Lengyelország számára – hasonlóan Magyarországhoz – nem volt idegen a második világháború végén a kommunizmus gyakorlata. 1920-ban a lengyel katonák óriási túlerővel szemben védték meg hazájukat Józef Piłsudski marsall vezetésével. Lenin 1920 júliusában adta ki a parancsot: „Szuronnyal puhatoljátok ki, vajon készen áll-e a lengyel proletariátus a világforradalom támogatására!” Arra ugyan nem, de a „varsói csoda” végrehajtására a hős lengyel katonák készen álltak. Megvédték a hazájukat, kiűzték a vörösöket, s ezzel valóra vált a lengyelek álma, létrejött a független Lengyelország, amelyért a 18. század végétől elődeik generációi harcoltak. A szovjetek nem bízták a véletlenre a tervezett lengyelországi hatalomátvételüket, felállítottak egy ideiglenes lengyel forradalmi bizottságot, amelynek tagja volt a lengyel származású Feliksz Dzserzsinszkij, a bolsevik terrorszervezet, a CSEKA vezetője. Dzserzsinszkij korábban Piłsudski harcostársa volt a szocialista mozgalmon belül, csakhogy Piłsudski 1914-ben, otthagyta a mozgalmat. Ahogy azt ő maga megfogalmazta: „leszálltam a szocialista villamosról a nemzeti függetlenség állomáson.” A két férfi személyisége megelőlegezte, hogy milyen jövőkép előtt áll Lengyelország. Míg Dzserzsinszkij a szovjet elnyomást és az ismételt nemzeti alávetettséget tudta nyújtani a lengyeleknek, Piłsudski a szabadság és a nemzeti függetlenség ígéretét fogalmazta meg, jól tudván, hogy kisebb céllal nem éri be a lengyel nemzet, hiszen, ahogy azt ő megfogalmazta: „A lengyelek ösztöneikben hordozzák a szabadságot.” A háborúban politikai biztosként részt vett Sztálin is, akinek életre szóló élményévé vált az elvesztett háború, s a Lengyelországban szerzett tapasztalatait 1944-ben föl is használta a lengyel nemzet ellen.

Lengyelország önerőből helyreállított nemzeti függetlensége alig húsz év elteltével ismételten véget ért. Az 1939. augusztus 23-án megkötött Hitler–Sztálin paktum titkos záradéka az országot, a környező államokkal együtt, felosztotta a két totalitárius nagyhatalom: a náci Németország és a kommunista Szovjetunió között. Ezzel kezdetét vette Lengyelország történetének talán legsötétebb időszaka. A szeptember 1-i német támadást követően, 17-én a Vörös Hadsereg is átlépte a lengyel–szovjet határt. A németek által már teljesen legyőzött lengyel haderő képtelen volt az ország keleti területeinek megtartására. A két megszálló hatalom megkezdte az ország értelmiségének, elitjének szó szerinti értelemben vett kiirtását. A németek egyetemi tanárokat, mérnököket, katonatiszteket deportáltak a koncentrációs táborokba, míg a szovjetek 1940-ben a katyni erdőkben több mint 20 ezer tisztet végeztek ki (jelentős részük tartalékos volt, értelmiségi háttérrel). Eközben a németek megkezdték a lengyel zsidóság gettókba zárását, majd kiirtását, amelyet 1941 nyarától a Szovjetunió elleni háborút követően a keleti lengyel területeken is végrehajtottak. A német megszállók ellen folyamatosan harcoló lengyel ellenállás is súlyos vérveszteséget szenvedett a háború évei alatt, mégis, 1944-ben Varsóban felkelést robbantottak ki. A felkelők 63 napon keresztül hősiesen tartották magukat a németekkel szemben. Közben elérte a Visztula vonalát a Vörös Hadsereg, amely Sztálin parancsára megállt a folyónál, így a szovjet katonák végignézték, ahogy a németek felszámolták a lengyel ellenállást. Sztálin nem nyújtott segítséget, sőt, még azt is megtiltotta, hogy az amerikai légierő, az ukrajnai repülőtereket használja a lengyeleknek szállítandó fegyver- és élelmiszerutánpótlás célba juttatásához. A szovjet diktátor célja egyértelmű volt: a németekre bízta a piszkos munkát, fejezzék le ők a lengyel ellenállás maradékát.

