 17 áldozata, a közel két évig (1979–1981) tartó iráni túszdráma az USA teheráni nagykövetségén valóságos sokkhatást gyakorolt az emberekre. A Szovjetunió – amely jónéhány a fenti cselekmények elkövetésében résztvevő terrorszervezetet finanszírozott – közben sikert sikerre halmozott. Az 1973-as olajárrobbanás következtében óriási bevételnövekedést könyvelhetett el a kommunista állam, miközben a nyugat gazdasági válságba süllyedt. A megemelkedett szovjet olajbevételekből sikerült finanszírozni világszerte a kommunista térnyerést (Angola, Etiópia, vagy éppen a nyugat-európai kommunista pártok titkos finanszírozása). 1975-ben a helsinki tárgyalások záróakkordjaként a nyugati országok vezetői hivatalosan is elismerik az 1945-ben meghúzott államhatárok megváltoztathatatlanságát. Az európai szovjet megszállási övezet hivatalos elismerése volt ez. Kezdetét vette a détente, az enyhülés hamis időszaka, amelyet a Szovjetunió „hasznos hülyéi” a nyugat-európai baloldali mozgalom (nem csak a kommunisták) propagáltak szerte a világon. Miközben a közvélemény a kölcsönös leszerelés előnyeiről beszélt, a Szovjetunió felfuttatta fegyvergyártását, majd az általa megszállt országokat rakétákkal telepítette be. De voltak józan hangok is, akik tartották a reményt az emberekben. Ilyen volt például a volt kaliforniai kormányzó, Ronald Reagan, aki egy 1977-es rádióbeszédében kellő iróniával jegyezte meg: „Nem tudom, önök, hogy vannak vele, de én nem igazán tépem a hajamat, és esem pánikba attól a gondolattól, hogy elveszíthetjük az enyhülést.”

Az évtized végére a nyugat teljesen elveszítette önbizalmát, míg a Szovjetunió magabiztossága egy olyan fokára ért el, hogy szinte érthetetlen miért ugrott 1979 karácsonyán önmaga a sötétbe. 1979. december 12-én az SZKP Politikai Bizottságának tagjai egy kézzel írt, a külső szemlélő számára semmitmondó alig féloldalas cetlit írtak alá. A dokumentum az „Az A-i helyzethez” címet viselte, a benne megfogalmazott utasítás pedig így szólt: „Jóváhagyni az Andropov, Usztyinov és Gromiko által kifejtett megfontolásokat és intézkedéseket.” A hidegháború történetének egyik legfontosabb mondata ez: a Szovjetunió Afganisztán elleni háborújáról döntött. Az írásra minden PB-tag rábólintott, végül aláíratták az ülésre helyrepofozott élő-halott múmia Brezsnyevvel. Utóbbi az akció kapcsán nem kis megerőltetéssel kijelentette: „Három vagy négy hét alatt az egésznek vége szakad.” Tévedett. A háború közel tíz évig tartott, négy főtitkárt fogyasztott el, s mire valóban vége lett, a Szovjetunió romokban hevert. 1979 Karácsonyán a szovjet csapatok megkezdték a bevonulást Afganisztán területére. Az akció mindenkit megzavart, különösen a béke nyugat-európai szovjet pénzen élő „békeapostolait”, hiszen a Szovjetunió nyíltan háborút indított egy másik országgal szemben. Ezt még nyugaton is nehéz volt „békehadjáratként” eladni, hiszen az Afganisztánban készült képek, filmek egyértelműen beszéltek a szovjetek háborús- és népellenes bűneiről, mindemellett teljesen egyértelművé vált, hogy a hadjárat célja nem az „afgán nép felszabadítása”, hanem a szovjet birodalmi biztonsági igények kielégítése, amire azért volt szükség, mert a szovjetek pozíciói jelentősen meggyengültek az országban.

