A győztes nagyhatalmak a második világháború utáni nemzetközi rendben Európát két részre osztották. A kontinens nyugati felét az Egyesült Államok és szövetségesei, míg keleti felét a Szovjetunió uralta. Az 1945 után kialakuló „bipoláris” világrend tökéletes jelképe Németország megosztottsága volt. A német állam 74 év után vált újra megosztottá, a győztes nagyhatalmak négy megszállási övezetre bontották. Az amerikaiak és a szovjetek között időközben kiélesedő hidegháborúban a „nyugati” német zónából 1949. május 23-án létrehozták a Német Szövetségi Köztársaságot (NSZK), négy hónappal később, október 7-től a szovjet övezet a Német Demokratikus Köztársaság (NDK) elnevezést kapta. A győztesek nem csak az országot, hanem annak fővárosát, Berlint is négy zónára osztották. Az NDK hatóságai – a Szovjetunió tanácsára – 1961. augusztus 13-án a Berlin szövetséges és szovjet zónáját elválasztó határsávban falat húztak fel, hogy az NDK-ból az NSZK-ba történő tömeges népvándorlást megakadályozzák. A gyilkos berlini fal évtizedekig a hidegháború és a közép-európai emberek szenvedésének szimbólumaként létezett.

A két német állam sokáig nem ismerte el a másik létét, mindkét államszervezet vezetői magukat tekintették a német nép egyedüli törvényes képviselőjének. A Konrad Adenauer vezette Kereszténydemokrata Unió (CDU), már az NSZK megalakulásának pillanatában arra törekedett, hogy Németországot a jövőben a nyugatnémet állam vezetésével újraegyesítsék. Ezzel szemben a szociáldemokrata nyugatnémet kancellár, Willy Brandt meghirdette az „új keleti politikát”, amelynek köszönhetően az NSZK és az NDK kapcsolatai javultak, de amikor a két német állam viszonyát normalizáló szerződést aláírták, az a német egység megvalósításának lehetőségét évtizedekre visszavetette.

Az 1980-as évek konzervatív fordulata során a német újraegyesítésre történelmi esély adódott. Ebben az időszakban a nyugati nagyhatalmak országainak többségében konzervatív vezetők kerültek hatalomra, és ez alól az NSZK sem jelentett kivételt. 1982-ben az a Helmut Kohl került kancellári pozícióba, aki az adenaueri hagyományokat felelevenítve Németország újraegyesítését tűzte ki politikája legfontosabb céljául. Az ambiciózus kancellár tervei nem sikerülhettek volna, ha a nemzetközi és német politikában nem következik be fordulat, amely a német egység ügyét egyértelműen előremozdította. Helmuth Kohl pontosan tudta azt, amit Bismarck saját szavaival így jellemzett: „Ha Isten köpenye átlebeg a történelmen, akkor oda kell ugrani hozzá és meg kell ragadni.” Kohl kancellár viszont ezt a szemléletet átértelmezte. Saját könyvében – amelyet a német újraegyesítés rögös útjáról írt – erről a következőképpen emlékezett meg: „Ehhez három előfeltételnek kell teljesülnie: először is észre kell venni, hogy Isten köpenye valóban létezik. Másodszor meg kell érezni a történelmi pillanatot, harmadszor pedig oda kell ugrani és meg kell ragadni (és akarni is kell megragadni) azt a köpenyt.” Elődje szemléletét Kohl kancellár annyiban bírálta felül, hogy nem elég felismerni az adandó alkalmat, azt ki is kell használni. Az újraegyesítés folyamatában Kohlnak figyelembe kellett vennie a nemzetközi közvélemény változását, az NDK elutasító hozzáállását, a közép-európai államok magatartását, a Szovjetunió érdekeit, de az NSZK-ban tapasztalható politikai és gazdasági körök nyomásgyakorlását is.

A német újraegyesítés kulcsmomentuma a magyarok és a keletnémet állampolgárok viselkedése volt. A magyar–osztrák határon Magyarország 1989 nyarán megkezdte a határzár felszámolását és a páneurópai piknik megrendezésével, Kohl szavaival élve: „kiütötte az első téglát a berlini falból”, ezzel megindította azt a folyamatot, ami az NDK polgárainak nyugatra vándorlását, majd államuk felbomlását okozta. Az NDK vezetése a végsőkig ragaszkodott a kommunista diktatúra és az elnyomó rendszer fenntartásához, de a keletnémet polgárok szabadságvágyát nem lehetett többé figyelmen kívül hagyni. 1989. szeptember 4-én a hétfői békeima után a lipcseiek a Szent Miklós templom előtt békés tüntetésbe kezdtek, majd a Karl Marx térre vonultak, ahol szabad utazáshoz való jogot, demokráciát és az elnyomó kommunista kormányzattal szemben egy nép által választott szabad kormányt követeltek. A lipcsei demonstráció híre futótűzként terjedt szét az országban, így hamarosan más nagyvárosokban is a kommunista hatalom elleni tüntetések kezdődtek.

