Bár a szocializmus női egyenjogúságot hirdetett, a diktatúra felsővezetésében – Ratkó Anna kivételével – mégsem találunk nagy számban ismert, jelentős pártkarriert befutó nőket. Benke Valéria egy a kevés kivétel közül. 1920-ban született szegény családban. Nagyon fiatalon, már az 1930-as években tagja lett az illegális kommunista mozgalomnak. A háború után a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége budapesti titkárának választották, ennek köszönhette későbbi parlamenti mandátumát. Az 1949-es választásokon már csak a kommunisták által létrehozott Népfront jelöltjei indulhattak, ezen a listán került be Benke Valéria a parlamentbe, amelynek egy ciklus kivételével 1971-ig volt képviselője. Politikai pályafutása a diktatúra évei alatt folyamatosan felfelé ívelt, jegyezték az MDP Központi Vezetősége és az Elnöki Tanács tagjaként is. A csúcsot az jelentette számára, amikor bekerült az MSZMP Politikai Bizottságába. Ennek több mint egy évtizeden keresztül oszlopos tagja volt, csupán az 1985. márciusi pártértekezlet után került ki a testületből. Az 1960-as években a párt legfontosabb ideológiai folyóiratát Társadalmi Szemlét szerkesztette.

Benke számára ugyan a Kádár-rendszer hozott felemelkedési lehetőséget, de már 1956 előtt is fontos tisztségekben láthatjuk. Politikai „sikerein” túl 1954 augusztusában addigi érdemeiért megkapta a Magyar Rádió elnöki posztját, amely így a forradalom és szabadságharc idején és azt követően is az ő irányítása alatt maradt. A Rádió ostroma a forradalom egyik jelentős eseménye volt, a tüntető tömeg azzal a céllal vonult az épülethez, hogy beolvastassák a felkelők követeléseit, amelyet azonban megtagadtak tőlük. Itt dördültek el Budapesten az első lövések október 23-án este. Benke a Rádió épületében tartózkodott az ostrom idején, feljegyzéseiben azt írta, a tüntető tömeggel meglátása szerint lehetetlenség volt megegyezni, mert nem fogadtak el semmiféle józan megoldást, azt akarták, hogy a műsort megszakítva azonnal olvassák be a követeléseiket. Így meglátása szerint „az utca megtisztítására erősebb eszközök kellettek”, amely eszközöket szerinte nem biztosítottak a számára. 1984-ben egy interjúban megemlítette: azt tervezték, hogy működésképtelenné teszik a stúdiót, hogy az ne tudjon „ellenforradalmi propagandát” sugározni. Miután a forradalmárok elfoglalták az épületet, előzetes várakozásával ellentétben munkatársaival szabadon távozhattak. A szabadságharc leverése után egy ideig kormánybiztosként irányította a rádiót, 1957-ben kinevezték a Magyar Rádió és Televízió elnökévé, ily minőségben vett részt a megtorlás alatti tisztogatásokban, amelyek az intézmény személyi állományát is érintették. Az egyes pozíciók betöltése esetén nem a jelölt szakmai kiválóságát, hanem csakis és kizárólag a párthoz való viszonyát vette figyelembe.

