A keletnémet Állambiztonsági Minisztérium (Ministerium für Staatssicherheit), közismert rövidítéssel a Stasi, elődje hemzsegett a náci rezsim hivatalnokaitól, így szükségessé vált az itt szolgálók átvilágítása. Ez a folyamat 1950-ig tartott, végrehajtását az 1947-ben létrehozott K5 (Komissariat 5) végezte. 1949-től a K5-ös osztályok a politikai rendőrség önálló részét képezték, egészen ugyanazon év augusztusáig, amikor is felszámolták őket. Az 1950. február 8-án megalapított Állambiztonsági Minisztérium dolgozóinak tíz százaléka a K5 tagja volt. A „néptulajdon védelmére” 1948-ban külön hivatalt hoztak létre, amely az elkobzott és kisajátított tulajdonokat kezelte. A szervezet vezetője a későbbi állambiztonsági miniszter, Erich Mielke lett, aki emellett a Német Belügyi Igazgatás alelnöki pozícióját is betöltötte. Az 1950-ben létrehozott Stasi jelmondata: „A párt pajzsa és kardja” lett. Élére a moszkovita Wilhelm Zaissert állították, ám a Stasi megszervezése és irányítása Mielke nevéhez köthető. Neki tulajdonítják a „Mindent tudni, mindent jelenteni!” mondatot is, amely hűen tükrözi a keletnémet politikai rendőrség működését.

Az 1990 után nyilvánosságra került levéltári iratoknak köszönhetően pontosabb képet kaphatunk a politikai rendőrség személyi állományáról. 1950 és 1989 között összesen 274 000 ember szolgált a Stasinál és 1995-ig 174 000 „társadalmi kapcsolatot” azonosítottak, azaz a 18 és 60 év közötti népesség 2,5 százalékát. Közülük nagyjából tízezer fő még a felnőtt kort sem töltötte be. A Stasinak különböző beosztásokban dolgozók számát közel félmillió főre becsülhetjük. Az 1953-as kelet-berlini felkelés hatással volt a Zaisser vezette szervezetre is. Walter Ulbricht pártvezető az eseményeket felhasználta Zaisser leváltására, a Stasit a Belügyminisztérium hatáskörébe vonták, hogy a párt még jobban az ellenőrzése alatt tudja tartani a titkosrendőrséget. Az új vezető Ernst Wollweber lett, aki 1957-ig töltötte be a tisztséget. Őt követte egészen 1989-ig Erich Mielke.

Az NDK-nak a kezdetektől hatalmas problémát jelentett állampolgárai nyugatra távozása a jobb élet reményében. 1952-ben Wilhelm Zaisser aláírta a határőrizet megerősítéséről szóló parancsot, amely alapján a két német országrész közötti határt egy 1378 kilométeren húzódó kerítés választotta el. Emellett a nyugat-berlini lakosok 1952. június 1-től kizárólag a kelet-berlini hatóságok engedélyével léphettek az NDK területére. A határőrséget a Stasi alárendeltségébe vonták. Ezek az intézkedések azonban csak még inkább fokozták a keletnémet polgárok menekülését. Ezt megakadályozandó, 1961 augusztus elején Walter Ulbricht Moszkvában előterjesztette a berlini fal felépítésére vonatkozó javaslatát. Rövid időn belül a megépült fal a németek és Európa szétszakítottságának élő jelképévé vált. A szökések megakadályozása és a távozási szándékok feltárása a Stasi feladatkörébe tartozott.

A szervezet története jól dokumentált, köszönhetően a fennmaradt levéltári iratoknak valamint a visszaemlékezéseknek. Az egyik legismertebb és legfontosabb memoár Werner Stiller nevéhez fűződik, aki a Stasi volt munkatársaként könyvében betekintést nyújt egykori munkahelye működésébe (Werner Stiller: Az ügynök. Életem három titkosszolgálatnál. Nyitott Könyvműhely, Bp. 2011.). Stiller a kommunista rendszerből már fiatalon kiábrándult, ideológiai meggyőződése igencsak kétséges volt és később kettősügynökként értékes információkat osztott meg a nyugatnémet hírszerzéssel, azaz a német Szövetségi Hírszerző Szolgálattal (BND). 1971-ben végzett fizikusként, ekkor az NDK Fizikai Intézetében dolgozott, majd kiképzése után, 1972-től az Állambiztonsági Minisztériumban folytatta tevékenységét. Egy évvel később a berlini Világifjúsági Találkozón Jasszer Arafat palesztin vezető biztonságára felügyelt. Visszaemlékezésében így írt a BND-vel való kapcsolatfelvételről: „1974-ben, három évvel a beszervezésem és két évvel a Stasinál való állományba vételem után világossá vált számomra, hogy zsákutcába kerültem, rossz döntést hoztam, és valamit tennem kell, ha nem akarok az eltompulás és az alkoholizmus csapdájába esni, mint nem egy kollégám.” Stiller egyre inkább kiábrándult a rendszerből. Egyik munkájából eredő jugoszláviai utazása során a szlovén–olasz határon megdöbbenve tapasztalta, hogy ott sem szögesdrót, sem kerítés nincs. „Teljesen el voltam képedve: innentől fogva semmilyen akadály nem volt a Nyugat irányába. Most már értettem, miért nem engedték az NDK állampolgároknak, hogy betegyék a lábukat a szocialista testvérországba.”

Amikor sikerült felvennie a kapcsolatot a nyugatnémetekkel kezdetét vette az a veszélyes játék, amelynek részeként bizonyítania kellett, hogy valóban létező személy, aki kettősügynöknek állt. Az általa átadott információkért cserébe azt kérte segítsenek neki nyugatra jutni. A menekülés izgalmasra sikeredett, mert a Stasi már a második nyugatra küldött kódolt levelét elfogta és azonnal, több szálon is keresni kezdték a kettős ügynököt. A szerencséje végül – saját megállapítása szerint – azon múlott, hogy „az NDK ugyan képes volt felépíteni a fényes szocializmust, ennek azonban nem volt része a téli gumi.” Stiller ugyanis 1979 januárjában, igen kemény téli időjárásban szökött át az NSZK-ba, számos fontos, a Stasi működésével kapcsolatos információval és nyugaton dolgozó ügynökök adataival. Az, hogy őt és a barátnőjét, Helga Michnowskit nem kapták el, annak volt köszönhető, hogy a fagy és a hó okozta útviszonyok miatt üldözői nem tudtak időben utánuk menni. Távozása után Stiller nem csak a nyugatnémeteknek, de a CIA-nek is hasznos ismeretekkel szolgált. Mindez azonban nem akadályozta meg a Stasit abban, hogy még bő egy évtizeden át szolgálja a keletnémet kommunista diktatúrát.

László Bernadett

Folytatása következik!