Az NDK megalakulásának 40. évfordulóján, október 7-én, a nagyszabású hivatalos megemlékezések mellett országszerte ellenzéki tömegtüntetést tartottak, amelyet a hatalom brutálisan feloszlatott. Az október 7-i események hatására, az Erik Honecker vezette Német Szocialista Egységpárt elhatározta, hogy a békés demonstrációkat „ellenforradalminak” nyilvánítja és a kommunizmus kedvelt módszerével, vagyis „erőszakkal” válaszol rá. Október 9-én Lipcsében a „menetrendszerű” hétfői tüntetésen már 70 ezres tömeg gyűlt össze. Az államhatalom a felvonulás ellen több mint 8 ezer fős rendőri és katonai erőt sorakoztatott fel, de a szervek a tüntetéssel szemben nem léptek fel.

A karhatalmi erők tehetetlensége megpecsételte a keletnémet állam sorsát. Lipcsében, október 16-án a kommunista rendszer ellen már 120 ezer ember tüntetett, amely két nappal később a Német Szocialista Egységpártot és az országot 18 éve irányító Honecker lemondásához vezetett. Honecker távozása után a kommunista hatalom új birtokosa, Egon Krenz sem tudta már megfékezni a keletnémet tömegek szabadság iránti vágyát. A keletnémetek október 23-án a nép megkerülésével történt újabb hatalomkoncentráció (Egon Krenz államfővé választása) ellen nagyvárosi tüntetéssorozatot rendeztek, amelyen csak Lipcsében 250 ezer és Drezdában 100 ezer ember vett részt. A demonstrációk a hétfői napokon tovább folytatódtak, amelyek előtt az államhatalom is kénytelen volt „meghajolni.” November 4-én Kelet-Berlinben az NDK történetében először tartottak az államhatalom engedélyével szervezett tüntetést, ahol több mint félmilliós tömeg követelte a kommunista párt hatalmi monopóliumát rögzítő törvényi hely eltörlését. A hétfői demonstrációk hatására és a kelet-berlini tömeg nyomására november 9-én a berlini fal végleg leomlott.

A keletnémetek szabadságvágya és a magyarok segítsége mellett a folyamat fontos tényezőjének számított a nemzetközi, hidegháborús helyzet konszolidálódása. A Ronald Reagan nevéhez köthető külpolitikai fordulat hatására megindult a tárgyalás a két szuperhatalom között. Mihail Gorbacsov pontosan tudta, hogy a Szovjetunióban uralkodó gazdasági állapotok enyhítésének kulcsa, hogy a közép-európai térség kezét fokozatosan el kell engedni, és a megszálló szovjet csapatok kivonásával, majd a hadsereg létszámának csökkentésével lehet eredményt elérni. Gorbacsov a német egység kérdésében a Helmut Kohllal folytatott számos tárgyalása során baráti viszonyt alakított ki, amely nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Szovjetunió feladta a keletnémet állam támogatását és a német nép számára lehetővé tette, hogy saját maga dönthessen sorsáról. A német egységben fontos szerepet játszott még Reagan utódja, George H. W. Bush amerikai elnök, aki Németország újraegyesítése mellett végig kiállt. Az ő határozott politikája segített abban, hogy az ügyben ingadozó vagy elutasító magatartást tanúsító európai szövetségesek, mint Franciaország, Nagy-Britannia, vagy Olaszország elfogadta az újraegyesülő Németország létét.

Helmut Kohl kancellár, saját pártjával és az ellenzékkel is megküzdve, kidolgozott egy tíz pontos tervet, amellyel egyszerre győzte meg a nagyhatalmakat, a közép-európai államokat és az NDK polgárait arról, hogy az egységes Németország nem kívánja újra elnyomni állampolgárait, nem akar domináns szerepet játszani az európai kontinensen, és nem fogja veszélyeztetni szomszédjai állami létét. A kancellár ezek mellett pénzügyi támogatást nyújtott a Szovjetuniónak, és garantálta az 1945-ös lengyel–német határ sérthetetlenségét. Kohl kancellár az engedmények mellett elérte, hogy az újraszülető Németország továbbra is a NATO és az EGK tagja maradjon, illetve kifejtette, hogy a két szervezetbe a közép-európai térség államait is be kell vonni, hogy ne csak a megosztott Németország, hanem ezzel együtt a részekre hullott Európa is újraegyesülhessen. A tartós európai stabilitás zálogában a német kancellár tehát a közép-európai államok egyenjogúsítását is kulcsfontosságúnak tartotta. Kohl még azt is elérte, hogy a Németország határain kívül élő német kisebbségek létét és jogait elismerjék.

