A Magyar Szabadság Éve

A „reagani fordulat”

Cikksorozatunk előző részeiben láthattuk, hogy a 30 éve végbement rendszerváltoztatás egyik kulcsfigurája, Ronald Reagan amerikai elnök hogyan jutott az Ovális Irodába és milyen világképpel rendelkezett, amely elnökségének nemzetközi politikáját meghatározta. Jelen írásunkban az 1984-ben bekövetkezett „reagani fordulat” mozgatórugóit kívánjuk megvizsgálni.

A baloldali történetírás igyekszik úgy bemutatni az Egyesült Államok 40. elnökét, mint aki kalandorként érkezett az Ovális Irodába de a nemzetközi ügyekre igazán nagy hatást nem gyakorolt. A „konzervatívabb” írók is csak odáig merészkednek, hogy Reagan elnök csak a belpolitikára összpontosított és a nemzetközi ügyek hidegen hagyták, abban tehetetlen volt, azokra csak reagálni tudott, vagy tanácsadói irányították. Valójában azonban az elnök az 1980-as évek nemzetközi politikáját nagyon is szervesen alakította és az ő szemléletváltása kellett ahhoz, hogy végül a hidegháborúból az Egyesült Államok győztesen kerülhetett ki. Reagan kész külpolitikai koncepcióval érkezett a Fehér Házba, egy jól felépített stratégiával, amelyet nem hivatali eskütételét követően, vagy a kampányidőszakban dolgozott ki, hanem korábban, lényegében aktív politikai szerepvállalása idején folyamatosan alakított.

Mielőtt a 40. elnöknek a rendszerváltoztatásokban betöltött személyes szerepét megvizsgálnánk, vegyük szemügyre a vele kapcsolatos tudatos torzításokat. Az első elmélet szerint Reagan harcos antikommunistaként a párbeszédet a Szovjetunióval igazán soha nem támogatta, ezzel kapcsolatban csak szovjet kollegája, Gorbacsov győzte meg. Nem lebecsülvén a volt szovjet vezető érdemeit, de Reagan elnök harcos politikáján már azelőtt változtatott, mielőtt a Szovjetunióban Gorbacsov hatalomra került volna. Sőt, nem sokkal a Fehér Házba beköltözését követően levelet írt Brezsnyevnek, amelyben párbeszédet javasolt a szovjet főtitkárnak. A választ napokkal később tipikus „agitprop” stílusban kapta meg az elnök, aki rájött, hogy szovjet partnerével lehetetlen az együttműködés. Így elnöksége első ciklusában valóban harcias hangot ütött meg Moszkvával szemben. Hazája stratégiai helyzetének biztosítása érdekében egyveres beavatkozásokat hajtott végre Grenadában, Libanonban, Líbiában, támogatta a nicaraguai kontrákat. Első ciklusa végére világosan látta, hogy ha a két szuperhatalom nem ül le egy tárgyalóasztalhoz, akkor egy nukleáris katasztrófa is bekövetkezhet.

Reagan első elnöki ciklusának végén tapasztalt erre utaló jeleket. 1983. szeptember 1-én egy szovjet SZU-15 típusú vadászrepülőgép lelőtte a dél-koreai légitársaság Alaszkából Szöulba tartó utasszállító gépét. Mind a 269 utas – köztük 61 amerikai állampolgár – életét vesztette. A dél-koreai gép valóban letért az útjáról és hosszú időt repült szovjet légtérben, de a szovjeteknek a gép beazonosítására és elfogására tett kísérleteit teljes fejetlenség jellemezte. 269 ember halt meg egy sor tévedés miatt, valamint a Washington és Moszkva közötti kommunikáció csődje miatt. Az ABC televíziós csatorna 1983. november 20-án vetítette a Másnap c. játékfilmet. A film egy vidéki amerikai kisváros életét mutatta be egy atomkatasztrófa előtt, majd annak bekövetkezte után. Az embereknek a nukleáris támadás során elszenvedett sebesülésiről és az atombombák okozta pusztulástól jellemzően erős és sokkoló képi sorok kerültek bemutatásra. Reagan elnök, aki filmes karrierje miatt elődjeihez képest fogékonyabb volt a mozgókép nyújtotta üzenetekre, a filmet szűk tanácsadói körben október 10-én levetítette. Reagan ismerte a Pentagon előzetes számításait arra vonatkozóan, hogy egy atomháború estén, feltételezvén hogy az Egyesült Államok elsőként mér csapást és „győztesként” kerül ki a konfliktusból, minimum 150 millió amerikai állampolgár veszíti majd életét. A mélyen vallásos elnök szörnyűnek tartotta ezt a „győzelmi tervezést” és inkább az atomháború megelőzésére törekedett.

