A Magyar Szabadság Éve

A hadiállapottól a kerekasztalig

Írásunk előző részében azt vizsgáltuk meg, milyen körülmények vezettek Lengyelországban az 1981-es hadiállapot bevezetéséhez, jelen írásunkban azt mutatjuk be, hogy a Szolidaritás mozgalom hogyan jutott el a kerekasztal-tárgyalásokig.

Az 1980–1981-es lengyelországi krízis, hasonlóan az 1956-os magyarországi és az 1968-as csehszlovákiai eseményekhez, alulról szerveződő társadalmi kezdeményezés volt. A Szolidaritás villámgyorsan megszervezte magát az állam élén álló kommunista párttal szemben. Lengyelországban a társadalom meghatározó rétegei az elnyomó kommunista rendszer megváltoztatását követelték a párttól, a Lengyel Egyesült Munkáspárt azonban egyetlen pillanatig sem gondolkodott a jogos követelések megvalósításán.

A Szolidaritás azonban néhány hét alatt jelentős mozgalommá nőtte ki magát. Amikor 1981 decemberében a hadiállapot keretében a szakszervezetet betiltották, akkor az ellenállási mozgalom új taktikát választott: az utcai tüntetések és demonstrációk helyett – ahol az államhatalom nyílt erőszakot alkalmazhatott – kizárólag a gyárak, az üzemek és a bányák területén tiltakoztak. Emellett az események másik újdonsága a szolidaritássztrájk volt, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy ha egy üzem dolgozói sztrájkolni kezdtek, akkor mások is velük tartottak, függetlenül attól, hogy az adott ügy közvetlenül nem érintette őket. A párt „méregfogát” a Szolidaritás ezzel kihúzta, így az ellenállási gócpontokat a kommunista hatalom nem tudta megosztani és egymástól elszigetelni. Ezzel az újfajta hozzáállásával a Szolidaritás mozgalmában a lengyel társadalom szinte valamennyi rétege képviseltette magát: a munkásoktól az értelmiségieken és a diákokon át a parasztságig. Mindemellett a mozgalomnak hatalmas erőt adott a lengyel Katolikus Egyház támogatása, II. János Pál pápa tekintélye és a lengyel emigráció valamint a Ronald Reagan vezette amerikai kormányzat támogatásának ténye sem volt elhanyagolható jelentőségű.

A hadiállapot bevezetése előtt Lengyelország társadalmának jelentős részét a lakásra váró, üres boltok előtt sorban álló és jövőképüktől megfosztott emberek alkották, akikre a kommunista hatalom marxista–leninista „szólamai” már egyre kevésbé hatottak. A LEMP-ben az 1980 augusztusában bekövetkezett „fordulat” az országban fokozódó krízist továbbra sem oldotta meg, miközben a Szolidaritás mozgalmának fő bázisát változatlanul a munkások alkották. Ettől kezdve a lengyel kommunista vezetéssel folytatott hosszú harc vette kezdetét. Az illegalitásba szorult mozgalmat a kommunisták azzal a módszerrel kívánták megosztani, hogy a szerintük „szocialistaellenes” értelmiségi körökről a munkások tömegeit leválasztják. Fő céljuk az volt tehát, hogy a Szolidaritást megosszák, bizonyos egységeit elszigeteljék és a „szakszervezeti részt” beolvasszák a kommunista rendszerbe.