1958 és 1961 között a megtorlásban Kádár egyik fő támaszaként szolgáló Münnich Ferenc kormányának művelődésügyi tárcáját vezette. Hivatali ideje alatt számtalan, a diktatúra szempontjából „nem megbízható” – X-es – származású fiatalt tiltottak el a továbbtanulástól. Egy párthatározat már 1957-ben osztályidegennek minősítette az „ellenforradalmárok” gyermekeit, akiket így az előbbi kategóriához soroltak, legtöbbjük számára elérhetetlen vált a továbbtanulás a következő években. Közéjük tartozott Fekete Katalin is, akinek édesapját kivégezték a megtorlás során. 1958-ban fejezte be általános iskolai tanulmányait, azonban jelentkezését több középiskolából, szakmunkásképző iskolából is visszautasították, végül a család szembesült a valósággal: édesapja forradalmi múltja miatt sehol nincs lehetősége továbbtanulni. Egy másik esetben, egy fiatal óvónői tanulmányokat tervezett, de a felvételin kijelentették előtte: „egy ellenforradalmár leánya nem fogja a jövő nemzedékét oktatni, soha nem lehet óvónő”. Arra is akadt példa, hogy a Parasztpárt egykori kommunistabarát vezetője Veres Péter próbált közbenjárni egy fiatal vegyészmérnök hallgató ügyében, akit négy szemeszterre felfüggesztett az egyetem „ellenforradalmi cselekedet” miatt. Az „ellenforradalmi cselekedet” abban merült ki, hogy a lány 1958 nyarán egy rokonának szállást biztosított, akit később a rendőrség 1956-os forradalmár múltja miatt letartóztatott. Ez már elég volt egy fiatal karrierjének a derékba töréséhez. Veres a levelet továbbította Benke elvtársnőhöz, aki azonban nem vette figyelembe a fegyelmi döntés esztelenségét. Válaszlevelében ekkép fogalmazott: „A levélíró korántsem olyan naiv és ártatlan, mint ahogy az leveléből kitűnik. Ha belügyi szerveink nem vennék olyan szigorúan a törvényesség betartását, sokkal súlyosabb büntetést kaphatott volna, mint amilyet kapott azzal, hogy négy félévre kitiltották az egyetemről. Sem törvénytelenség, sem méltánytalanság nem történt, a leányt jobboldali beállítottságúnak ismerték és ismerik, nem véletlen, hogy olyan ügybe keveredett, melyért legenyhébb elbírálásban is ilyen fegyelmi büntetést kellett kapnia”. Egy családtag elszállásolása „jobboldali beállítottságot” jelentett Benkének. Ami pedig a belügyi szervek nem olyan szigorú eljárását jelenti: A levélre Benke 1959 januárjában válaszolt. Addig az időpontig 259 kivégzést hajtottak végre, túlnyomó többségüket „elleforradalmárnak” kikiáltott ártatlanokon hajtották végre. Azonban úgy látszik Benke elvtársnőnek ez még mindig nem volt megfelelő szintű belügyi szigor.

1961-ben egy ilyen emberre bízta a pártvezetés az oktatásról szóló törvény előkészítését. Benke úgy tartotta: „Az iskolareform alapvető elve, hogy jó kommunista szakembert neveljen”. A pedagógusok kiválasztásával kapcsolatban megjegyezte: „Ne csak munka alkalmassági követelmény szerepeljen, hanem meg kell határozni, hogy milyen követelményeket támasztunk eléjük, például emberi, politikai magatartásukat kell meghatározni, olyanokat, amiket oklevél és egyéb szolgálati idő kritériumokon kívül meg tudjuk állapítani, kik a jó pedagógusok és kik a nem jó pedagógusok”. Ennek előzménye volt, hogy hivatali ideje kezdetén, 1958-ban úgy látta, az oktatás nem mutat fel olyan eredményeket, amelyek megfelelnek a párt elvárásainak, még mindig nincs egységes szemlélet, sok szülő a „régi világ erkölcsei” szerint neveli a gyermekeket, és ez ellen a pedagógusok nagy része sem tesz semmit.

Benke 1985-ig volt a legfelsőbb döntéshozó szerv, a Politikai Bizottság tagja. Azon kevés elvtárs közé tartozott, akik tisztában voltak az ország valós csődközeli gazdasági helyzetével. Ezért sem meglepő a bevezetőben tőle szereplő idézet: „Nekünk 1982-re a napi túlélés is nagy erőfeszítéseket jelentett”.  A gazdaság válságos állapotáról beszélt, amelyből ekkor már csak az IMF hitelcsomagja tudta kimenteni a diktatúrát. Benke azon kevés női politikus egyike, akik a kommunista diktatúra idején a hatalom csúcsaira is eljutottak. Az egyik legbefolyásosabb főkáderként 1956 után karrierje a miniszteri széktől a PB tagságig ívelt. A rendszerváltoztatást követően teljes visszavonultságban élt, 2009-ben bekövetkezett haláláig. Benke Valéria egyike volt a kommunista diktatúra legfontosabb vezetőinek.

Lakatos Dorina