Sztálin 1944-ben, az 1920-as receptet alkalmazta. Lengyel Nemzeti Felszabadító Bizottság néven a frissen elfoglalt Lublinba szállíttatott egy emigráns kommunistákból álló csoportot Władysław Gomułka vezetésével. Mindeközben a lengyel ellenállást szervező, évek óta Londonban működő lengyel emigráns kormányt teljes mértékben kihagyta az ország vezetéséből. Ugyan első benyomásra, így is lengyelek irányították a az országot, de a valódi döntések Moszkvában születtek. „A hatalom és a nép menyegzőjén a nászágyat még nemzetiszín zászlók borították, de az ágy alól már kikandikáltak az NKVD-sek csizmái.” – summázta az 1945-öt követő évek hangulatát Czesław Miłosz lengyel író.

Habár a háború alatti megszállás a Katolikus Egyházat sem kímélte, mégis folyamatosan a nemzeti függetlenség őrzőjeként tudott jelen lenni szinte valamennyi lengyel életében (az ország lakosságának 90%-a katolikus vallású). Az Egyház a közel 150 éves szétszakítottság idején mindvégig az ellenállás támogatója és a nemzeti identitás megélésének garanciája volt. 1939-et követően a Katolikus Egyház ismét ebben a szerepben találta magát Lengyelországban. A lengyel öntudat megőrzését sikeresen biztosították, az Egyház a kommunista diktatúra alatt mindvégig az ellenállás fő támogatója volt, papjai és nővérei felemelték a szavukat a diktatúra ellenében, főpapjai az egész lengyel társadalmat képviselték, s közülük egy, 1978-ban – sokkolva a kommunista pártvezetőket szerte a világon – a pápai trónig jutott, hogy onnan folytassa a vasfüggöny lebontását.

A lengyelországi kommunista diktatúra története, az antikommunista ellenállás története. Varsóban lehetetlen volt beleöregedni a pártvezetésbe, a Visztula mentén egymást váltották a főtitkárok. 1989-ig összesen hat pártvezető próbálkozott meg a lehetetlennel: az ország szovjetizálásával. Mindeközben az ellenzékiség mindennapos jelenség volt az országban. A Katolikus Egyház mellett különböző kisebb ellenzéki csoportok alakultak, amelyek folyamatosan éreztették elégedetlenségüket a rezsimmel szemben. 1945-ben a náciellenes fegyveres ellenálló csoportok maradéka, kiegészülve új harcosokkal, immár a kommunista funkcionáriusok ellen viselt hadat. Az elátkozott katonák a Honi Hadsereg tagjaiból verbuvált harcosok egészen 1963-ig harcoltak a kommunisták és a szovjet NKVD majd KGB erők ellen. Egyes becslések szerint több mint 20 ezer partizán esett el a hatalom elleni harcban, vagy vesztette életét a kommunisták börtöneiben. Az ellenállás utolsó harcosa, Józef Franczak 1963 októberében esett el. Az ellenállás folyamatos volt, s mindez 1956-ban Poznanban nyílt rendszerellenes lázadássá terebélyesedett. A hatalom megijedt 1956-ban Lengyelországban, s kénytelen volt jelentős engedményeket tenni, hogy az addigra 73 ember életét követelő munkásfelkelés ne torkolljon forradalomba.

