Ha Románia 1944-es társadalmi és gazdasági adottságaiból indulunk ki, azt látjuk, hogy jellegét tekintve talán a balkáni ország állt a legközelebb a Szovjetunióhoz. A lakosság nagy része írástudatlan, paraszti népességből állt, ennek megfelelően a gazdaság szerkezete mezőgazdasági jellegű volt. A fentieket azzal is kiegészíthetjük, hogy Románia, hasonlóan az 1917 előtti – és utáni – Oroszországhoz ortodox államvallású ország volt. Íme, a tökéletes hozzávalók egy ország szovjetizálásához. A recept pedig 1917 óta adott volt. 1945-öt követően Romániát is szovjet „fejlődési” pályára állították. Megkezdődött a koncepciós perek, a letartóztatások, a mezőgazdaság erőszakos kollektivizálása, az államosítások, a munkatáborok időszaka. Marius Oprea történész a háború után kezdődő időszakot az állami terrorizmus korszakának nevezte el. Ahogy Lucian Boia, egy másik román történész fogalmazott: „A legtisztább ortodox szovjet kommunizmust oroszról románra fordították.”

Sztálin halálát követően nem enyhült a terror mértéke Romániában. Ennek egyik legszembetűnőbb vonása, hogy míg a többi kommunista diktatúrában legalább a látszatra adtak, és az első vonalból a másodikba léptettek vissza néhány kommunista vezetőt, addig Romániában minden maradt a régiben. A párt főtitkárát 1953 előtt és azt követően is Gheorghe Gheorghiu-Dejnek hívták. Paradox módon Dej népszerűsége még nőtt is 1953-at követően a román lakosság körében. Ez mindenekelőtt annak köszönhető, hogy 1958-ban a szovjet szárazföldi csapatok elhagyták Románia területét. A román pártvezetés ezt természetesen saját személyes sikereként állította be, holott azt valójában Moszkva kezdeményezte, köszönhetően a rakétatechnika felfutásának, ami átalakította a hadviselés természetét. Emellett nem mellékes tényező volt az is, hogy Románia a Szovjetunióval határos ország volt, így a megszálló csapatok bármikor visszatérhettek, ráadásul 24 órán belül meg tudták szállni az országot. Itt válik ketté a román kommunista diktatúra természetének értelmezése a történészek körében. Egyes markáns vélemények szerint Románia 1958-tól sikeres különutas, sőt független külpolitikát valósított meg, míg a szembenálló tábor szerint valójában a Szovjetunió Romániát kirakat-országnak szánta, el is indultak ezen az úton a megvalósítás felé, de közben kicsúszott Moszkva kezéből az irányítás, így Románia idővel afféle „levelező tagjává” vált a keleti blokknak. Ahogy mindig, úgy ez esetben is, az igazság valahol a két tézis között húzódik meg. A csapatkivonások célja valójában nem a függetlenség visszaadása volt, hanem, ahogy fentebb kifejtettük a haditechnikai fejlődés, illetve Romániának a szovjet csapatok akciórádiuszában való maradása tette nélkülözhetővé a szovjet szárazföldi csapatok romániai jelenlétét. A kirakat-szerep addig még érthető is, hogy a csapatkivonás a fokozatosan balra húzódó nyugat-európai politikai és véleményformáló elit számára könnyen eladható „termék” volt, de az már neheze hihető, hogy Moszkva Romániát szánta volna a keleti blokk kirakatának.

Ettől függetlenül a román kommunista elit nagyot nyert 1958-ban. Nem csak a szovjet csapatoktól szabadult meg rövid időn belül, de mivel 1956-ban „testvéri segítséget” nyújtott a szabadságharc leverése utáni megtorlást irányító Kádár Jánosnak, a magyar pártvezető két évvel később szemet hunyt a román kommunisták magyarellenes politikája felett. Nem tiltakozott a magyarok ellen lefolytatott koncepciós perek és az ott született súlyos ítéletek ellen sem. Dávid Gyula irodalomtörténész számításai szerint közel hatszáz olyan magyar nemzetiségű személy ellen hoztak elmarasztaló ítéletet román bíróságok, akiket az 1956-os forradalom és szabadságharccal kapcsolatban ítéltek el, habár Romániában 1956-ban nem volt forradalom. De az alapot biztosította a magyar kommunista vezetés. Kállai Gyula 1958-as romániai – Kádárral közös – látogatásán kijelentette: „Amennyiben az ellenforradalom győz Magyarországon, az éppen a Duna-medencében jelentette volna az imperialista rablóháborúk kezdetét, éppen a magyar és a román nép lett volna annak első áldozata.” Ezzel a magyarországi kommunista vezetők a maguk részéről legitimálták a román kommunisták sovén magyarellenes politikáját. Gheorghiu-Dej egyszerre kettőt nyert: egyrészt a szovjet csapatkivonást, másrészt a magyar kisebbséggel való leszámoláshoz megnyerte magyarországi elvtársai hallgatólagos beleegyezését, hálából 1956-os segítségéért (A segítség részben áruszállításokban, részben pedig a magyar párt propagandaanyagainak Romániában való kinyomtatásában merült ki).

