1985-ben elsőként a magyar pártfőtitkár, Kádár János figyelmeztette újdonsült szovjet elvtársát, Mihail Gorbacsovot egy lehetséges puccs veszélyére. Kádár a fiatal és energikus szovjet vezető terveit hallgatva, Hruscsov történelmi példájával reagált Gorbacsov monológjára. Hruscsovot 1964-ben saját közvetlen „harcostársai” puccsolták meg, túlzott engedékenységére és reformjaira hivatkozva. Gorbacsov azonban mindvégig – egészen 1991 nyaráig – úgy gondolta, hogy a nehézségek ellenére is ura a helyzetnek. Egyszerűen képtelen volt megérteni annak a rendszernek a működési mechanizmusát, amelyet saját maga is már több mint három évtizede szolgált.

1991-re a Szovjetunió a külső birodalom valamennyi elfoglalt tartományát feladta már. Afganisztánból teljesen kivonta haderejét, Közép-Európában pedig jószerével már befejeződtek a szovjet csapatkivonások, a harmadik világ kommunista diktatúráinak támogatására is egyre kevesebb devizarubel került átadásra. A birodalomban élők nemzetiségi összetűzései (örmény–azeri konfliktus, a krími tatárok ügye, a balti országok függetlenségi harcai stb.), amelyet a pártvezetés szándékosan még gerjesztett is, és a gazdasági összeomlás a bukás félreismerhetetlen előjelei voltak. A peresztrojka és a glasznoszty politikája kifulladt, 1990-ben Gorbacsov népszerűsége már csak a töredéke volt a kezdeti, 1985-ös szintnek. Bár az amerikai és a nyugat-európai politikai vezetők telefonkönyvében ekkor még Gorbacsov telefonszáma szerepelt a szovjet/orosz vezető címszó alatt, otthon valójában már 1990-ben sokan Borisz Jelcint tekintették a jövő emberének. 1991. június 12-én Jelcint, az Oroszországi Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaság elnökévé választották, ezzel Gorbacsov legfontosabb politikai ellenfele – a szélsőbaloldali pártvezetőkön kívül – a legnagyobb szovjet tagköztársaság vezetőjévé vált, ráadásul demokratikus felhatalmazással, amit Gorbacsov magáról már nem tudott elmondani. Az óra ketyegett, de a jelcini pillanat ekkor még nem érkezett el. Sőt, 1991 nyarán egy rövid időre még úgy tűnt, hogy valamilyen formában, átalakítva ugyan de sikerül megtartani a birodalmat. A tagországok vezetői egy új szövetségi szerződés aláírására készültek, amelynek dátumát augusztus 20-ra tűzték ki. Munka volt bőven tehát, hiszen egy teljesen új szövetségi állam működését kellett előkészíteni, Gorbacsov azonban úgy gondolta, hogy éppen most jött el az ideje, hogy kivegye éves szabadságát. Így feleségével együtt augusztus elején elutazott foroszi dácsájára, s bejelentette, hogy csak a szövetségi szerződés aláírására fog visszatérni a fővárosba. Tette mindezt úgy, hogy ekkor már nem csupán a kádári jóslatot tudhatta a magáénak, de egyre többen jelezték neki, hogy keményvonalas puccs készül, amelynek célja a politikai visszarendezés. 1990 decemberében maga Eduard Sevardnadze külügyminiszter, Gorbacsov egyik legközelebbi munkatársa figyelmeztette nyilvánosság előtt a főtitkárt a puccs veszélyére. Baljós intelmét hivataláról való azonnali lemondásával húzta alá a tárcavezető. Gorbacsov azonban, a látszat szerint, nem törődött a jelzésekkel.

1991-ben még éltek olyan szovjet emberek, akik ha fiatalok is voltak, de megélték az 1917-es bolsevik puccs eseményeit. Ők, amint augusztus 19-én hajnalban bekapcsolták a televíziójukat, alighanem azonnal tudták, hogy baj van. A szovjet televízió a Hattyúk tavát sugározta. 1917. november 7-én, miközben a bolsevikok Petrográdon elfoglalták a kulcsfontosságú intézményeket a hírneves Mariinszkij Opera és Balettszínház szintén a balettklasszikust játszotta közönségének. De míg 1917-ben egy maréknyi bolsevik ragadta magához a szó szerint az utcán heverő hatalmat, az 1991-es puccsisták egy gépesített hadosztályt vezényeltek a fővárosba az események biztosítása érdekében.

