A Kádár-rendszer válsága az 1980-as évek közepére már mindenki számára egyértelművé vált. A gulyáskommunizmus kifulladt, gazdasági válság gyűrűzött be, a rendszer ellenzéke pedig egyre nyíltabban hallatta a hangját. Kádár Jánost 1985 márciusában a párt XIII. Kongresszusán ismét megválasztották főtitkárnak. Mindez azt a látszatot volt hivatott kelteni a közvéleményben, hogy a párt hatalma továbbra is stabil, változtatásra semmi szükség nincs. 1985 mégis kulcsfontosságú esztendő a rendszerváltoztatás történetében, nem annyira a párt által kellőképpen befolyásolt többes jelöléssel végrehajtott „választások” okán, hanem a monorierdei kempingben, júniusban megtartott összellenzéki találkozó kapcsán. Hasonló összejövetelre évtizedek óta nem volt példa.

Egy találkozó ötlete már 1982-ben felmerült, de végül 1984-ben alakult szervezőbizottság a találkozó előkészítésére. A kommunista diktatúra ellenzéke különféle társulásokból állt, akik a szerveződést és a csoportképződést illetően is eltérő fokon álltak. Ami viszont közös volt bennük: a párt márciusi kongresszusán tapasztalható tehetetlenséggel szemben megoldást, más alternatívákat kerestek az ország gazdasági-, társadalmi- és politikai válságára. A tanácskozás programjának és a meghívottak listájának kialakítása hosszas folyamat volt, amelyben fontos szerepet vállalt Donáth Ferenc, Bauer Tamás, Csoóri Sándor, Csurka István, Kenedi János, Kis János, Für Lajos és Mészöly Miklós. Mivel ez volt az első közös találkozó, előzetesen abban maradtak, hogy nem fognak közös nyilatkozatot kibocsátani. Az esemény megvalósítása, amelyen végül 45 személy vett részt, meglehetősen konspiratív keretek között zajlott, a biztonság érdekében három lehetséges helyszínt is lefoglaltak, a végleges helyről szinte az utolsó pillanatban értesültek az érintettek.

A találkozón elhangzó referátumok érintették az 1956 után kiépült politikai rendszer működését, a határon túli magyarság helyzetét, az emberi és állampolgári jogokat, valamint a gazdasági reformok esélyeit. Donáth Ferenc megnyitója után Csurka István Új magyar önépítés című előadása következett, amely éles kritikát fogalmazott meg az 1956 utáni társadalomról és a hatalomról. Csurka szerint a szabadságharc leverése után a társadalom kényszeregyezséget kötött a hatalommal, ennek következménye a „legvidámabb barakk” titulus is. Ugyanakkor ez az egyezség megalkuvó és egyoldalú volt, hiszen hiába hangoztatta Kádár János és a pártvezetés, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van, „nem ellenük lenni csak úgy volt képes az ember, ha elfelejtette, ha kitörölte az emlékezetéből azokat a napokat, szájából, lelkébőla szabadság ízét, az utcasarki szózat-éneklést, és nem beszélt gyermekeinek az akasztott barátról”. Ebből eredően a társadalom nem működik szabadon, ahogyan Csurka fogalmazott, „1956. november 4. óta a magyarság nem a saját történelmét éli” és a hatalom sem változott, hiszen bár humánusabb formában, de megmaradt a szovjet típusú berendezkedés. Ebben a helyzetben az értelmiségre vár az a feladat, hogy programot adjon a társadalomnak.

Csoóri Sándor Eltemetetlen gondok a Dunatájon című írásában a határon túli magyarok helyzetét foglalta össze, kiemelve hogy jóval kevesebb lehetőségük van arra, hogy nyelvüket és kultúrájukat ápolják, mint bármelyik más kisebbségnek az „ezeresztendős magyar nemzeti elnyomás” alatt. Hiszen a magyar nyelv az utódállamokban „kihágási objektum”. Nem jelenhet meg magyar nyelvű újság, tilos a magyar rádióadások hallgatása, nincs biztosítva az anyanyelvi oktatás. A számtalan tiltó rendelkezés „provokációnak veszi, ha ismerősömet anyanyelven üdvözlöm, vagy annak köszönését úgy fogadom és táborral fenyeget”. A határon túli magyarság nem kapott képviseletet a szocializmus alatt, 1958-ban Kádár romániai és Münnich Ferenc csehszlovákiai látogatása biztosította az említett államokat, hogy az ott élő magyar kisebbség helyzete belügyi kérdés.

Bauer Tamás felszólalásában az ország gazdasági helyzetét elemezte, egyben kritikát mondott a márciusi pártkongresszusról. Korlátainkról és lehetőségeinkről című előadásában Kis János a politikai vezetést bírálta, amelynek meglátása szerint nincs programja, csupán „egyik napról a másikra egyensúlyoz a gazdasági követelmények, a társadalom hangulata, a szakemberek sürgetései, az apparátusok törekvései és a külső elvárások között”. Mindez a társadalom számára az elszegényedés, az infláció és a fogyasztás csökkenésének képében jelenik meg.

A referátumokat hozzászólások, viták követték. Szóba került egy második összellenzéki találkozó megszervezése is, de erre végül már nem került sor. A Monoron elhangzó referátumok és a hozzászólások szamizdatban kerültek kiadásra. A találkozóra az állambiztonság kiemelt figyelmet fordított.

Lakatos Dorina

Borítókép: MTI