„A Nemzetközi Valutaalap – az IMF – kormányzó tanácsa megszavazta hazánk felvételét az Egyesült Nemzetek Szervezetének pénzügyi intézményébe. Az Elnöki Tanács felhatalmazása alapján Fekete János, a Magyar Nemzeti Bank első elnökhelyettese csütörtökön Washingtonban aláírta a Nemzetközi Valutaalap alapokmányát. Ezzel Magyarország az Alap 146-ik tagországa lett.” A fenti hír a Népszabadság 1982. május 8-i, szombati számának végén, a televízió- és rádióműsor, valamint a keresztrejtvény rovat között kapott helyet. Volt mit szégyellnie a pártvezetésnek, hiszen 1982-re az államadósság szintje meghaladta a 10 milliárd forintot, így nem meglepő hogy ez a fontos hír így el lett rejtve a pártlapban. 

Az 1956-os forradalom és szabadságharc után kiépülő kádári diktatúra konszolidációs tapasztalat nélkül kezdte meg a munkáját. A pártvezetők között egyetlen egy sem akadt, aki tudta volna, hogyan lehet békében kormányozni egy országot, sikeresen irányítani annak gazdaságát. Vezetői gyakorlatra a Rákosi-diktatúra idején tettek szert, ami az állami terror és a hadigazdaság eszköztárában merült ki. Az 1960-as évekre formálódott konkrét politikai cselekvéssé az a gondolat, hogy a rendszer legfontosabb legitimációs alapjává a viszonylagos jólétet kell emelni. A beinduló gulyáskommunizmus biztosította életszínvonal valóban óriási előrelépés volt, de nem a nyugati országokhoz képest, hanem a hazánkat 1956-ot megelőző állapotokhoz viszonyítva. Mindezt a pártvezetés a kezdetektől hitelekből finanszírozta. Nem állja meg a helyét a magyarok megették a hiteleiket toposza, ugyanakkor tény, hogy az évtizedek során felvett hiteleket nem értelmes beruházásokra, hanem az 1960-as évekre kialakult korszerűtlen gazdasági szerkezet továbbműködtetésére használták fel. Ez volt egyben a garanciája a gulyáskommunizmus működésének is. Így sikerült megvalósítani a teljes foglalkoztatottságot – még akkor is, ha egy adott munkakörre akár öt embert alkalmaztak – és így sikerült biztosítani az élelmiszerellátás biztonságát, s idővel a tartós fogyasztási cikkekhez való hozzájutást is.

A Kádár-rendszer születése pillanatában hitelfelvételre szorult. A szabadságharc leverését követően a szovjetek és a románok nyújtottak segélyt Kádárnak, hogy a régi/új diktatúrát fel tudja építeni. Élelmiszerkölcsönt, szenet és más az ellátást biztosító javakat szállítottak Magyarországra, de például a nyomdászok sztrájkja alatt a Népszabadság egyes számait is Romániában nyomtatták ki. Emellett, miközben az 1960-as években megindult a Varsói Szerződés fegyveres erőinek fokozatos fejlesztése, Magyarország rendszeresen a legalacsonyabb elvárásokat kapta a moszkvai központból, nem kevés pénzt megspórolva ezzel. Közismert tény, hogy Hruscsov 1958-ban, Románia mellett Magyarországnak is felajánlotta, hogy kivonja a szovjet csapatokat a két ország területéről. Míg a románok kaptak az alkalmon, Kádár elutasította azt, a szovjet csapatok maradtak még 33 évig. Ennek a lépésnek a közhiedelemmel ellentétben nem csupán az volt az oka, hogy Kádár így látta biztosítottnak diktatúrája fennmaradását, de volt anyagi vonzata is, hiszen a megszállók erejét felhasználva, nem kellett többet költenie a Magyar Néphadsereg fejlesztésére. Az így megfogott összegeket – milliárdos tételekről van szó – sikeresen tudta átcsoportosítani a gulyáskommunizmus politikájának a beindításához.

Ez a modell egészen az 1960-as évek közepéig működött is. Ekkor azonban, látva az ország egyre rosszabb gazdasági helyzetét, egy új gazdaságpolitika bevezetése mellett döntöttek. Ez volt az új gazdasági mechanizmus, amelyet néhány évvel később szovjet nyomásra kénytelenek voltak leállítani. Ugyan megváltást a rendszer gondjaira ez az új irányzat sem jelentett, de időt biztosított volna a jövő újragondolására. Az ország vezetése az 1970-es évtizedben sorra vette fel a nagyobbnál nagyobb összegű hiteleket. Ez ekkoriban még nem jelentett gondot a magyar államháztartásnak, ráadásul kihelyezett pénz is bőségesen volt a világpiacokon, amelyet hitelként le lehetett hívni. Azonban, mivel ezeket az összegeket a gazdasági rendszer fenntartására és nem modernizálására használták fel, az ország az évtized második felére adósságspirálba került. Ez azt jelenti, hogy egy idő után a korábban felvett hitelek törlesztőrészleteit és kamatait csak újabb hitelekkel tudta finanszírozni Magyarország.

