A Magyar Szabadság Éve

A monori találkozó

A Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) XIII. kongresszusa 1985 márciusában „az eredményes szocialista építőmunka” folytatása mellett döntött, ami a valóságban annyit tett, hogy a politikai rendszer reformjától a Kádár-rendszer elzárkózott. Ezzel párhuzamosan létrejött egy kezdeményezés, amely a hazai ellenzéki mozgalmak tevékenységének összehangolását célozta meg. A kezdeményező Donáth Ferenc, Rákosi titkárságának egykori vezetője, későbbi ’56-os elítélt volt. A kezdeményezés célja a különvéleményt valló, de a Kádár-rendszerrel szembehelyezkedő „demokratikus” és „népi-nemzeti” ellenzék egy asztalhoz ültetése volt. 

Az esemény szervezésében Donáthon kívül Bauer Tamás közgazdász, Csoóri Sándor költő, Csurka István író, Kenedi János szociológus, Kis János filozófus, Mészöly Miklós író, Für Lajos és Perjés Géza történészek vettek részt. A szervezők a VIII. kerületi Rákóczi úti Bástya étteremben gyűltek össze, itt állapodtak meg abban, hogy a Kádár-rendszerrel szemben álló ellenzéki csoportosulásokat a lehető legszélesebb körben felkutatják, és az egyes szervezetek két-két tagját meghívják egy közös eszmecserére. Ennek köszönhetően került a meghívottak közé az 1970-80-as évek fordulóján megalakult Szegényeket Támogató Alap (SZETA) részéről Solt Ottilia és Demszky Gábor, a progresszív ellenzéki értelmiség hangján megszólaló Fiatal Írók József Attila Köréből pedig Csengey Dénes és Elek István.

A szervezők a magyar szellemi élet lehető legszélesebb körű képviseletére törekedtek, így a meghívottak között a Kádár-rendszer keretein belül tevékenykedő értelmiségiek, mint Kiss Ferenc irodalomtörténész, Kósa Ferenc és Sára Sándor filmrendező, Fekete Gyula írószövetségi alelnök, Tornai József író, Sinkovits Imre színművész is meghívót kapott. Az összefogás végül nem valósult meg, mert a szervezők a meghívottak teljes listájában nem tudtak megállapodni, Krassó György, Gadó György, vagy éppen Szalai Pál és Kőszeg Ferenc, az adott csoport számára fenntartott szűk keretbe nem fértek bele. Az illegalitásba burkolózó szervezkedésről az államhatalom természetesen tudott, és minden erejével azon volt, hogy arról minél több információt gyűjtsön. A szervezőknek ezért arra is figyelniük kellett, hogy a hatóságokat megtévesszék. Az „elterelő” műveletek természetesen csak ideig-óráig működtek és az 1985. június 14. és 16. között megtartott találkozón az ellenzékiek mellett a monorierdői kempingben egy feltehetően lehallgatási feladatokkal megbízott „lakókocsi” is táborozott.

A monori találkozó tehát illegálisnak minősült és az állambiztonság a rendezvény előkészületeit figyelemmel kísérte, valamint az ott elhangzottakat lehallgató készülékek segítségével rögzítette. Az eseményen negyvennégyen vettek részt, Donáth Ferenc megnyitóját követően négy referátum és az azokra reflektáló opponensi hozzászólások hangzottak el. Csurka István Új magyar önépítés című előadása a Kádár-rendszer diktatúrájának kemény szavakkal megfogalmazott kritikája volt. Csurka abból a feltételezésből indult ki, hogy a hatalom és a társadalom között 1956 után megkötött kényszeregyezség nyomán egy beteg társadalom alakult ki, ami egy olyan kvázi-kultúrát hozott létre, amely nem képes a saját kérdéseire válaszokat adni, vagyis funkcióját rendeltetésszerűen betölteni. Csurka úgy vélte, a felelősen gondolkodó értelmiség kicsiny magjára vár a feladat, hogy a magyar társadalomnak programot adjon. Megállapítása szerint az emberek számára olyan életstratégiát kell nyújtani, amivel egy nemzeti jellegű, szeretetre alapozott önépítési program keretében gondolkodásukat a politikától függetleníthetik. Csoóri Sándor felszólalásban a határon túli magyarok helyzetével foglalkozott. Eltemetett gondok a Duna-tájon című előadásában rámutatott, hogy a környező államokban az ezeréves magyar elnyomásként emlegetett történelmi Magyarország idejében az akkori kisebbségnek saját nyelvének használatára és kultúrája ápolására több joga és lehetősége volt, mint ma a határon túli magyaroknak. A magyar–román viszonyról szólva Csoóri úgy látta, hogy Trianon nem csak a magyar, de a román nemzetet is traumatizálta. Míg a magyarok Trianonból a szükségszerűséget, addig a románok a diktátum gyalázatát és erőszakosságát nem értették meg. A Kádár-rendszer határon túli magyarsággal kapcsolatos politikáját Csoóri elhibázottnak tartotta, amely egyáltalán nem hajlandó képviselni a külhoni magyarság érdekeit.