A berlini fal leomlása után a világpolitika egyik legfontosabb megoldásra váró kérdése a német egység ügye lett. Az áttörés 1989 decemberében, Bush amerikai elnök és Gorbacsov szovjet vezető máltai csúcstalálkozóján történt meg. A két német állam között is megindultak legfelső szinten a tárgyalások, majd nyilvánosságra hozták az egyesítéssel kapcsolatos terveket. 1990. július 1-jén hatályba lépett a két német állam közötti szerződés, amely jogi keretbe foglalta a pénzügyi, gazdasági és szociális uniót. Az NDK-ban is a nyugatnémet márka lett a törvényes fizetőeszköz, ezzel egyidejűleg megszűnt minden ellenőrzés a két német állam belső határán, illetve az NDK és Nyugat-Berlin közötti határátkelőhelyeken.

Az egyesítésnek része volt a pártrendszerek összekapcsolódása, a nyugati és a keleti területeken működő kereszténydemokrata, liberális, szociáldemokrata rokon- és testvérpártok összeolvadása. A kiélezett viták (például az egyesülés időpontja vagy a közös választások mikéntje körül) Bonnban és Berlinben nemegyszer koalíciós kormányzati válsággal fenyegettek, de az utolsó pillanatban mindig kialakult a konszenzus. Kohl kancellárnak az NSZK-s és NDK-s politikai és gazdasági körök aknamunkáit is sikerült semlegesítenie, akik haszonszerzés céljából a német egység útjába álltak.

A német kérdések összehangolásával párhuzamosan az egyesítés nemzetközi feltételeit is meg kellett teremteniük, így az NSZK és az NDK, valamint a négy nagyhatalom képviselői 1990. március 14-én a „2+4-es” tárgyalásokon erről tárgyaltak. Kohl nyugatnémet kancellár július 16-án Moszkvában Gorbacsov szovjet elnökkel megállapodott abban, hogy a német egység megvalósulásával egyidejűleg a Szovjetunió elismeri a leendő egységes Németország teljes és korlátlan szuverenitását, azaz nem ellenzi NATO-tagságát, a Szovjetunió pedig 1994 végéig minden katonáját kivonja az NDK területéről. Ugyanezen a napon döntöttek úgy az Európai Közösség külügyminiszterei, hogy az NDK területe az egyesülés pillanatában az Európai Közösség részévé válik.

Augusztus 2-án aláírták a választási szerződést, amelynek értelmében december 2-án (1933 – Adolf Hitler hatalomra jutása óta először) egységes, szabad németországi választásokat rendeznek. Augusztus 23-án a keletnémet törvényhozás, a Népi Kamara úgy döntött, hogy az NDK október 3-i hatállyal csatlakozik az NSZK-hoz. A „2+4 konferencia” záró szakaszát szeptember 12-én Moszkvában tartották meg, a külügyminiszterek a végleges szerződést ekkor írták alá. Ennek értelmében Németország visszanyerte teljes szuverenitását. Az egykori négy szövetséges nagyhatalom külügyminiszterei október 1-jén New Yorkban közös nyilatkozatban jelentették be, hogy október 3-tól felfüggesztik Berlin és Németország fölött addig érvényben lévő megszálló jogaikat. Ezzel minden akadály elhárult a német újraegyesítés útjából: 1990. október 3-án, 0 órakor, 41 évvel létrehozása után megszűnt a Német Demokratikus Köztársaság. Az NDK beolvadt a Német Szövetségi Köztársaságba, Berlin ismét egységessé, egyben az NSZK fővárosává vált. Az újraegyesítés napja Németország hivatalos állami ünnepe lett.

A 30 évvel ezelőtt létrejött német egység fő vezéralakja az a Helmut Kohl kancellár volt, aki a német nép történelmi esélyét felismerte. Az egyesüléshez vezető út rögös volt, amelynek során nemcsak a nagyhatalmak magatartása, hanem Magyarország és a keletnémet polgárok szabadságvágya is döntő szerepet játszott.

Nagy Gergely

A szerző az érdeklődő olvasóknak ajánlja: Schmidt Mária (szerk.): Az egyesítés kancellárja: Németország és Európa. c. könyvét; (Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Bp. 2016.) és Helmut Kohl: A fal leomlásától az újraegyesülésig. c. visszaemlékezését (ÁJTK, Bp. 2014.)