Gorbacsov szerepének megítélése a puccs kapcsán a mai napig nem egyértelmű. Egyrészt 1991 nyarán azt már ő is érezte, hogy ha továbbra is hasonló mederben folynak az események az a birodalom biztos bukását jelenti, rövidtávon. 1990 novemberében, az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet párizsi találkozóján más vezető európai politikusok előtt kategorikusan kijelentette, hogy ugyan birodalma kliens országainak távozását már elfogadta, de a Szovjetunió felbomlásába soha nem egyezne bele. Másrészt, a puccs végrehajtói szinte egytől-egyig az ő emberei voltak. Gorbacsov nevezte ki Gennagyij Janajevet saját helyettesévé, Valerij Bolgyinból elnöki tanácsadót csinált, Borisz Pugót tette meg belügyminiszterrék, Dmitrij Jazovot ő hozta Moszkvába és nevezte ki védelmi miniszterévé. Az ő katonai tanácsadója volt Szergej Ahromejev marsall, ő tette lehetővé Vlagyimir Krjucskov KGB élére kerülését. Harmadrészt, ahogy fentebb láthattuk, bár többen is figyelmeztették a veszélyre – s ezek nagyon komoly figyelmeztetések voltak, amelyek számottevő politikusoktól, sokszor barátoktól érkeztek – nem cselekedett. Sőt, 1991 augusztusában a legkényesebb időpontban egyszerűen elment nyaralni. A puccsisták Bolgyin vezette csoportja még aznap tájékoztatta a főtitkárt, a moszkvai fejleményekről, egyben felszólították, hogy csatlakozzon az államcsínyhez. A visszaemlékezések szerint Gorbacsov elutasította a csatlakozást és elítélte a puccsisták cselekedetét. Ezt követően a főtitkárt magára hagyták, aki dácsájában telefonvonalaitól elvágva a családja körében élte meg a következő két napot hazatéréséig.

Közben Moszkvában hajnali négy óra után Janajev alelnök még részegen a hajnalba nyúló italozástól, „átvette” a hatalmat. Az eseményt bejelentő tévébemondók arról tájékoztatták az embereket, hogy Gorbacsov főtitkár betegségére hivatkozva lemondott hivataláról, s az ügyek vitelével alelnökét, Janajevet bízta meg, aki a Rendkívüli Állapot Állami Bizottsága (GKCSP) élén átvette a hatalmat. A puccsisták az 1981-es lengyel forgatókönyvet vették elő – az 1981-es lengyel szükségállapot tervezetét Moszkvában dolgozták ki, majd azt átadták Jaruzełski tábornoknak, aki maradéktalanul végre is hajtotta azt – amelynek értelmében katonai erővel megszállták a főváros legfontosabb pontjait, a hadsereg pótélelmiszereit felhasználva eltervezték az üresen kongó boltok feltöltését, mintegy az emberek megnyugtatása okán, összeállítottak egy több száz fős letartóztatási listát, s ennek kapcsán kiürítették a legendás moszkvai Lefortovo börtön két szintjét az új politikai foglyoknak. Csakhogy Lengyelországgal ellentétben itt hiba került a gépezetbe. Egyrészt a városba vezényelt szovjet katonák lehetetlen helyzetben találták magukat, az ellátásukat senki sem szervezte meg, ki se szállhattak harckocsijaikból, az utcákon pedig ellenük tüntető moszkvai tömegekkel találták magukat szemben. Másrészt, a hadsereg pótélelmiszer-készlete egész egyszerűen nem létezett. Ekkor már a laktanyákban elszállásolt katonák ellátása sem volt rendszeres, így lehetetlen volt a moszkvaiak élelmezésének megszervezése. Ami pedig a letartóztatásokat illeti, ugyan a listákat akkurátusan elkészítették, de a lefogások végrehajtásáról már nem gondoskodtak. A puccsisták ehelyett egy dolgot cselekedtek, de azt derekasan: ittak. Pavlov miniszterelnökhöz már 19-én hajnalban orvost kellett hívni, olyan lehetetlen állapotba itta magát. Janajev „elnök” a délután a puccsisták által összehívott nemzetközi sajtótájékoztatóra eleve részegen érkezett, mindez megadta a találkozó alaphangját. Meglepetésre rá egyáltalán nem jellemző módon egyetlen vezető személy őrizte meg a józanságát: Borisz Jelcin.