Bauer Tamás Nyolc észrevétel a kongresszusi irányelvekhez című előadásában az állampárt szemléletmódját kritizálta. Kis János Korlátjainkról és lehetőségeinkről című felszólalása a kádári politikai vezetés eredménytelenségét élesen kritizálta, amely a társadalom számára leginkább az elszegényedésben, a gyorsuló inflációban, a fogyasztás csökkenésében jelenik meg. Bauer felhívta a figyelmet, hogy a különböző értelmiségi csoportokban szakpolitikai kérdések ugyan felmerülnek, de azok átfogó programmá mégsem állnak össze. Szerinte ennek oka az értelmiségi tömörülések közötti széttagoltság, amely egyrészt az egymás iránti bizalmatlanságra, másrészt a hatalom ellenzéket megosztó mechanizmusaira, harmadrészt pedig 1956 mélyen bevésődött tapasztalataira vezethető vissza, amelyek az átfogó, alternatív megoldásokról való gondolkodást gátolják.

A találkozó résztvevői az egymás közötti párbeszéd megindítását tűzték ki célul, ezzel kívánták előmozdítani az ellenzéki tömörülések érdekközösségbe szerveződését. Az ellenzéki mozgalmak egymáshoz történő közeledésének tervét és a találkozó folytatásának szándékát az állampárt felé is jelezték a résztvevők. Az MSZMP KB Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztályának 1985. júniusi monori konferenciáról készített tájékoztatója kiemelte, hogy a találkozón a résztvevők az átfogó igényű közös gondolkodás feltételeit igyekeztek megteremteni, valamint, hogy a „népiek” és a „demokratikus ellenzék” közeledési szándéka érzékelhető volt. A tájékoztatóban olvasható azt is, hogy a párt politikáját érintő kritikákat a jelenlévők közül senki nem utasította vissza.

A monori összejövetelt az állampárt a saját hatalmára nézve veszélyesnek ítélte meg, amit jól bizonyít, hogy az ellenzéki tevékenységgel kapcsolatban 1986. július 1-én hozott PB határozat a párttagok ellen fegyelmi eljárást vagy akár kizárást helyezett kilátásba azokkal szemben, akik az ellenzékiekkel együttműködnek. A monori találkozón elmondott beszédek az Amerikai Egyesült Államokban is kiadásra kerültek, így a magyar ellenzék monori „akciójáról” a nyugati világ is tudomást szerzett. A Kádár-rendszer ezért nem tudott erőszakkal fellépni a résztvevőkkel szemben. Az eseményt követően többekkel „elbeszélgettek”, de szankció Csurka Istvánon kívül senkit sem ért. Csurkát viszont Monoron elmondott beszéde miatt 1986-ban szilenciumra ítélték. A találkozó híre Washington után Moszkvába is eljutott. A Mihail Gorbacsov és Kádár János közötti, 1985. szeptember 25-i moszkvai megbeszélésén a szovjet pártfőtitkár a monori eseményeket szóba hozta. Szovjet kollégája kérdésére Kádár a monori találkozót olyan értelmiségiek, társadalomtudósok és írók ellenzéki összejöveteleként írta le, akiknek a véleménye a magyar társadalom és munkások körében nem fog meghallgatásra találni. A kádárista diktatúrából a magyar társadalom jelentős része azonban már kiábrándult és nyitott volt a rendszerrel szemben alternatívát nyújtó ellenzéki csoportok hangjára.

A monori találkozó végül abban a tekintetben valóban egyszeri alkalomnak bizonyult, hogy a különböző ellenzéki tömörüléseket csak ideig-óráig sikerült egységbe tömörítenie. Az eszmecserét az ellenzéki csoportok közötti ellentétek Monoron nem hátráltatták, de a különböző értelmiségi tömörülések innentől saját útjukat járták. 1986 decemberében az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulójára az Eörsi István budapesti lakásán szervezett konferencián Csoóri és Csurka már nem vett részt, és a népiek az 1987-re tervezett második monori találkozó szervezésétől is távol maradtak. A monori együttműködés 1987-re megszűnt. A „demokratikus ellenzék” gondolatait a Beszélő hat szerkesztője által 1987 júniusában készített politikai program: a Társadalmi Szerződésben foglalta össze. A „népi-ellenzékiek” saját találkozójukat Lezsák Sándor lakiteleki tanyáján, A magyarság esélyei címmel szervezték meg, 1987. szeptember 27-én elfogadták a Lakiteleki Nyilatkozatot, ami a lakiteleki résztvevők rendszerváltoztatásról szóló elképzeléseit összegezte.

A monori találkozó ettől függetlenül a magyarországi rendszerváltoztatás történetének egyik fontos lépcsője volt. Az ellenzéki értelmiségi csoportok első alkalommal gyűltek össze, hogy a fennálló rendszer megváltoztatásáról és az azzal szembeni közös együttműködésről tárgyaljanak. Monoron a kor magyar ellenzéki tömörüléseinek többsége képviseltette magát és bár több ilyen eseményre nem került sor, de ez nem jelentette azt, hogy a párbeszéd a Kádár-rendszerrel szembehelyezkedő értelmiségiek között megszűnt volna. A monori találkozó illegális volt, amiről a hatalom azonban tudott, de végül nem oszlatta fel az összejövetelt. Az állampárt meghátrálása a párton belül is fontos változásokat hozott. Kádár János a monori esemény ellensúlyozására 1985 decemberében összehívta a Népfront kongresszusát, amely Pozsgay Imre vezetésével az MSZMP keményvonalas és kádárista politikájának belső ellenzékévé alakult.

Nagy Gergely