Ez a koncepció – amivel a válságok idején a kommunista hatalom mindig is élt – az 1980-as években látványosan megbukott. Ennek egyik fő oka az volt, hogy a Szolidaritás a kommunista hatalombirtokosokkal szemben egységesebb volt, mint azt eredetileg gondolták, másrészt, mert a fennálló elnyomó rendszerbe a mozgalom egyáltalán nem kívánt beolvadni. Az is fontos tényező volt, hogy a Wojciech Jaruzelski által bevezetett hadiállapot nem szüntette meg a lengyel válság legfőbb kiváltó okait. A kommunista pártvezetés továbbra sem volt hajlandó elfogadni, hogy a gazdasági rendszer átalakításra szorul, hiszen a vállalatok önállóságának növelése, a magánszektor elismerése, a mezőgazdaság megsegítése élesen szemben állt a hadiállapot gyakorlatával. A fennálló társadalmi és gazdasági válságot a hadiállapot tehát csak elfojtotta, de megszüntetni nem tudta. Alig egy hónappal az erőszakos események után, 1982. január 1-jén a kommunista hatalom drasztikus áremelést vezetett be. Az élelmiszerek átlagára 241%-kal, az energia és a tüzelő ára 171%-kal emelkedett. Egy év leforgása alatt a reáljövedelem a hivatalos adatok szerint is 32%-kal esett vissza és egyes élelmiszerek és iparcikkek esetében állandósult a hiány.

Az egyre mélyülő válság újabb társadalmi robbanással fenyegetett, ami a kommunista hatalom számára azért volt különösen veszélyes, mert a Szolidaritás az üzemekben illegálisan továbbra is képviseltette magát, így a lengyel emberek mindennapi életében is jelen volt. Lengyelország nemzetközi megítélése a hadiállapot bevezetése után megromlott. Az 1980-as években az Amerikai Egyesült Államok már nem támogatott olyan kommunista hatalmat, amely a társadalmi változások irányába nem mutatott nyitottságot és saját polgáraival szemben erőszakot alkalmazott. Ronald Reagan külpolitikai irányvonalát bizonyítják a Lengyelországra kiszabott amerikai szankciók és az a tény, hogy 1983-ban Lech Wałęsa megkapta a Nobel-békedíjat. A keleti blokk helyzetét az is megváltoztatta, hogy 1985-ben az SZKP vezetését Mihail Gorbacsov vette át, aki nyitott volt a közép-európai államok rendszerváltoztatására és elődjeivel ellentétben a keményvonalas politikát kevésbé támogatta.

A LEMP-nek, ha meg akarta tartani hatalmát, így nem maradt más választása, minthogy a lengyel emberek számára engedményeket tegyen. A lengyel kommunista vezetés első lépése a társadalom felé 1986. szeptember 11-én következett be: Kiszczak belügyminiszter amnesztiát hirdetett az 1980–1981-es eseményekben résztvevők számára. Nem sokkal később Wałęsa létrehozta a Szolidaritás Ideiglenes Tanácsát és tíz ellenzéki értelmiségi társaságában levelet írt Ronald Reagan elnöknek, hogy Lengyelországgal szemben oldja fel az összes gazdasági szankciót. Wałęsa e lépése a hatalom felé komoly gesztus volt, amire válaszul a LEMP újra meghívta II. János Pál pápát Lengyelországba. A pápai miséken több millióan vettek részt, a tömegben pedig gyakran feltűntek a Szolidaritás transzparensei.

A két fél közeledése ellenére a lengyelországi válság továbbra se oldódott meg és a kormány 1988. január 1-én újabb áremeléseket jelentett be, amelyre válaszul áprilisban sztrájkok kezdődtek. A sztrájkok „első hullámait” a kommunista vezetés a szokásos erőszakos módszerekkel még felszámolta. Augusztus végén azonban elindult egy láncreakció, egymás után léptek sztrájkba a munkások a bányászoktól a hajógyári munkásokig. A LEMP vezetése ekkora belátta, hogy két lehetősége maradt: vagy megkezdi a tárgyalásokat a Szolidaritással és a lengyel néppel, vagy 1981 decemberéhez hasonlóan ismét bevezeti a hadiállapotot. Bár Jaruzelski június 13-án már a „kerekasztal” emlegetésével az ellenzékkel való tárgyalások lehetőségét vetette fel, de a lengyel kommunista pártvezetés, a tábornokkal együtt, továbbra sem mondott le az erőszakos megoldás újbóli alkalmazásáról. Az 1988. augusztus 20-i ülésen, amelyen a Politikai Bizottság több tagja is részt vett, döntést hoztak a tartalékosok mobilizációjáról és a fegyveres erők készültségbe helyezéséről. Az augusztus 28-i PB ülésen a Gdański Hajógyárral és a Stalowa Wola-i kohóval kapcsolatban Florian Siwicki tábornok és védelmi miniszter közölte: „A sztrájkolók tudomására kell hozni, hogy ezekben az üzemekben a sztrájkok megengedhetetlenek, és a hadsereg és a rendőrség erői felkészülnek arra, hogy bemenjenek az üzemek területére.”