Az az állítás, hogy a szélsőséges soviniszta diktatúra Ceausescu alatt épült ki, tarthatatlan. Fentebb jól láthattuk, hogy a munka jelentős részét már az előd, Gheorghiu-Dej elvégezte. 1958-ra beolvasztották az ország egyetlen magyar egyetemét, a kolozsvári Bolyait, a szabadságharc utáni megtorlásokat követően leszámoltak a magyar kulturális elittel, kiszorítván őket a politikai döntéshozó pozíciókból, majd megkezdődött a korábban szovjet nyomásra létrehozott Magyar Autonóm Tartomány felszámolása Erdélyben.

1965-ös hatalomra kerülését követően Ceausescu megpróbálta magáról kialakítani a „jófiú” imázsát, ennek fő megnyilvánulása az volt, amikor 1968-ban elítélte a Varsói Szerződés országainak Csehszlovákiába való bevonulását, s ennek megfelelően a Román Néphadsereg nem is vett részt az akcióban. Románia lakossága számára ugyan nem volt titok Ceausescu személyiségének valódi oldala, de a Nyugattal egészen az 1980-as évekig el tudta hitetni, hogy országa független, önálló politikát folytat, vele megéri üzletet kötni. Közvetlenül hatalomra jutását követően beindította az ún. „Horizont” műveletet, amelynek célja a fentiek propagálása volt a nyugati médiában. Nem volt nehéz dolga, a hívő nyugati baloldaliak 1968-at követően Ceasescura vártak, akiből valóságos „emberarcú kommunista szupersztárt” kreált a nyugati médiaelit. Sorra érkeztek a bukaresti elnöki palotába a jobbnál jobb meghívások, a brit Munkáspárt nyomására Erzsébet királynőtől, Franciaországból, az NSZK-ból, vagy éppen az Amerikai Egyesült Államokból. „A kommunizmustól való mérhetetlen félelmünk arra indított minket, hogy bármilyen diktátort a keblünkre öleljünk, aki az oldalunkra áll.” – jelentette ki 1978-ban Carter amerikai elnök, aki elfeledkezett arról, hogy lelkesedésében éppen egy véreskezű kommunista diktátort ölelt a keblére.

Volt még az 1970-es évek elején két nagyon fontos külföldi útja a román diktátornak, az egyik Kínába, a másik Észak-Koreába vezetett. Utóbbit akár tapasztalatszerző körútnak is tekinthetjük, hiszen ami ezt követően történt Romániában az szinte tűpontosan az észak-koreai mintát követte. Ceausescu eddig is istennek képzelte magát, de hazatérését követőn elvárta az egész társadalomtól, hogy így is tekintsék és dicsőítsék őt, valamint egész családját. Romániában megkezdődött a dinasztikus kommunizmus kiépítése. Felesége, az elemi iskolai végzettségű Elena, akadémikusi címet kapott, tagja lett a Politikai Bizottságnak és még számos más tisztséget birtokolt. Közben sorra zsebelte be, mint a „kémiai tudományok doktora” a rangosabbnál rangosabb nyugat-európai és amerikai kitüntetéseket és a helyi akadémiák tiszteletbeli tagságáról szóló okiratait. S mindezt egy hatelemis, félkegyelmű. A házaspár gyermekeit és rokonait szintén jelentős stallumokkal látták el.