Az 1980-as évtized elejére az addig – ha nem is nagy mértékű – gazdasági növekedés megtorpant. 1982-re az ország gazdasága a csőd szélére került. Minderről a magyar emberek természetesen semmit sem tudtak, a pártállam kezében lévő sajtó, egyetlen szót sem ejtett a helyzet súlyosságáról. Ahogy a párt vezetői közül is csak nagyon kevesen tudhattak arról, milyen mértékű a baj. Németh Miklós, a későbbi miniszterelnök említi memoárjában, hogy az 1980-as években, a KB gazdaságpolitikai osztályának munkatársaként sem kaphatott betekintést az államadósság valós adatsoraiba. Arról egy szűk körön kívül csak a párt legszűkebb vezetése tudott. A szűk bizalmi kör legfontosabb tagja Fekete János, a Magyar Nemzeti Bank (MNB) elnökhelyettese volt, aki az újabb hitellehetőségek felkutatásán és lehívásán dolgozott. Sok egykori tanú szerint, ő volt Kádár „rossz szelleme” ebben az ügyben. Az elöregedő pártvezető egyáltalán nem értett a gazdaságpolitikához, így annak intézését másokra bízta. Fekete garantálta számára, hogy a jóléti politika folytatásához mindig lesz olcsó hitel, emiatt nem kell aggódnia. Kádár valószínűleg pontosan ezt akarta hallani, így a józanabb szakvélemények meghallgatására esély sem mutatkozott.

Az 1980-as évekre azonban a pártvezetés számára is nyilvánvalóvá vált, hogy lépni kell. Csakhogy ekkor jött egy újabb probléma, Magyarország ettől kezdve nem, vagy csak nagyon drágán és elégtelen összegben kapott hitelt. 1982-re az ország napi működése is veszélybe került. Németh Miklós fentebb idézett önéletírásában olvashatjuk, hogy Kádár péntek délutánonként úgy hagyta el pártszékházbeli irodáját, hogy nem tudhatta senki, hétfőn ki tud-e nyitni az MNB, vagy nem, azaz bekövetkezik-e az államcsőd? A helyzetet súlyosbította az afgán háború, de különösen a lengyel válság. 1981-ben a hadiállapot kihirdetését követően a nyugati hitellehetőségek elapadtak. Ugyanakkor a hitelek törlesztésével nem lehetett várni. Ekkor merült fel újra Magyarország IMF-hez való csatlakoztatásának a gondolata. A kérdés nem volt újkeletű, már korábban is voltak kísérletek a csatlakozáshoz, de a szovjetek minden kísérletet blokkoltak. Most viszont élet-halál kérdés volt a diktatúra számára az újabb kapitalista hitelcsomag lehívása. Habár a rendszerváltoztatás óta eltelt évtizedekben jelentek meg olyan visszaemlékezések, amelyek váltig állítják, hogy a csatlakozási tárgyalásokról a szovjetek nem tudtak, ezek az állítások egytől-egyig hamisak. A szovjetek valójában az első perctől kezdve tudtak a magyar kezdeményezésről. Ez nem is lehetett másképp, hiszen a szovjet „tanácsadók” 1945 óta minden fontosabb hatalmi szervben ott voltak magyar kollégáik mellett, illetve a magyar „szakemberek” között is voltak szép számmal, akik tájékoztatták az eseményekről a szovjet felet. Az, hogy végül a szovjetek 1982-ben miért nem vétóztak két okból történhetett. Egyrészt ekkor már a Szovjetunió sem tudott érdemi segítséget adni az eladósodott magyar gazdaság talpraállításához, másrészt – ilyen teória is létezik – maguk a szovjetek akiknek a gazdasága szintén a padlón volt – kísérletként tekintettek a magyar csatlakozásra, amelyből leszűrhették azt, mi vár rájuk, ha ők is a tagságért folyamodnak majd.

Magyarország az 1982-es csatlakozást követően szinte azonnal le is hívott egy hitelcsomagot, ami szó szerint az összeomlástól mentette meg a magyar rendszert. Azonban az IMF és a Magyar Népköztársaság „mézeshetei” ezzel évekre véget is értek. A magyar pártvezetés a közben ismételten elérhetővé váló nyugati piaci hitelek felé fordult, de megesett az is, hogy a szovjetek nem túl nagy örömére Kínától kért és kapott kölcsönt. A rendszer egész egyszerűen képtelen volt más keretek között gondolkodni. Ékes példája mindennek, hogy az 1980-as évekre felgyorsuló Bős–nagymarosi építkezéseket is hitelből próbálták meg finanszírozni. Ebben az esetben egy osztrák cég lett volna a hitelező, aki törlesztés gyanánt az erőműben majdan megtermelt elektromos energiára tartott igényt az üzembe helyezéstől számított húsz éven át.

„Ne adj pénzt a kommunistáknak! – olvashatta idősebb Bush elnök a Kossuth téren a tiszteletére összegyűlt tömegben lévő transzparens szövegét. A kérés jogos volt, hiszen az 1980-as évtizedet a diktatúra gazdasága csakis a nyugati hitelek, s így az 1982-es IMF hitelcsomag segítségével tudta túlélni. Ha nincs ez a segítség, gazdasági értelemben már 1982-ben bekövetkezett volna a vég, az államcsőd, ami azonnal leleplezte volna a rendszer fő legitimációs alapjának tartott viszonylagos jólét, a gulyáskommunizmus politikáját. Az, hogy ez ott és akkor nem történt meg a fő oka annak, hogy a rendszerváltoztatást követően sokan elhitték azt, hogy a válság valójában az 1990 utáni politikai vezetés teljesítményéből fakad. Az pedig már a sors igazi fintora, hogy míg a diktatúra számolatlanul kapta a pénzt a nyugati hitelezőktől 1990 előtt, addig a demokratikussá váló Magyarország senkitől semminemű segítséget nem kapott a sikeres talpra álláshoz.

Balogh Gábor

Borítókép: A Magyar Nemzeti Bank Szabadság téri épülete az 1960-as években. Fortepan / Bojár Sándor