A Magyar Szabadság Éve

A gulyáskommunizmus másik arca

Magyarországot a kommunista blokk országai közül az egyik „legélhetőbb” diktatúraként tartották számon, köszönhetően annak, hogy 1956 után a pártvezetés, tanulva a Rákosi-korszak hibáiból úgy döntött, életszínvonal-javító politikájával megpróbálja elzárni a társadalmat a politikai véleménynyilvánítás lehetőségétől. Az 1960-as évtizedtől milliók számára vált elviselhetőbbé a mindennapi élet, de ennek, mint később kiderült súlyos – pénzben nem mérhető – ára volt. Emellett milliók, a Kádár-rendszer által letagadott szegénységben élők, a felzárkózás helyett csak még mélyebbre süllyedtek. Ez volt a gulyáskommunizmus másik arca. 

Az 1960-as évektől kezdődően az élelmiszer-ellátás többé-kevésbé rendszeressé vált Magyarországon és alig egy évtizeddel később, már a tartós fogyasztási cikkek, úgy, mint a televízió, rádió, hűtőgép és több év várakozás után esetlegesen egy Trabant vagy egy Lada is elérhetővé vált sokak számára. A hétvégék és a nyári szabadságok tartalmas és politikamentes eltöltéséről SZOT-üdülők vagy saját hétvégi telkek gondoskodtak. A kommunista funkcionalista építészet eredményeképpen teljesen megváltozott a magyar város és a falu képe. A városi építészetet többemeletes panelek, míg a vidéki településeket a „Kádár-kockák” képe uralta. A pártpropaganda eszközein keresztül nap, mint nap tudatosította a rendszer az emberekben, hogy a fenti eredmények elérését egyedül az egypártrendszer garantálja és a további fejlődés záloga az MSZMP egyeduralmának fennmaradása. Közben a vasfüggöny a nyugati országhatáron végezte a feladatát. Elzárta a magyar lakosságot a külvilágtól, Nyugatra csak a vezetők és néhány megbízható, vagy kellőképpen ellenőrzött állampolgár utazhatott. Ennek eredményeképpen magyarok legalább két generációjának fogalma sem volt arról az óriási technikai modernizációról és gazdasági fejlődésről, amelyhez képest a magyar gulyáskommunizmus eredményei, egész egyszerűen nevetségesek voltak. De ez volt a rendszer egyik hamis legitimációs alapja.

Az 1960-as években meghirdetett jóléti programokat mindenekelőtt a katonai kiadások csökkentésével oldotta meg az állampárt. Ezt megtehette, hiszen az országot tartósan megszállása alatt tartotta a Szovjet Hadsereg, amelyre a magyar pártvezetők, a külső védelem szavatolásán túl, mint belbiztonsági erőre is tekintettek. Az így megspórolt pénzösszegekből, valamint az erőltetett nehézipari fejlesztések elutasítását követően létrehozott alapból tudták megindítani a jóléti programokat. A fenti eredmények egy egész nemzedék számára az egyéni előrelépés szimbólumaivá váltak. Nem volt nehéz dolga a kádári pártvezetésnek. A Rákosi-féle nyomorból elrugaszkodva, már egy panellakás is óriási fejlődés benyomását keltette. Pedig nem volt az. Magyarország gazdaságát 1945-öt követően tudatosan tették tönkre szovjet irányítás alatt, a magyar kommunisták asszisztálása mellett. Az ország 1960-ig már elvesztegetett másfél évtizedet. Így a szabadságharc leverése után a régi/új pártelitnek nem a nulláról, hanem még annál is alacsonyabb szintről kellett újraindítania az országot. Így a fenti eredmények, teljesen érthető módon, óriási föllendülésként hatottak emberek milliói számára, holott nemzetközi összehasonlításban szinte semmit sem jelentettek. Ráadásul az 1960-as évektől a fennálló gazdasági rendszert csak nyugati hitelekből tudta finanszírozni a pártállam, ami az országot adósságspirálba hajtotta, s 1990-re az államcsőd közvetlen közelébe juttatta.

