1991 koraőszén két fajsúlyos témakör tematizálta a magyarországi közéletet: a történelmi igazságtétel kérdése és a médiaviszonyok teljes egyenlőtlensége. Mindkét probléma meghatározó eleme volt a rendszerváltoztatásnak. A kommunista bűnelkövetők megnevezése és adott esetben bíróság elé állítása társadalmi igény, míg a sajtóviszonyok rendezése – azaz a sajtó kiszabadítása a posztkommunista elit kezéből – a demokratikus berendezkedés egyik alapfeltétele volt. A magyarországi sajtóviszonyok érdemben 1990 után nem változtak. A szerkesztőségekben nemhogy nem zajlott le a rendszerváltoztatás, de a korábbi kommunista propagandisták 1990 után a demokratikus sajtó élharcosaiként ünnepeltették magukat híveikkel. Mindez lehetővé tette a posztkommunista és liberális igényeknek megfelelő félretájékoztatást.
1991 szeptemberében a rendszerváltoztató MDF frakciója a budai Gellért Szállóban tartotta az őszi parlamenti ülésszak előtti első képviselőcsoport-ülését. A frakcióvezető, Kónya Imre az alkalomra összeállított egy dolgozatot, amelyben a történelmi igazságtételt és a médiaviszonyok kérdésének rendezését aktualizálta. Kónya írásában arra a jogos társadalmi elvárásra hivatkozott, amely mindkét probléma kapcsán egyértelmű volt. „Magyarországon korlátlanul érvényesül a sajtószabadság és ez a demokrácia és így a rendszerváltozás fontos eleme. Ugyanakkor az is tény, hogy a felszabadult sajtót és a közszolgálati médiát, a régi rendszerben lejáratódott, és a koalícióval ellenséges szakma képviselői uralják. Ezért – míg a kormányzati hatalom ellenőrzésének funkciója maximálisan érvényesül –, addig másik fontos feladatának az objektív tájékoztatásnak a tömegkommunikáció alig tesz eleget.” Az első szabadon választott kormányzat elleni támadásokban valóban nem volt hiány, az objektív tájékoztatásnak azonban a közelében sem volt sem a közmédia, sem a megyei lapok és más országos sajtóorgánumok sem.
Már 1990-ben egyértelművé vált, hogy a magyarországi média az ellenzék, mindenekelőtt az SZDSZ és a posztkommunista MSZP érdekeit képviseli. Ennek oka mindenekelőtt az volt, hogy a sajtó világában nem történt meg a rendszerváltoztatás. Schmidt Mária Széchenyi-díjas történész írja a téma kapcsán legújabb könyvében: „A több mint négy évtizedes hatalmi, gazdasági, média- és kommunikációs monopóliumára támaszkodó állampárt a nyugati befektetők segítségével az összeomlás előtti utolsó órákban privatizálták maguknak Magyarország teljes vidéki sajtóját, az egykori központi párt és kormány napilapjait és a legfontosabb hetilapokat. A posztkommunisták az új tulajdonosokkal együttműködve mindenhová bebetonozták a régi főszerkesztőket, főmunkatársakat, akik természetesen egytől-egyig kipróbált, megbízható elvtársak voltak, és hozományként magukkal vitték az előfizetői listákat és a mindennel felszerelt szerkesztőségi irodákat.” A történész megállapításaiból jól láthatjuk, hogy a média világában 1990-re le voltak osztva a lapok, itt változtatásra lényegében már nem volt lehetőség. Mindezzel szemben az MDF és kormánykoalíció pártjainak mindössze egyetlen újság állt a rendelkezésükre, az 1991-ben elindított Új Magyarország.
Mindez egyenlőtlen küzdelem volt. Az Antall-kormány több mint egyéves működése alatt bebizonyosodott, hogy a sajtó ahol tud, szembe megy a demokratikusan választott kormányzattal. Ez már rögtön 1990 májusában, a miniszterelnöki eskütétel és a programbeszéd alatt megtörtént, amikor az első szabadon választott kormány eskütételéről a Magyar Televízió egész egyszerűen átkapcsolt a Bajnokcsapatok Európa Kupája döntőjére, az AC Milan és a Benfica mérkőzésére. A kormányzat és a demokratikus rendszer első komoly belpolitikai kihívása, a taxisblokád idején a sajtó nyíltan a blokád oldalára állt és a kormány ellen uszított. Az önkormányzati választások előtt arra hivatkozva nem engedte a televízió elnöke a miniszterelnök nyilatkozatának leadását, hogy csak ha a köztársasági elnök is interjút ad, akkor adják le a kormányfői megszólalást. S a köztársasági elnök természetesen éppen nem akart élni egy interjú lehetőségével. Mindezt egy olyan kormányzat vezetőjével szemben engedték meg maguknak a média vezetői, aki többséget szerzett egy szabad választáson és legitim miniszterelnöke lett a rendszerváltoztatás utáni első magyar kormánynak. S mindezt valamiféle „szakmaiságra” hivatkozva tették meg. Ahogy Kónya Imre fogalmazott: „A kormányzat diktatúrájának megszűnt minden alapja, helyébe lépett viszont a „szakma” diktatúrája, amely legalább olyan könyörtelen, mint az Agitációs és Propaganda Osztály volt.” Nem véletlenül, hiszen az MSZMP egykori agitációért felelős propagandistái, a rendszerváltoztatás után a szabad sajtó rendíthetetlen harcosaiként adták el magukat. A posztkommunista sajtó természetesen azonnal hadjáratot indított Kónya Imre és az MDF ellen. Ennek voltak kifejezetten megdöbbentő epizódjai is. Például azt senki sem gondolta volna, hogy a Népszava újságírója bibliai idézettel (!) próbálja a helyes útra téríteni az MDF frakcióvezetőjét (A demokrácia alKónya. 1991. szeptember 9.). A „klerikális reakciót” üldöző állampárti napilap hirtelen a demokrácia és a sajtószabadság felkent apostolaként lépett fel. „Szavaid alapján igazulsz meg és szavaid alapján vonsz magadra ítéletet.” – idézte Máté evangéliumát a lap munkatársa. Nyilván ezt a saját pártlapjára nem tartotta érvényesnek, különben meg sem írta volna fogalmazványát.
A Kónya-dolgozat sajtóhelyzetet elemző része a feladat kijelölésével zárul. A frakcióvezető ebben megállapítja, hogy az írott sajtóval szemben a rádió és a televízió arculatának megváltoztatása a legfontosabb: „Míg az írott sajtó kezelésében mozgásterünk eleve erősen korlátozott, addig a Rádió és a Televízió irányításában, arculatának megváltoztatásában, teljes átalakításában a kormányzati pozíció elvileg óriási lehetőséget biztosít számunkra.” Jogilag a kormányzatnak valóban minden lehetősége megvolt arra, hogy rendet tegyen a két médium háza táján, de a valóságban minden maradt a régiben. Sőt, a média és a kormányzat közötti kapcsolatok még inkább elmérgesedtek.
Balogh Gábor
A folytatásban a Kónya-dolgozat történelmi igazságtételt elemző részeit elemezzük.