A Charta ’77 a hatalom elevenjébe talált. A rendszer csak erőszakkal tudott fellépni a békés aláírásgyűjtők ellen: a szervezőket letartóztatták, az aláírókat folyamatosan zaklatták a hatóságok, s hogy teljes legyen a kör, egy ellen-chartát is megszerveztek, amelyet több ezer megfélemlített értelmiségivel írattak alá. Az ellen-charta aláírói között volt Bohumil Hrabal is, aki az újbóli elhallgattatás miatti félelemből írta alá a dokumentumot. Prágai fiatalok egy csoportja erre reagálva nyilvánosan égette el a szerző műveit. Hrabalra mi sem jellemzőbb, mint hogy néhány órával az akció után, ugyanezekkel a fiatalokkal sörözött kedvenc kocsmájában. Mindenki tudta, hogy az ellen-charta csak egy színjáték, valójában semmi jelentősége, s erről már nyíltan mertek beszélni.

A Charta után egy évvel Havel A kiszolgáltatottak hatalma című esszéjében elemezte a csehszlovákiai helyzetet, s mutatta be, hogyan jutottak az események a Charta ’77-ig. A hazájában kialakult helyzetet „a pártbürokrácia diktatúrája a kaszárnyásított társadalom fölött” definícióval írta le. Tűpontos látleletét adja a diktatúrának: „A hatalom a tulajdon hazugságainak hálójában vergődik, ezért kénytelen a meghamisítás eszközéhez folyamodni. Meghamisítja a múltat. Meghamisítja a jelent és a jövőt. Meghamisítja a statisztikai adatokat. Úgy tesz, mintha nem lenne mindenható és mindenre kész rendőri szervezete. Úgy tesz, mintha tiszteletben tartaná az emberi jogokat. Megjátssza, hogy senkit sem üldöz. Megjátssza, hogy nem fél. Megjátssza, hogy semmit sem játszik meg. Az embernek nem kell elhinnie mindezt a misztifikációt. De úgy kell viselkednie, mintha elhinné, vagy legalábbis szótlanul el kell néznie, vagy legalábbis jó viszonyban kell lennie azokkal, akik operálnak vele. Csakhogy már ez is elég ahhoz, hogy hazugságban kelljen élnie. Nem kell elfogadni a hazugságot. Elég, ha elfogadta, hogy vele együtt és benne él. Mert már ezzel is megszilárdítja a rendszert, kiteljesíti, fenntartja – ő maga lesz a rendszer.” A Charta ’77 után évről-évre, egyre kevesebben alkották a rendszert. Ennek eredményeként omlik majd össze 1989-ben pillanatok műve alatt.

Az 1970-es évtized második felében egy másik, talán el sem gondolt irányból is kihívás érte a csehszlovák kommunista diktatúrát. 1978 októberében pápává választották a szomszédos Lengyelország egyik állampolgárát, Karol Wojtyła krakkói érseket. Megválasztását követően, amikor bíborostársai egyenként köszöntötték az új főpapot, II. János Pál átölelte Frantisek Tomasek prágai érseket, majd ezekkel a szavakkal köszöntötte az idős bíborost: „Mi nagyon közel állunk egymáshoz, és még közelebb fogunk kerülni, mert most már tiértetek is én vagyok felelős.” Óriási muníciót adott ezzel a szabadságra vágyó csehszlovák társadalomnak Róma új püspöke. Az első jelentős rendszerellenes megmozdulás is egy vallási eseményhez köthető. 1985-ben, Szent Metód halálának 1100. évfordulójára emlékeztek az ország katolikusai. A velehrádi központi ünnepségre több mint kétszázezer zarándok érkezett, akiket a kommunista hatóságok kirendelt funkcionáriusai és a csehszlovák békepapi mozgalom tagjai fogadtak. A hívők füttykoncerttel és bekiabálásokkal fejezték ki nemtetszésüket és elzavarták a teljesen hiteltelen társaságot. Ezt követően tapssal és ovációval fogadták Tomasek bíborost. Magát a Szentatyát, a kommunista hatóságok nem engedték be Csehszlovákiába. S bár a csehszlovák állam cseh föderációjában a római katolikus vallás történelmi okok miatt jóval alacsonyabb arányban volt jelen, mint Szlovákiában, mégis, 1989-ben az idős katolikus főpap, Tomasek bíboros lett az ellenállás egyik fő támogatója: „Ebben a hazánk számára döntő órában egyikőtök sem vonulhat félre. A vallásszabadság elválaszthatatlan a többi emberi jogtól. A szabadság egy és oszthatatlan.” – jelentette ki a híveknek.

