„Magyarországon forradalom zajlott le, amely, ha követel is még lemondást és türelmet, mégis mindnyájunk számára az emberi jogok teljes körű szabadságát hozza el, az egyéni és nemzeti méltóság helyreállítását, a tehetség és a jobbra törekvés kibontakozását ígéri, és véget vet a kettős nyelv, a hazugság és az elhallgatott igazságok négy évtizedes országlásának.” – fogalmazott Antall József miniszterelnöki programbeszédében. A kijelölt kormányfő értékelte a rendszerváltoztatás folyamatának elmúlt két évét is: „Ami az elmúlt két évben történt, ez páratlan a mai történelmünkben, de egész Európa történetében sem akad sok párja. Rendkívüli tudatossággal és keménységgel, mégis egyetlen csepp vér ontása nélkül vittünk végbe egy forradalmat, úttörőként és példaként egész térségünk számára. S ezt így tartja számon a világ”.

Valóban hosszú volt az a két év, ami a szabadon választott kormány eskütételét megelőzte. Az 1988-as év még a régi felállásban kezdődött. A párt vezetője még mindig Kádár János volt, a rendőrség március 15-én szétverte az ellenzéki szervezetek tüntetését, épült a bős-nagymarosi erőmű, az ország nyugati eladósodottsága még tovább növekedett, röviden úgy látszott, ebben az évben is minden marad a régiben. Az átlagember számára úgy tűnhetett, ez a helyzet talán már sosem változik meg. Magyarországon felnőtt két generáció, akik számára az ország szovjet megszállása és a kommunista egyeduralom a mindennapok valóságának részét képezte. Ennek ellenére, ugyanebben az évben, majd 1989-ben olyan események történtek, amelyek sokak számára kimerítették a hihetetlen, az elképzelhetetlen kategóriáját. Bebizonyosodott, hogy Kádár pozíciója nem annyira szilárd a párton belül, mint ahogyan azt sokan elhitték. 1988. május 27-én Budapesten tömegtüntetés zajlott a bős-nagymarosi erőmű építési munkálatainak leállítása érdekében, s egyre aktívabbá váltak azok az ellenzéki szervezetek, amelyek nyíltan hirdették a rendszerrel való szakítást, sőt, a rendszerváltoztatást.

Habár az állampárt még 1989 januárjában is úgy indította az évet, hogy az egypártrendszer igenis fenntartható, csak kisebb korrekciókra, apróbb engedményekre, látszatintézkedésekre van szükség, az ellenzéki szervezetek és a magyar társadalom teljesen másképp gondolkodott. Nyíltan megfogalmazódott a szabad választások igénye. Az állampártra olyan társadalmi nyomás nehezedett, hogy a történelmi súly alatt összeroskadt, 1989 októberében a párt szétszakadt, majd az 1990-es szabad választások márciusi, első fordulójában történelmi vereséget szenvedett. Megnyílt az út a szabadon választott politikai erők tevékenysége előtt.

Kormányt, a választásokon győztes, Antall József vezette Magyar Demokrata Fórum (MDF) alakíthatott, koalícióban a Kereszténydemokrata Néppárttal (KDNP) és a Független Kisgazdapárttal (FKGP). Antall József személyében egy konzervatív, keresztény családból származó politikus került az ország élére. Édesapja, id. Antall József, 1945-öt megelőzően, menekültügyi kormánybiztosként történelmi szerepet vállalt a második világháború alatt üldözött lengyelek és a zsidó lakosság mentése érdekében. Ifjabb Antall József édesapja történelmi teljesítményéhez méltóan viselte hivatalát. 1956-ban, a szabadságharc leverését követően a fiatal történész, az újjászervezett Kisgazdapárt tagjaként memorandumot készített, amelyben a szovjet csapatok kivonásának lehetséges módozatait és a többpártrendszer bevezetésének menetrendjét vázolta fel. A tervezetek ekkor hosszú időre íróasztalának fiókjába kerültek. A rendszerváltoztatás során azonban mindkettő maradéktalanul megvalósult, óriási történelmi igazságtételként, a szovjet csapatkivonásokról és az ország függetlenségének garantálásáról szóló csomagot, immáron szabadon választott miniszterelnökként, kormányprogramja részének tekinthette, s azokat maradéktalanul, 34 évvel a megfogalmazásukat követően, meg is valósította. Kormányzása alatt, személyes, hathatós közreműködésével szüntették meg a Magyarországot 1955 óta gúzsba kötő Varsói Szerződést, valamint a korábban létrehozott KGST-t. Regnálása alatt távozott hazánk területéről az utolsó szovjet katona, 1991 júniusában. A csapatkivonásokkal kapcsolatos tárgyalásokon kormánya következetes álláspontja lehetővé tette, hogy a magyar tárgyalófél leszerelje a szovjetek méltatlan anyagi követeléseit, így az ország méltósággal zárhatta le történelme egyik legsötétebb periódusát.

1990. május 22-én, az Országgyűlés előtt elmondott beszédében, kormánya legfontosabb feladatának az ország függetlenségének visszaállítását nevezte: „Magyarország függetlensége és biztonsága érdekében arra törekszünk, hogy az 1991. június 30-iki határidő előtt eltávozzanak hazánkból a szovjet csapatok.” Ünnepi volt a pillanat, csakúgy, mint az ezt követő miniszterelnöki eskütétel. Nagy kár, hogy a Magyar Televízió vezetősége ezt nem így gondolta. Az ország történelme szempontjából kulcsfontosságú esemény élő közvetítése helyett a televízió a BEK (Bajnokcsapatok Európa Kupája) döntőjét sugározta.

Antall József és kormánya teljesítménye történelmi mércével mérhető. A miniszterelnök a rendszerváltoztatás alatti és azt követő időszakban is, személyében tudta biztosítani a politikai stabilitást Magyarországon. Nincs még egy olyan térségbeli rendszerváltoztató kormány, amely a magyarhoz hasonlóan ki tudta volna tölteni hivatali ciklusát. A megörökölt, nyilvánvaló gazdasági nehézségek ellenére sem sikerült a kormány legitimitását ellenzékének, vagy éppen a mindvégig a kormány ellen dolgozó médiának megkérdőjeleznie. Nem kis politikai teljesítmény ez, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy közben a térség országai súlyos válságba sodródtak. Csehszlovákia felbomlott, Jugoszlávia belesüllyedt a háború mocsarába és darabjaira esett szét, míg Románia véglegesen a posztkommunista elit befolyása alá került. Mindezt figyelembe véve, 31 évvel a rendszerváltoztatás után, az Antall-kormány történelmi teljesítménye minden elismerést megérdemel.

Balogh Gábor