A felkelők egyik legfontosabb követelése a kollektivizálás leállítása volt. A pártvezetés tudta, hogy ha ezt a kérést nem teljesíti, a zendülés folytatódik. Ezért Gomułka, a hatalomba visszatérő kommunista vezető leállíttatta a kolhozosítást. Ezzel a párt – bár ezt így nem mondták ki – elismerte a magántulajdon birtoklásának jogát egy kommunista államban! Moszkva természetesen ellenkezett a döntés ellen, de a lengyel párt valóban csak így tudta fenntartani magát a zavarosban. A magántulajdon birtoklása a szabadság egyik princípiuma. Önbizalmat ad, a földdel, saját házzal rendelkező gazdálkodó sokkal kevésbé befolyásolható szélsőséges politikai eszmék által. A párt mindemellett elismerte a Katolikus Egyház pozícióját, enyhített a lakosság terrorizálásának mértékén, valamint az 1960-as évektől külföldi hitelek felvételével igyekezett emelni az életszínvonalat, hogy megakadályozzon egy újabb lázadást. De ez az állapot sem tartott örökké. 1970-ben újabb tüntetések kezdődtek, ezúttal Gdyniában, ahol a sztrájkoló hajógyári munkásokra a rendőrség tüzet nyitott. A tiltakozások kiváltó oka, egy 1970. október 30-án kiadott határozat volt, amely több mint húsz százalékkal (egyes termékek esetében harminc százalékkal) emelte az alapvető élelmiszerek árát, a bérek szinten tartása mellett. Lengyelország lakossága 1953 óta nem látott ilyen mértékű áremelést. December 14-én a gdanski Lenin Hajógyár munkásai nagy része sztrájkba lépett, majd a többezer fős tömeg kivonult a gyárból a Lengyel Egyesült Munkáspárt (LEMP) vajdasági székháza elé. 16 órakor már utcai harcokról tájékoztatták a helyi belbiztonsági szervek a varsói központot. Hamarosan eldördültek az első lövések, a rendfenntartó erők, a pártmilícia brutális kegyetlenséggel verte szét a tízezer fősre duzzadt tömeget. A rend éjszakára helyreállt, de a „rendrakás” csak olaj volt a tűzre. Másnap még több gyár munkásai léptek sztrájkba, így a Gomułka vezette Központi Bizottság engedélyezte a fegyverhasználatot a rendfenntartó erőknek. Közben a hadsereget is felkészítették arra, hogy be kell vonulnia a tengermellék lázadó városaiba. A pártvezető ellenforradalomnak minősítette az eseményeket, s elrendelte a sztrájkbizottság vezetőinek letartóztatását. December 17-én a tüntető munkásokat a hadsereg sortüze várta a gdyniai hajógyárnál. Aznap este Gomułka telefont kapott Moszkvából, ahol Brezsnyev kijelentette, hogy „módfelett aggódnak” a lengyelországi helyzet miatt, s hozzátette: „egész éjjel aludni sem tudtunk.” A szovjet pártvezető nem is sejtette, hány álmatlan éjszakája lesz még élete során az „aktuális” lengyel helyzet miatt. Gomułka azonban biztosította elöljáróját, hogy ura a helyzetnek. Két nappal később, a kedélyek megnyugtatása okán Gomułkát a Központi Bizottság megfosztotta hivatalától, utódjául Edward Giereket nevezték ki. Az eljárás a palotaforradalom kifejezéssel írható le a leghatékonyabban. A helyzet még így is csak két hónappal később, 1971 februárjában jutott nyugvópontra, amikor Gierek bejelentette a decemberi áremelések visszavonását és az élelmiszerek befagyasztását. A felkelés során negyvenöt sztrájkoló vesztette életét a sortüzek miatt, több mint ezren megsebesültek és több mint háromezer embert börtönöztek be.

A Gierek-féle vezetés az életszínvonal javításával próbálta biztosítani a társadalmi békét. Gomułkát lekörözve irdatlan mennyiségű külföldi hiteltartozást halmoztak föl, s ezekből próbálták meg finanszírozni az életminőség szinten tartását. Ez rövid ideig még működött is, azonban 1976-ban ismét odáig romlott a gazdasági helyzet, hogy a pártvezetés újra a hatósági áremelések eszközéhez folyamodott. Ekkor Ursusban és Radomban tört ki munkásfelkelés, amelyet a hatóságok kíméletlen kegyetlenséggel fojtottak el. Kádár János magyar pártvezető jegyezte meg a kommunisták teljesen reménytelen lengyelországi helyzete kapcsán: „Ebben az egészben az a legszörnyűbb, hogy munkások csinálják.” Az erőszakos beavatkozás mellett adminisztratív intézkedésekkel próbálták elejét venni a további lázadásoknak. Számtalan munkást bocsátottak el a munkahelyéről, kitéve ezáltal őket a hatóságok zaklatásának. Ez azonban egy a LEMP által nem várt reakciót váltott ki a lengyel társadalomból. Még ugyanebben az évben megalakult a Munkásvédő Bizottság (lengyel mozaikszóval a KOR), egy baloldali irányultságú értelmiségi szerveződés, olyan neves tagokkal, mint Adam Michnik, Jacek Kuron vagy éppen a Kaczynski fivérek. A szervezet jogi és anyagi segítséget nyújtott az elbocsátott, üldözött munkásoknak. A KOR szakított az illegalitás hagyományával, szervezői, tagjai vállalták a nevüket és teljesen nyíltan folytatták tevékenységüket. Ennek köszönhetően egyre nagyobb társadalmi támogatottságra tettek szert. Ez már szinte az őrületbe kergette a kommunista vezetőket. Egy munkásállamban civil szervezet alakult a munkások jogainak védelme érdekében. S ez még mindig csupán az előjátéka volt, egy sokkal komolyabb kezdeményezésnek. Két évvel később Rómában pápává választották Krakkó érsekét Karol Wojtyłát, egy kommunista állam polgárát.

Lengyelországban megkezdődött a visszaszámlálás.   

Balogh Gábor

Folytatása következik!