A Hévízi-tó a kontinens egyik legnagyobb gyógyhatású természetes vize. Kiterjedése közel 4,5 hektár, forrása 38 méter mélyről percenként közel 40 ezer liter 38,8 fokos vizet juttat a felszínre. A tó vize kettős eredetű: termális és hideg karsztvizes. A két különböző típusú és hőmérsékletű víz keveréke adja a Hévízi-tó fürdővizét. Az 1970-es évek elején regisztrálták első ízben, hogy  a tó forrásának vízhozama jelentősen csökkent. Hamar egyértelművé vált, hogy ennek oka a nyírádi bauxitbányászat kitermelése során végrehajtott vízkiemelés, ami jelentősen csökkentette a karsztvízszintet a régióban. A bánya fennállásának két évtizede alatt a Balaton víztömegének kétszeresét emelték ki a vízbázisból. Ez a jelentős mennyiség nem tudott ilyen kevés idő alatt újratermelődni, ráadásul a kitermelés jelentősen megváltoztatta a vízjárási, áramlási vonalakat is. Ennek következtében a tó elkezdett algásodni és iszaposodni, és pusztulásnak indult a tó híres tavirózsa állománya. 1987-re egyértelművé vált, hogy a helyzet komoly, súlyos környezetkárosítás történt, amelynek a semlegesítése csak a bányászat leállításával vált lehetségessé. A kommunista hatóságok azonban – Kapolyi László ipari miniszterrel, 1987-től kormánybiztossal – egyértelműen a bánya oldalára álltak. A nyírádi kitermelés évi 40 millió dollár bevételt jelentett az államnak, s ezt a bevételi forrást nem akarták feladni a pártfunkcionáriusok. Ezzel szemben az az érv, hogy a kitermelés folytatása menthetetlenül tönkreteszi Magyarország, sőt Európa egyik legfőbb természeti értékét süket fülekre talált a vezetés részéről. Hasonlóan, mint a Bős–nagymarosi erőmű esetében. Ráadásul a bauxit kitermelése nem is magyar érdek volt. A kitermelt mennyiséget szinte egy az egyben a Szovjetuniónak adta át a Magyar Népköztársaság, természetesen áron alul, így a kár még jóval nagyobb volt.

A pártelit helyett ismét az emberek álltak a kezdeményezés élére. Helybeliek és támogatóik az ország minden részéből 1988-ban mozgalmat hirdettek a tó megmentése érdekében. Tüntetéseket szerveztek, aláírásgyűjtő-akcióba kezdtek és minden más lehetőséget kihasználtak, hogy felhívják a közvélemény figyelmét a súlyos környezetkárosításra. 1989 januárjában a helybeliek levelet írtak a Minisztertanácsnak, amelyben tiltakoztak a bányászati tevékenység leállításának halogatása miatt: „Megengedhetetlennek és felelőtlennek tartjuk azt a halogató magatartást, melyet ebben az ügyben döntésre jogosult hatóságok tanúsítanak. Felemeljük szavunkat Hévíz nagyközség lakossága és a környező településekről itt munkát találó emberek ezreinek érdekében, tudva, hogy a tó sorsa nem a mi ügyünk csupán. A melegvízű gyógytó egész Európában egyedülálló természeti ritkaság, olyan nemzeti kincsünk, amelynek óvása, védelme minden józanul gondolkodó, az ország jövőjéért felelősséget érző és vállaló honfitársunk kötelessége. Felháborít bennünket, hogy önző vállalati érdekek vagy kétes értékű pillanatnyi gazdasági előnyök alapján döntsenek sorsunkról. Településünk és a tó léte egyet jelent. Nem rémképektől félünk, a tatai tó, a tapolcai tavasbarlang pusztulása intő példaként áll előttünk.” – olvashatjuk a levél szövegét a Dunántúli Napló, január 11-i számában. Három hónappal később, 1989. április 17-én tüntetők vonultak a város utcáin, az alábbi feliratú transzparensekkel: „Hévíz mindenkié!”, „Nyírád a tavat kinyírád!”, „Felelőtlen döntés helyett felelős kormányt!” A környezetkárosítás elleni tiltakozó petíciót több mint 15 ezren írták alá. A pártállami sajtó jellemző módon mélyen hallgatott az okokról. A Népszabadságban több írás jelent meg az eset kapcsán, azonban azok is úgy próbálták beállítani az eseményeket, mintha a bánya leállításával óriási kár keletkezne a magyar gazdaságban. Ezzel szemben a szakembereknek a környezetkárosítást bizonyító állításait komolytalannak és eltúlzottnak titulálták. A pártlap – nem meglepő módon – a baloldali-ipari lobbi oldalára állt: „Munkásgyűléseket tartottak tegnap a Bakonyi Bauxitbánya Vállalat nyirádi, deáki, izamajori és iharkúti bányájában, valamint Tapolcán. A munkásgyűlések résztvevőit felháborította a hétfői hévízi tüntetés, amelyen megítélésük szerint nem szakmai, hanem politikai érvek hangoztatásával, hatásvadász eszközökkel és fenyegetésekkel igyekeztek befolyásolni a várható minisztertanácsi döntést. A Hévíz kontra bauxit ügyben leginkább érintett bányászok körében felvetődött a sztrájk gondolata, amelyet végül elvetettek.” – olvashatjuk a lap április 19-i számában. A munkásgyűlést összehívó pártfunkcionáriusok azt nyilván nem magyarázták el a bányászoknak, hogy munkájuk haszna teljes mértékben a Szovjetunióban realizálódik, mivel Magyarország áron alul termeli ki és adja át a kitermelt bauxitot a szovjet gazdaságnak. Czoma László Keszthely független országgyűlési képviselője szerint az ilyen és ehhez hasonló „munkásgyűlések” az 1950-es évek hangulatát idézték meg.

A Minisztertanács végül április 20-án a bauxitbányászat leállítása mellett döntött. Ez a döntés nem annyira alapos szakmai mérlegelés hatására történt meg, hanem a társadalmi nyomás kényszerítette ki. Lányi András, a bős–nagymarosi vízlépcső felépítése elleni szakmai vizsgálatokat koordináló Duna-kör tagja írja a vízierőmű-beruházás kapcsán: „Ez a beruházás évtizedek egymásra épülő, egymást igazoló, téves, felelőtlen döntéseinek terhét hordozza. A vízlépcső egy korszak emlékművének készül. Miránk, ma élő magyarokra emlékezteti majd a késői ivadékokat. Megtudhatják belőle, hogy oly korban éltünk, amikor az ország közvéleményét országos ügyek vitatásából kizárták, és a döntés jogát szűk körű, ellenőrizhetetlen testületek tartották fenn maguknak.” Ugyanez igaz a Hévízi-tó esetében is. Ha nincs összefogás és szembeszállás az értelmetlen politikai döntéssel szemben, a bauxitkitermelés folytatódásával a Hévízi-tó menthetetlenül károsodott volna. De nem így történt. A tó megmentése a civil kurázsi megnyilvánulásának fantasztikus példája, az eset pedig a rendszerváltoztatás történetének az egyik sikertörténete.

Balogh Gábor