A Szovjetunió Afganisztán elleni agressziója felháborította a világ közvéleményét. Ezt az akciót nem lehetett menteni, a détente hamis korszaka ezzel véget ért, s annak maga a kitalálója az SZKP PB vetett véget. A nyugat hirtelen ráébredt arra, hogy egy agresszív nagyhatalommal áll szemben, amellyel nem lehet kiegyezni, ellene védekezni kell. A Szovjetunió vezetői ezúttal elszámították magukat. Afganisztánban a lakosság ellenállásával kerültek szembe, míg az 1980-as amerikai elnökválasztáson, a következetes antikommunista Ronald Reagan lett a befutó, aki hivatali ideje első napjától kezdve a „gonosz birodalmának” legyőzésére törekedett. Reagan tudta azt, hogy a birodalmat mindenképpen le kell győzni, s ennek az egyik módszere, ha az Egyesült Államok végre támogatja azokat az ellenállókat, akik nap mint nap az első vonalban küzdenek a Szovjetunió ellen. Így sikerül majd fenntartani a Szolidaritás mozgalmat Lengyelországban az illegalitás éveiben, és ezért fegyverzik fel és képezik ki titkos utakon az afgán ellenállókat a szovjetek elleni harcra. Mindkét vállalkozás sikeresen végződött. A szovjeteket meghökkentette, hogy ezúttal a saját eszközeikkel győzték le őket.

A vállalkozás kilátástalanságára hamarosan maguk a szovjetek is ráébredtek, ettől függetlenül folytatták a háborút, egyre újabb és újabb évfolyamokat besorozva a hadseregbe. Afganisztán egy egész szovjet generáció közös „élményévé” vált. De úgy is fogalmazhatnánk, hogy egy egész generációt tett teljesen tönkre nem csupán fizikailag, de szellemileg, lelkileg is. A második világháború, szovjet változata szerint a „nagy honvédő háború” generációk igazodási pontjául szolgált/szolgál. Igazságos védekező háborúként fogták fel, a közép-európai országok megszállását pedig háborús trófeaként értékelték. Büszkék voltak rá. Az afgán háború nem ilyen volt. A benne való részvétel nem vált dicsekvés tárgyává, mindenki igyekezett elkerülni, akit viszont beszippantott a háborús gépezet arra semmi jó nem várt. Azt mondják, az 1904–1905-ös orosz–japán háború elvesztése olyan megaláztatással töltötte el az oroszokat, hogy szégyellték bevallani, ha részt vettek benne. Az amputált kezű, lábú tisztek azt hazudták, hogy a szentpétervári villamos vágta le a végtagjukat, még csak véletlenül se terelődjön a szó a japán fiaskóra. Az afgán háború hasonló érzéssel töltötte el szovjetek generációját. Azt, ami Afganisztánban történt titok övezte. A háború alatt meghalt szovjet katonák holttesteit lepecsételt cinkkoporsókban küldték haza a hozzátartozóknak. De a túlélők sem jártak jobban: az afganisztáni eseményekről nem beszélhettek, még a családjuknak sem, habár sokan nem is akartak, nem is tudtak arról szólni, amit elkövettek a háború során. „Olyat csináltunk ott, ami után nem juthatsz a paradicsomba.” – jegyezte meg Szvetlana Alekszijevics Nobel-díjas fehérorosz írónő egyik interjúalanya, a témáról írott könyvében. Az „afgánok” – így becézték az Afganisztánban harcolt orosz katonákat – óriási problémát jelentettek nem csak a Szovjetunió, de a függetlenné vált Oroszország számára is. Az értelmetlen gyilkolásra kényszerített egykori katonák lettek az új orosz maffia végrehajtó élcsapata, hiszen, ha valakiknek, hát nekik volt tapasztalatuk a leszámolásban.

A Szovjetunió Afganisztán elleni háborújával látványosan elindult a bukás felé vezető lejtőn. Amíg az 1970-es években szinte minden vállalkozása sikeresen végződött, 1979-cel kezdődően szinte minden lépése kudarccal végződött. Megkezdődött a visszaszámlálás.

Balogh Gábor