Csehszlovákia az 1980-as évek második felére immár tagadhatatlanul az összeomlás szélére került. Óriási – bár a magyarhoz közel sem olyan nagy – külföldi adósságállományt görgetett maga előtt. A teljesen értelmetlen kommunista gazdaságpolitika ráadásul súlyos pusztítást vitt végbe az ország természeti környezetében, Csehszlovákia a három ökológiailag leginkább lepusztult európai ország közé tartozott a ’80-as években. S ami ennél sokkal súlyosabb volt, a társadalom egészségi állapota jelentősen leromlott. Ennek fő oka – a magyar gulyáskommunizmushoz hasonlóan – az volt, hogy a második gazdaság engedélyezésével az emberek, hogy a viszonylagos jólétet maguknak biztosítani tudják, teljesen kizsigerelték magukat. A napi 10-12 órás hajtás, s az ezt kiegészítő egészségtelen életmód, az alkoholfogyasztás döbbenetes megnövekedése, megtette a hatását. Az elérhető átlagéletkor szinte alig emelkedett, de ugyanez már nem mondható el a szív- és érrendszeri, valamint a daganatos betegségek számáról. Jan Ruml cseh politikus, 1990 után belügyminiszter egy írásában csak „összedrótozott országként” beszél Csehszlovákiáról, amely az 1980-as években teljesen a végelgyengülés állapotában volt. Ruml, több ellenzéki barátjához hasonlóan attól félt, hogy ha nem történik végre valami, az országban élők egyszer csak azt veszik észre hogy „elmúlt” felettük a rendszer, s ők nem vettek részt a lebontásában: „Csehszlovákiában eközben emberek milliói bolyonganak elcsigázottan s mintegy céltalanul az összedrótozott országban. A faoszlopok, amelyekre a drótokat fölerősítették, festetlenül korhadnak, a torlaszok pedig a földbe süllyedtek. És mindez idővel oly messzire megy majd, hogy végül már senki se fog őrizni bennünket, s mi rémülten jövünk majd rá, hogy saját közreműködésünk nélkül immár mi is szabadok vagyunk.” A pesszimista vélemény, figyelembe véve a fent kifejtett előzményeket nem volt megalapozott.