A PB végül a tárgyalásos politika mellett foglalt állást, amely ugyanezen az ülésen döntött arról, hogy Czesław Kiszczak belügyminiszter Lech Wałęsával titkos tárgyalásokat kezdeményez, amelynek célja a kerekasztal-tárgyalások megteremtése lesz. A tárgyalások elé Gorbacsov sem gördített akadályt, de a lengyel keményvonalas kommunisták ennek „hasznosságát” továbbra is megkérdőjelezték, amelynek leghangosabb szószólója Mieczysław Rakowski volt. A későbbi miniszterelnök a PB szeptember 1-én tartott ülésén így kritizálta pártja kompromisszumos politikáját: „Számolni kell azzal, hogy a Wałęsa-ügy komolyan jelen van a párton belüli vitákban. Éveken keresztül arról beszéltünk, hogy ő csak egy magánember, semmi jelentősége nincs, most meg tárgyalásokat kezdünk vele. Ez akkor azt jelenti, hogy a Szolidaritás erős? Azt jelenti, hogy Canossát járunk? Miért vezették be a hadiállapotot, és miért nem tudtak akkor megegyezni? Az érv, hogy a mostani ajánlat 1981 végétől vezetett vonalunk folytatása, eléggé ingatag annak fényében, ami később történt.”

A kommunista hatalombirtokosok viszont a Szolidaritást és a lengyel nép követeléseit többé már nem tudták figyelmen kívül hagyni, így 1988. augusztus 31-én a Varsó melletti Magdalenkában lévő belügyi villában találkozott először Kiszczak belügyminiszter és Wałęsa. Ezek a megbeszélések hamarosan állandóvá váltak és összesen 13 alkalommal találkoztak. Kiszczak és Wałęsa mellett szinte mindig jelen volt Alojzy Orszulik, Bronisław Dąbrowski és Tadeusz Gocłowski a katolikus egyház képviselőjeként, akik a két fél között fontos közvetítő szerepet játszottak, és nemegyszer helyszínt biztosítottak a megbeszélések számára. A kerekasztal-tárgyalások megkezdésének két alapfeltétele volt: a sztrájkok azonnali beszüntetése és a Szolidaritás legalizálása. Döntő pillanat volt, amikor november 30-án az állami szakszervezetek vezetője Alfred Miodowicz nyilvános tévévitára hívta ki a Szolidaritás vezetőjét. Ez hatalmas öngól volt a LEMP részéről, Wałęsa ugyanis „kiütötte” ellenfelét és a nyilvános vita végleg legitimálta a Szolidaritást. Wałęsa tekintélye óriásit nőtt és személye innentől kezdve szinte eggyé vált a Szolidaritással.

A 30 éve végbement lengyelországi rendszerváltoztatás során a kommunista vezetés végig ragaszkodott hatalmához, de a Szolidaritás közel tíz éves kitartó munkája elhozta a lengyel nép számára a szabadságot. A mozgalom több éves munkája, a lengyel nép hajthatatlan szabadságvágya és hosszúra nyúlt tárgyalások után 1989. február 6-án a Minisztertanács épületében – ahol 1955-ben a Varsói Szerződés alapokmányát aláírták – megkezdődhettek a kerekasztal-tárgyalások.

Nagy Gergely

Folytatása következik!