Visszatérve a tudományokhoz. Ebben az évtizedben dolgozták ki a „lakosság tudományos alapon történő élelmezését” biztosító programot. Ennek értelmében az egy főre jutó napi élelmiszer tápértéke nem haladhatta meg a 2000 kalóriát. Ez a mennyiség sok esetben egy gyereknek sem elegendő, nemhogy egy kemény fizikai munkát végző felnőtt embernek. De a rendszer ezt a problémát is megoldotta, méghozzá az élelmiszerhiánnyal. Innentől kezdve senkinek sem kellett azon aggodalmaskodnia, nehogy túllépje a 2000 kalóriás kvótát. A hiány idővel minden árucikkre kiterjedt, így a második világháborút követően ismét bevezetésre került a jegyrendszer. Közben az ország által megtermelt mezőgazdasági javakat óriási mennyiségben exportálták az országból, mivel Ceausescu így akarta erőn felül visszafizetni az ország adósságát.

A keményvaluta hiányát Ceausescu a leggusztustalanabb eszközzel igyekezett enyhíteni: a zsidó és a sváb lakosság eladásával. Egy ízben kijelentette: „A mi természeti erőforrásaink az olaj, a zsidók és a németek.” Ennek megfelelően 1968 és 1989 között több mint 40 ezer zsidó származású román állampolgár kivándorlását biztosították a román hatóságok, cserébe Izrael Állam több mint 112 millió dollárt fizetett Bukarestnek. Az NSZK 220 ezer sváb szabad elvándorlásáért cserébe 1,4 milliárd dollárt fizetett Romániának. Ezzel a román diktátor két legyet ütött egy csapásra. Megszabadult több százezer nem románajkú lakosától, ráadásul még pénzt is kapott érte. A tarifák annak megfelelően változtak emberenként, hogy az illető diplomás, szakmunkás vagy éppen segédmunkás volt-e.

Az erdélyi magyarok ügyét már nem tudta a fenti módszerrel megoldani a diktátor, figyelembe véve, hogy Magyarország, ha akarta se tudta volna kivásárolni a magyar nemzetiséget Romániából. Éppen ezért maradtak a keményebb eszközök. Át- és betelepítésekkel hígították fel a magyar többségű régiók nemzetiségi arányát. A magyar értelmiséget a Regátba helyezték szolgálatra, legyen szó orvosokról, papokról vagy tanárokról. Kulturális egyesületeket számoltak fel és erőteljesen üldözték a kisebbségek egyházait, így a Római Katolikus és a Református Egyházat. A magyar kisebbség élete egyre szűkebb korlátok közé szorult. Kányádi Sándor, Gyülekezési szabadság zárójelekkel című versében így írt erről a létállapotról: „a színházaikba (amíg még vannak) /az engedélyezett darabokra /a templomaikba (amíg még állnak) /felekezetre való tekintet nélkül /a temetéseikre (amíg még lesznek) /életük végéig fegyelmezetten /  minden külön engedély nélkül is / elmehetnek elmehetnek” A vers tragikus jóslat, amely igazzá vált, a kommunista diktatúra évtizedei alatt valóban sok magyar hagyta el a szülőföldjét, míg kezdetben csak az értelmiség menekült át az anyaországba, az 1980-as évektől már tömegesen válogatás nélkül lépték át az államhatárt legálisan és illegálisan egyaránt az erdélyi magyarok. A magyarellenes politika idővel már a pártvezetésben maradt néhány magyar kommunista türelmét is kikezdte. 1977-ben Király Károly a Központi Bizottság tagja levelet írt Ilie Verdet KB titkárnak, amelyben elpanaszolta az erdélyi magyarság üldöztetését és helyzete ellehetetlenülését. A levél válasz nélkül maradt, azonban Király sikeresen kicsempészte azt Nyugatra, s az írás megjelent a New York Times 1978. február 1-i számában. Az erdélyi magyarság helyzete ezzel nem változott, Királyé azonban igen, innentől kezdve állandó üldöztetésnek volt kitéve.

Az 1977-es esztendő más okból is felzavarta a román diktatúra állóvizét. A Zsil-völgyi bányavidéken bányászsztrájk tört ki, amely munkásfelkeléssé fejlődött. A résztvevők száma a 35 ezer főt is meghaladta. Ekkor a pártvezetésnek azonban még szerencséje van, hiszen a sztrájkolók követelései egytől-egyig gazdasági és nem politikai jellegűek voltak. A sztrájkokat hamis ígéretekkel a kommunista vezetés sikeresen leszerelte, majd következett a Securitate, amely erőszakkal torolta meg a bányászokon és családjaikon bátorságukat. Az 1980-as esztendő úgy köszöntött a román diktatúrára, hogy látszólag igazzá vált Hruscsov szovjet pártfőtitkár korábbi megállapítása, amely szerint „a puliszka nem robban”.

Balogh Gábor

Folytatása következik!