Az 1980-as évek második felében sorra alakultak meg azok az ellenzéki szervezetek, amelyek jelentős szerepet vállalnak a csehszlovák rendszerváltoztatásban. 1988-ban sor kerül az első tüntetésekre, amelyek kezdetben még csak néhány száz főt vonzanak, ám egy évvel később egy-egy tüntetésen már több tízezer ember vonult az utcára. 1989. november 17-én az ország – mint minden évben – Jan Opletal prágai egyetemistára emlékezett, aki 1939-ben ezen a napon önégetéssel vetett véget életének, tiltakozván a német megszállás ellen. Hatvan évvel később Opletal mellett a tüntetők egy másik önégetésről is megemlékeztek. Jan Palach, 20 évvel korábban, 1969 januárjában a szovjet – és a „baráti” országok – megszállása ellen tiltakozván vetett véget az életének. A vonuló tömeg százezresre duzzadt, amit a rendőrség erőszakosan oszlatott fel, ezzel azonban a rendszer öngyilkosságot követett el. Másnap az egyetemisták és a középiskolások határidő nélküli sztrájkba léptek, őket követték a színházak is, s közben országszerte mindenfelé tüntetések zajlottak. Egy nap Hrabal felkereste a sztrájkbizottság tagjait a Károly Egyetem bölcsészkarán. Kezükbe nyomott egy köteg százkoronást, majd ezekkel a szavakkal köszöntötte őket: „Diákok, elmondom nektek három mondatomat, mert egy bölcsészettudományi karon illik mondani valamit. Figyeljetek! Hegel arra tanít, hogy csak annak a nemzetnek van joga a fennmaradásra, amelyik képes a megifjodásra – s it ezt tettétek! Másodszor: A gonosz katonás léptekkel masírozik a világban, míg a jó alig érzékelhető lépésekkel halad, mint ahogyan ti is tettétek! Harmadszor pedig és erre azok fizettek rá, akik megcsontosodtak, elbürokratizálódtak, Lao-ce azt tanítja: A népnek ellenkezését félvállról venni annyit tesz, mint kincseidet elveszíteni, és ez a kincs most a tiétek, és a tiétek is lesz, és mindenkié, aki szeretné, hogy minőségi változás álljon be az egész társadalomban, hogy a tisztesség, az emberség, a mosolygós perspektíva kerekedjen felül.”

A hatalom képviselői pökhendi, lekezelő módon reagáltak az eseményekre. Ladislav Adamec miniszterelnök korlátolt helyzetfelismerő képessége miatt ragadtatta magát az alábbi fenyegetésre: „Az NDK egészen más, nálunk tizenöt-húszezer ember megy ki az utcára, az is valami? Lipcsében kétszázezer, sőt akár háromszázezer is. Ezt itt nem az NDK, nem kettéosztott ország, és nem is Lengyelország, ahol éhínség van. Tudjátok, hol fog mindez kiderülni? Az Egységes Földműves Szövetkezet nagygyűlésén, december elején. Ott majd hallani fogjátok. Falun mindenkinek van háza, autója, némelyeknek még háztájijuk is. Ott Prágára úgy néznek, mint bolondok gyülekezetére.” A miniszterelnök figyelmét elkerülte az, hogy novemberben a tüntetések már nem csak Prágában és Pozsonyban zajlottak, hanem szerte az országban, s abban részt vettek a házzal, autóval, s esetenként háztájival rendelkező vidéki emberek is. Egy héttel később, november 26-án ezt némi késéssel, de saját maga is megtapasztalta, miután kénytelen volt tárgyalni Václav Havellel és az ellenzék képviselőivel. Másnap az egész ország általános sztrájkba lépett. A sztrájkolók két fő követelést támasztottak: az egypártrendszer haladéktalan eltörlését és a szabad választások kiírását. Közben országszerte napról-napra zajlottak a rendszerellenes tüntetések. Decemberben az, hogy a két követelés megvalósul már nem volt kérdéses, még a rendszerben óriási karriert befutó énekes Karel Gott is a tüntetők mellé állt, így már a maradék kételkedő számára is egyértelmű volt a diktatúra bukása. Gott ellenpólusa, egy másik énekes, Marta Kubisová, hosszú éveken át tiltólistán szerepelt, most viszont elénekelhette 1968-ban írt dalát, amely szerint: „Ez az ország békét vár, harcból, kínból elég már! Népem, végre légy szabad, vedd kezedbe sorsodat!” Ez az 1968-ban megfogalmazott üzenet 1989-ben is követőkre talált, mint ahogy követőkre talált a prágai tavasz üzenete is a bársonyos forradalom idején. December 29-én, az ellenzéki képviselőkkel kibővített prágai parlament, amelynek házelnökévé Alexander Dubceket választották, Václav Havelt államfővé választotta. Másnap a sztrájkbizottság bejelentette az országos sztrájk befejezését. „Újra büntetlenül kimondhatók modern történelmünk igazságai.” – jelentette ki az elnök, 1990. február 25-én.

Balogh Gábor