Jelcin neve előkelő helyen szerepelt a letartóztatandók listáján. Az orosz elnök tudta jól, hogy addig nem szerezheti meg a vágyott hatalmat, amíg Gorbacsov a Szovjetunió élén áll. Ez még a júniusi választásokkal sem jött össze Jelcinnek. A puccs napján azonban világossá vált számára, hogy eljött az ő ideje. Eljött a jelcini pillanat. Jelcin a 19-én délben mondta el az első beszédét a rendkívüli állapot idején. Az orosz parlament épülete előtt egy tankra fölmászva megígérte a tüntetőknek, hogy a hadsereg nem fog rájuk lőni. Merész mondat volt, hiszen Jelcin nem volt a hadsereg vezetője. Ez a mondat balul is elsülhetett volna, de mivel a hadsereg tényleg nem tüzelt a tüntetőkre a három nap alatt, ez azt a benyomást keltette, mintha Jelcin a fegyveres erők felett is rendelkezne. Mindez hallatlan módon erősítette a népszerűségét, egyben mindenki előtt világossá vált, hogy a lehetetlen helyzetből a kiutat immár nem Gorbacsov mellett, hanem Jelcin közelében lehet keresni. Idővel minden mérvadó politikai vezető Jelcin mellett sorakozott föl, közöttük Eduard Sevardnadze, Gorbacsov volt külügyminisztere is. Közben moszkvaiak tízezrei építettek barikádokat parlamentjük körül, hogy így védjék a törvényhozás épületét, s hogy megmutassák erejüket a puccsisták ellenében. Erőszakos cselekményre végül nem került sor, összesen három fiatal vesztette életét egy lövöldözésben.

Augusztus 21-re egyértelművé vált, hogy a puccskísérlet megbukott. A puccsisták visszarendelték Moszkva utcáiról a hadsereg erőit, Gorbacsov még aznap hazatért a fővárosba. De ez a város már nem a Szovjetunió fővárosa volt. Két nappal később Jelcin nyilvánosan alázta meg Gorbacsovot azzal, hogy az orosz parlament sajtó által közvetített ülésén felszólította a szovjet elnököt, hogy olvassa fel a puccsisták névsorát, amelyből kiderült, hogy két személy kivételével az összes puccsban résztvevő Gorbacsov kinevezettje volt. Egy nappal később Gorbacsov lemondott a főtitkári posztjáról. Még ugyanazon a napon életbelépett egy rendelet, amely kimondta a Szovjetunió Kommunista Pártjának jogutód nélküli megszüntetését. Közben a hatóságok megkezdték a „pancserpuccs” résztvevőinek letartóztatását. Sokan közülük – így Ahromejev marsall és Pugo belügyminiszter – ezt megelőzően öngyilkosságot követtek el.

A puccsisták célja eredetileg a Szovjetunió megmentése volt, ehelyett felgyorsították azt a történelmi folyamatot, amely a birodalom bukásához vezetett. Egy erőszakos moszkvai hatalomátvétel képe a közép-európai országokban is a legrosszabb forgatókönyvek egyikeként volt számon tartva. Így nem véletlen, hogy a magyar kormány már az első pillanatban Gorbacsov és Jelcin oldalán foglalt állást. Antall József miniszterelnök telefonon biztosította Jelcin elnököt támogatásáról, miközben utóbbi irodája ablakából a puccsisták tankjaival nézett farkasszemet. Más vezetők – sajnos Közép-Európából is – csak a harmadik nap végén biztosították ugyanerről az orosz elnököt. Jelcin ezt a magyar gesztust sosem felejtette el a szabadon választott magyar kormánynak. A puccskísérlet után jellemző módon a nyugati vezetők már Jelcin telefonszámát tárcsázták, s nem Gorbacsovval kívántak tárgyalni a közös ügyekről. A Szovjetunió első és egyben utolsó elnökének, ekkor már csak néhány hónapja volt hátra politikai karrierjéből. Mint ahogy a Szovjetunió történelmének is az utolsó lapjai íródtak 1991 késő nyarán.

Balogh Gábor