Azonban a gulyáskommunizmus pénzügyi öröksége mellett sokkal súlyosabb annak népegészségügyre gyakorolt hatása, valamint az elszegényedést és a leszakadást felerősítő jellemzői. Az 1950-es évek végére, az orvostudomány rohamos fejlődésének köszönhetően fokozatosan sikerült legyőzni a járványos és a baktériumfertőzésekből eredő megbetegedéseket, s az ún. „civilizációs betegségek” kezelésében, úgy, mint stroke, szívinfarktus, daganatos megbetegedések stb., kezelésében is, óriási eredményeket értek el. A legfontosabb eredmény kétségkívül annak megfigyelése és megállapítása volt, hogy a fenti betegségek kialakulásában kulcsszerepe van az embert körülvevő társadalmi, gazdasági és szociális környezetnek, valamint az általa követett életmódnak és táplálkozási szokásainak. Minden más csak ezután következik. Márpedig Magyarországon a gulyáskommunizmus által biztosított feltételek siralmasak voltak a fenti szempontokat figyelembe véve. Ahhoz, hogy valaki a sajátjának tudhassa a „gulyáskommunizmus-szentháromságot”, azaz a panelt, az éves SZOT-beutalót és a Trabantot, szó szerint ki kellett zsigerelnie saját magát. Az első utáni második és harmadik műszak vállalása, a fusizás ugyan megteremtette a fenti javak előállításához és élvezéséhez szükséges anyagi alapot, de közben teljesen tönkretette az emberek szervezetét. Mindezt kiegészítette az alkohol és a cigaretta fogyasztásának felfutása, amit a két terméktípus alacsony hatósági ára csak még inkább felerősített. Erről nemigen szóltak az esti híradóban, de az 1970-es években európai összehasonlításban Magyarországon volt a legtöbb öngyilkosság, s a legvidámabb barakk társadalma, önpusztító életmódjuk folytán népegészségügyi krízishelyzetbe került. A daganatos megbetegedések és a szív- és érrendszeri betegségek számában hazánk éllovas volt. Az alkoholizmus népbetegséggé vált. Regenerálódásra nem volt se lehetőség, se idő, hiszen hajtani kellett, különben a gulyáskommunizmus által felkínált lehetőségek nem váltak elérhetővé.

Hasonlóan nem tudott mit kezdeni a diktatúra a szegénység kérdésével. Illetve egy dolgot mégis tett vele: elmélyítette. Ugyan a gulyáskommunizmus évtizedei alatt javult az ellátás minősége, és ahogy fentebb láthattuk, óriási árat fizetve érte, de volt lehetőség egy szerény mértékű anyagi gyarapodásra, azonban a szegénység nem szűnt meg, a jelenséget csupán a szőnyeg alá söpörték, mintha nem létezne. De ettől még létezett és az 1980-as évekre egyre több embert érintett. 1979-ben értelmiségiek hívják életre a Szegényeket Támogató Alap (SZETA) nevű civil szervezetet, amely feladatául a szegények támogatását, és a problémára való figyelemfelhívást jelölte meg. A Solt Ottilia nevéhez fűződő kezdeményezést a hatalom minden lehetséges eszközzel megpróbálta ellehetetleníteni. Hiszen, ha Szegényeket Támogató Alap van, akkor nyilvánvalóan van szegénység is, ezzel pedig a rendszer egyik hazugságát hozták a felszínre és kezdték nyíltan tárgyalni. A SZETÁ-t adminisztratív és állambiztonsági eszközökkel próbálták ellehetetleníteni, míg a szegénység létezését a hatalom továbbra is tagadta. Az volt a párt álláspontja, hogy a szocialista Magyarországon, aki akar és tud dolgozni, boldogulni fog, mindenki más lógós, lumpen elem, aki nem akar beilleszkedni. Mindez persze hazugság volt, hiszen sokan voltak akik próbáltak megfelelni a rendszer elvárásainak és elmentek dolgozni, azonban rájuk is az elszegényedés csapdája leselkedett. Az ingázás, a „fekete vonat”, a munkásszállók és a cigánytelepek világa egyáltalán nem a szocialista egyenlőség hazug képét támasztották alá. Tar Sándor novelláit olvasva, megdöbbenünk rajta, hogy a proletárdiktatúra milyen körülményeket biztosított saját „arisztokráciája” számára, évtizedeken keresztül. Egy példa a „fekete vonatról”: „A legközelebbi vonat 13 órakor megy, de nem ajánlom uram, nem fér fel, várja meg inkább a gyorsot. Nézze, maga tudja, mit csinál. Ez egy munkásvonat, az utasok nyolcvan százaléka részeg, és olyan zsúfolt, hogy maga még olyat nem látott. Hogy a munkásvonatnak kellene a legtisztábbnak és a legkényelmesebbnek lenni, azt én is aláírom, meg hogy szocializmus van, de ne kapjon a fejéhez majd, ha mást tapasztal, mint amit a kisdobos-eligazításon hallott, viszontlátásra, és ne röhögtessen, mert cserepes a szám...” (Tar Sándor: A 6714-es személy).