A politikáját közvetlenül befolyásoló legfontosabb esemény az 1983. november 2. és 11. között megtartott Able Archer 83 fedőnevű nagyszabású NATO hadgyakorlat volt. A Norvégiától Törökországig húzódó és az Atlanti-óceánon is folyó gyakorlatban mintegy 300 ezer katona vett részt. A nagyszabású hadgyakorlatot – amelyek megtekintésében nyugati vezető politikusok is részt vettek – a Szovjetunióban egy a keleti blokk elleni támadás előkészületeiként értékelték, amelyet a nyugati szövetségesek a Szovjetunióra mért atomcsapással kezdenek meg. Az Able Archer 83 végül 1983. november 11-én incidens nélkül ért véget, de a kor uralkodó nukleáris doktrínája értelmében egy küszöbönálló atomtámadás katasztrófáját a szovjetek csak úgy „háríthatták” volna el, ha megelőző atomcsapást indítanak.

Reagan elnök és kormányzata az Able Archer 83 után értesült arról, hogy a gyakorlatot a szovjetek egy ellenük irányuló támadásnak értékelték, így az amerikai elnökben erősödött az az elhatározás, hogy a Szovjetunióval mindenképpen párbeszédet kell kezdeményeznie, annak érdekében, hogy a jövőben egy ilyen veszélyes félreértés elkerülhető legyen. Reagan elnök ezért 1984. január 16-i beszédében békülékeny hangnemet ütött meg és a szovjet vezetéssel való tárgyalást elsőként sürgette. Ekkor a Kremlt még a keményvonalas vezetés uralta, így nem állítható, hogy Gorbacsov és annak reformpolitikája sarkallta arra amerikai kollegáját, hogy vizsgálja felül Szovjetunióval kapcsolatos nézeteit.

Egy másik kedvelt nézet, hogy Reagan az 1984-es elnökválasztás miatt változtatott politikáján. Ez akár még helytálló is lehetne, hiszen a felmérések szerint 1984-ben Reagan elnök népszerűsége alacsony volt és demokrata ellenfelei számára harcos külpolitikája jelentetett fogást. Az amerikai szavazópolgárok megnyerése ez ügyben logikus lett volna, de ne feledjük, hogy a Szovjetunió politikájában alkalmazott békés változtatás legalább annyi konzervatív szavazót idegenített volna el, így ez a lépés az újraválasztása szempontjából inkább kockázatosnak, mint előnyösnek számított. Fontos tényező még, hogy beszédét washingtoni idő szerint délelőtt 10-kor mondta el, amikor már a legtöbb amerikai dolgozott, vagy épp munkába készült, így élőben arra kevesen figyelhettek. Azonban moszkvai idő szerint a beszédet este 6 órakor sugározták, míg a megelőző időzónában két órával korábban, így az elnöki felszólalás nem tévesztette el valódi célközönségét. Reagan beszéde egyértelműen Moszkvának és nyugat-európai szövetségeseinek, mint az amerikai választópolgároknak volt címezve.

Egy másik nézet, amely szerint az elnököt tanácsadói és miniszterei irányították, szintén nem helytálló. Reagan az 1940-es évektől kezdve következetesen ugyanazon látószögből szemlélte a világpolitikai folyamatokat, ezen még egy barátnak is nehezen sikerült volna változtatnia, nemhogy egy miniszterének. E nézet támogatói George H. W. Bush alelnököt, George Shultz külügyminisztert és Robert McFarlane nemzetbiztonsági tanácsadót szokták „irányító szerepben” emlegetni. Ők hárman valóban a Republikánus Párt (GOP) „békülékenyebb szárnyának” meghatározó alakjai voltak, de a pártban továbbra is többségben voltak a keményvonalas és a szovjetekkel való harcias konfrontálódást támogató politikusok. Ez utóbbi szárny hegemóniája miatt valószínűtlen, hogy a fent említett három politikus bármelyike meg tudta volna nyerni Reagant politikája megváltoztatására. Ettől függetlenül ők hárman az elnöki stáb kulcsfigurái voltak.

Reagan elnöksége első éveiben mély vallásos és konzervatív gyökerei hatására, valamint a katasztrofális nemzetközi események következtében saját maga döntött arról, hogy a szovjet féllel párbeszédet kíván kezdeményezni, és tette ezt jóval Gorbacsov hatalomra kerülése előtt. Reagan-adminisztrációja kereste a lehetőséget a szovjet vezetőkkel való tárgyalásra, de az csak akkor valósulhatott meg, amikor a keleti blokk szuperhatalmának élére Gorbacsov került.

Nagy Gergely