A tüntetés megszervezésére a párt radikális csoportja megkapta a Rendőrségtől a hozzájárulást, de lehetetlen időpontban, este 9 órára. A hatóságok arra hivatkoztak, hogy a demonstráció nap közbeni megtartása akadályozná a közúti forgalmat! Mindennek ellenére a jelzett időpontban több százan jelentek meg a Szovjetunió Nagykövetségének épülete előtt, hogy követeljék a megszálló csapatok haladéktalan távozását. Az eseményre felfigyeltek a másnapi újratemetés miatt már a fővárosban tartózkodó külföldi újságírók is, akik tudósítottak a tüntetésről. A magyar sajtó ezzel szemben rendkívül szűkszavúan írt az eseményről, holott azon a rendszerváltoztatás egyik legfontosabb követelését, a megszálló haderő távozását követelték. Ha már a magyar sajtónál tartunk, az esetlegesen megjelent szűkszavú tudósítások sem annyira az eseményről, hanem az esemény ellenében íródtak. 1989-ben az évtizedek óta pártirányítás alatt álló újságírók és orgánumaik számára a szovjet megszállás még mindig kikezdhetetlen témakör volt. Szinte hihetetlen volt számukra, hogy 1956 után 33 évvel a magyar fiatalok ismét a megszállók távozásáért vonulnak az utcára. Nem véletlen, hogy Orbán Viktor másnapi beszédét a Hősök terén szinte a teljes baloldali sajtó elítélte, uszításnak, felelőtlenségnek minősítette.

A nagykövetség épülete előtt megjelenő tüntetők jelentős rendőri erővel találták magukat szemben. Mindez azonban cseppet sem érdekelte a késő esti demonstrálókat. Hangosan skandálva követelték a megszálló csapatok távozását és Magyarország kiléptetését a Varsói Szerződésből. A tüntetés keretében több spontán felszólaló is elmondta a véleményét, nem csak a fenti témáról, de más 1989-ben a magyar közvéleményt érdeklő témáról is. Az egyik hozzászóló például kifejtette, hogy az 1989-re óriásira nőtt államadósságért végső soron a szovjet megszállás a felelős, hiszen ez tette lehetővé, hogy Magyarországon is szovjetizált gazdaság jöjjön létre, ami magában hordozta a csőd lehetőségét. Egy másik felszólaló azt követelte, hogy április 4. ne legyen többé ünnepnap, legyen ezentúl egyszerű hétköznap, hiszen nincs mit ezen a napon ünnepelni a magyaroknak.

Az MSZMP és szervezetei, mintha csak az 1950-es években élnénk, nyilatkozatokban ítélték el a FIDESZ tüntetését. A budapesti V. kerületi KISZ-bizottság például nyílt és durva provokációnak nevezte a párt demonstrációját. Az 1945 óta tartó szovjet megszállás a kiszesek szerint nyilván nem volt provokáció… A Magyar Hírlap tudósítója ugyan nem ítélte el a tüntetést, de a Szovjetunióra és a nemzetközi helyzetre hivatkozva nagyobb odafigyelésre hívták fel a figyelmet: „Szükségünk van-e arra, hogy amúgy is roppant erőfeszítéseket követelő, kockázatos történelmi vállalkozásunk közepette egy nagyhatalommal szembeni fölösleges provokáció veszélyeit vonjuk magunkra?” Horn Gyula, a Németh-kormány külügyminisztere a Csongrád Megyei Hírlapnak adott június 20-i interjújában szintén elítélte a párt demonstrációját: „Véleményem szerint ezek a megnyilvánulások nem éppen felelősségteljes gondolkodásról árulkodnak. Ugyanis nekünk alapvető szükségünk van arra, hogy ne csak jóban legyünk a mai szovjet vezetéssel, hanem folyamatosan erősítsük a kapcsolatokat, a bizalmat.” Négy és fél évtized az MSZMP vezető politikusának sem volt elegendő a „kapcsolatok építésére” egy a szovjetek által megszállt országban. Azonban kétségkívül a „legfrappánsabb” tudósítás a szovjet hírügynökség a TASZSZ tudósítójának tollából született meg: „A szónokok azt állították, hogy a Varsói Szerződéshez való tartozás nem az ország, hanem a kommunista párt érdekeit szolgálja. Valamiféle moszkvai intervenció veszélyéről fecsegtek, s felhívták a Nyugatot, nyújtson nekik segítséget. Olyan kormány megalakítását követelték, amely haladéktalanul tárgyalásokat kezd a szovjet csapatok Magyarországról való teljes kivonásáról.” Mai szemmel olvasva, szinte megdöbbentő az a hangnem, ahogy a szovjet „tudósító” ír a magyarországi eseményekről. A stílus – amely szerint a tüntetésen felszólalók „fecsegtek” – szót sem érdemel, ugyanakkor az a megjegyzés, amely szerint a Varsói Szerződésben való magyar részvétel az ország és nem a kommunista párt érdeke, egészen megdöbbentő. Mindez egy nappal, Nagy Imre és mártírtársai újratemetése előtt, egy olyan történelmi esemény előtt, amelyen az 1956-ban a magyar szabadságért a szovjet megszállók ellen harcoló hősök előtt adta meg egy egész ország a végtisztességet.

A FIDESZ radikális csoportjának június 15-i tüntetése, de különösen az arra adott reakciók rávilágítanak arra, hogy 1989 nyarán a szovjet megszállás és maguk a megszállók még sokak számára az érinthetetlenek kategóriájába tartoztak. Holott a rendszerváltoztatás egyik legfontosabb követelése, majd eredménye a szovjet csapatok kivonása volt. Mindez jól jelzi, hogy 1989 nyarán voltak más elképzelések is Magyarország jövőjével kapcsolatban, amelyek keretébe a szovjet megszállás és a pártállami rendszer még bőven belefért.

Balogh Gábor