1958-ban az egyéni parasztgazdaságok száma még mindig a mezőgazdasági termelés háromnegyedét fedte le. Magyarán az 1950-es évek végén még mindig ezek a kistermelők biztosították az ország élelemmel való ellátását. Ők voltak azok, akik az erőszakos nyomás ellenére sem léptek be a termelőszövetkezetekbe, nem kevés kockázatot vállaltak ezzel, de így meg tudták őrizni az önállóságukat, s annak alapját, a földtulajdont. 1958-ban azonban ismét megkezdődött a kollektivizálás, s ezúttal végre is hajtották a folyamatot. Végleg szétverték a kisbirtokos parasztságot, s ezzel a rendszerrel szemben álló utolsó társadalmi csoportot is fölszámolták. A helyén megjelent a falusi szegénység. A fiatal generációk csoportosan „menekültek” faluról városba, a biztos megélhetést nyújtó gyárakba, ezzel azonban városi menekültekké, gyökértelenekké váltak. Jelentős részük az 1980-as évektől jellemzővé váló nagyvárosi hajléktalanság csoportjaiban kötött ki. A pártállam szándékosan nem fejlesztette a falvakat. Nem emelték az infrastruktúra színvonalát, nem biztosítottak elégséges közlekedési lehetőséget, bezárták a helyi iskolát, gyógyszertárat, boltot, míg, ha a lakók orvosi ellátásra szorultak, a szomszédos városokba kellett bejutniuk, ha volt éppen mivel. A falusi élet kilátástalanságával szemben, az állampárt a városi életet állította elérendő célként a vidékiek elé, s ezt természetesen a kézivezérlésű sajtó is propagálta: „A férjem szívesen maradna, de ő is belátja, ahogy nagyobbak lesznek a gyerekek, ez a hely egyre kisebb. Kocsival sem lehet naponta eljárni. Az állami gazdaság idejében a kastélyban mozi, alsó tagozatos iskola és bolt is működött. Kétútköz még akkor sem volt ideális település, nemhogy most, amikor már csak boltja van.” – nyilatkozta a Népszabadságnak egy kétútközi lakos 1978-ban. A helyzet országszerte hasonló, sőt még rosszabb volt, Kétútközön ekkor – még – legalább a bolt működött. Mindez azonban tudatos politikai döntés eredménye volt, ami hamar éreztette hatását. 10 év gulyáskommunizmus után, 1970-ben elnéptelenedett az első magyar falu, a Baranya megyei Gyűrűfű: „Az ország első elnéptelenedett falvában kell egy rövid időt eltölteni ahhoz, hogy a Baranya megyei tanács urbanizációs céljai megvilágosodjanak. A népszámlálás adatai ugyanis azt mutatják, hogy a következő esztendőkben a környéken újabb falvak jutnak Gyűrűfű sorsára. Révfalu, Gorica, Dinnyeberki… Ezekről a helyekről is megindultak az emberek. A városokba, a fejlődő községekbe, ahol aszfaltos a járda, ahol mindennap játszik a mozi és vízvezeték van a lakásban. Előbb mindig a fiatalokat szippantják el a néhány kilométerre villódzó fények, azután az öregek sem bírják, s követik őket.” Negyven év kommunista diktatúra teljesen ellehetetlenítette a falusi életet. A rendszerváltoztatás kilátástalan helyzetben találta a lakott falvakat, ahol az egyetlen „közintézmény” sok esetben a kocsma volt.

A gulyáskommunizmus évtizedei alatt csupán a Rákosi-korszakhoz viszonyítva sikerült növelni az életszínvonalat – bár, ahogy fentebb láttuk, több millió ember esetében ez sem működött –, nemzetközi összehasonlításban a magyarországi életminőség csak a szocialista országokkal volt versenyben, de már például Jugoszláviával szemben alulmaradt. Habár a kommunista diktatúra meghirdette a szegénység elleni küzdelmet, fennállása négy évtizede alatt nemhogy nem oldotta meg a problémát, de tovább mélyítette azt, súlyos örökséget hagyva a rendszerváltoztatás után következő időkre.

Balogh Gábor