1984 tavasza, Budapest. A helyszín egy fővárosi általános iskola sportpályája, ahol a diákok a helyi pártvezetéssel és az iskola tanári karával ünnepségre készülnek. A rendezvényen éppen az MSZMP helyi első titkára felszólalása közben az egyik szülő jóvoltából röplapeső zúdul a meghívottak nyakába, rajta antikommunista felirattal. Ezzel már a film elején kibontja a rendező-forgatókönyvíró Erdélyi Dániel a történet fő konfliktusforrását, amely az említett szamizdatos ellenzéki szülő, és a szintén édesapa első titkár között feszült/feszül, már hosszú ideje. A helyzetet tovább fokozza a két ellenfél gyermekének barátsága, akiket egyáltalán nem érdekel a családjaik közötti ideológiai és társadalmi különbség. A filmből nem hiányzik a szerelmi szál, tulajdonképpen ez az egyetlen közös vonás, amely összeköti a két édesapát. Ez a kapocs pedig nem más, mint a fiúk osztályfőnöke, aki végül a várható anyagi ellentételezés (pedagógus szolgálati lakás) biztosítása érdekében a film végén az első titkárt választja, míg az ellenzéki édesapa, rendszerellenes tevékenysége miatti rövid vizsgálati fogságát követően, családjával együtt az első titkár nyomására Nyugatra távozik.

Békés Márton történész, a vetítést megelőző beszélgetésen kiemelte, a kritikák szerint a film egyik erőssége az 1980-as évek tárgyi kultúrájának tökéletes leképezése. Ugyanakkor, jegyezte meg, mindez a film elkészítésének idején, 2002-ben még nem volt túlságosan nehéz, hiszen alig 12 évvel a rendszerváltoztatást követően, még lakásainkat, közterületeinket, közintézményeinket egyaránt a diktatúra tárgyi világa vette körül. Az utakon ugyan már egyre több nyugati típusú gépjármű futott, de egy Trabant, egy Wartburg vagy éppen egy Lada egyáltalán nem okozott meglepetést, azok még ekkor is az utcai forgalom megszokott részeit képezték.

Tóth Eszter Zsófia történész, a filmben a két fiú között kibontakozó barátságra reagált. Megállapítása szerint ilyen jellegű bensőséges kapcsolat két ennyire különböző társadalmi közegből érkező fiatal között nem létezett a diktatúra időszakában. Ugyan a pártvezetők gyermekei az 1980-as években zömében ugyanazokban az iskolákban tanultak, mint a többségi társadalomé, de nem volt jellemző a kádergyerekek és a többség közötti keveredés, mindenkinek megvolt a saját baráti köre.

A beszélgetés során felmerült a kérdés, tekinthető-e diktatúrának az 1980-as évtizedek Magyarországa? Tóth Eszter Zsófia határozott igennel felelt, kifejtve, hogy az 1980-as években ugyan a rendszer nem volt annyira kemény, mint az 1950-es években, de az alapvető szabadságjogok, a szólás- és véleménynyilvánítás szabadsága, vallásszabadság stb. ugyanúgy nem voltak garantálva, mint korábban. S bár a politikai perek száma visszaszorult a korszakban, de az „izgatás” mint büntetőjogi kategória alkalmazásával szinte bárkit szankcionálhattak politikai alapon.

Mindemellett a politikai perekről sem mondott le a rendszer – jelentette ki az előző gondolat kapcsán a történész – példaként említve Kristály Gyula ózdi nyugdíjas bírósági meghurcolását az 1980-as évek végén. Ezzel párhuzamosan elhangzott, hogy a rendszer valódi ellenzéke nem a szamizdatozó értelmiség volt, hanem mindazok – így például a rock vagy a punk együttesek tagjai – akiknyíltan merték hangoztatni a véleményüket, s akiket ezért rendszeresen meg is hurcolt az állambiztonság.

Erdélyi Dániel Előre! című alkotása, a rendező vizsgafilmjeként készült 2002-ben. A film tökéletes lenyomata egy korszak tárgyi világának, valamint annak, hogy a kommunista diktatúra vezetői még az 1980-as évtizedben is szilárdan őrizték hatalmukat, és minden olyan kísérletet, amely hatalmuk legitimitásának megkérdőjelezésére irányult, az összes lehetséges eszközzel megtoroltak.

Balogh Gábor