Bulgáriában Todor Zsivkov hatalomból történő távozása felgyorsította az addig „komótosan” induló rendszerváltoztatás folyamatát. Az országban tapasztalható hangulatra válaszul a Bolgár Kommunista Párt (BKP) új vezetése közép-európai „testvérpártjai” mintájára saját helyzetének stabilizálására törekedett. 1989 novemberében leváltottak több, Zsivkovhoz közel álló PB-tagot, őt magát az Államtanács éléről távolította el a bolgár parlament. Az új államfő, Petăr Mladenov beiktatási beszédében kijelentette, hogy az ország előtt álló legfontosabb feladat a „totalitarizmusból a demokráciába való békés átmenet biztosítása”, új nemzetgyűlési választások megrendezésére, valamint a gazdasági rendszer megreformálása. A bolgár kommunisták tanultak a közép-európai példából, kihasználták, hogy az ellenzéki erők még gyerekcipőben járnak, így a rendszerváltoztatás folyamatának kezdeményezését irányításuk alatt tarthatták.

Ettől függetlenül az új államfő ígéretei már nem akadályozhatták meg a bolgár ellenzéki erők tevékenységét. Szófia főterén 1989. november 18-án az ellenzéki csoportok kezdeményezésére 150 ezren tüntettek, és követelték Zsivkov felelősségre vonását, új alkotmány kidolgozását és a demokratikus szabadságjogok biztosítását. Ez volt az első igazi ellenzéki tömegdemonstráció, és a békés utcai nyomásgyakorlás eszközével az ellentábor egészen 1990 végéig rendszeresen élt, hogy követeléseit a BKP vezetésével elfogadtassa. A tüntetésekkel megindult ellenzéki akciók az új pártok létrejöttét is felgyorsította.

Bulgáriában az ellenzéki pártok viszonylag rövid idő alatt, 1990 elejére megszerveződtek. Ettől függetlenül társadalmi bázisukat igen nehezen tudták kiépíteni, mert a tájékoztatási monopóliumot továbbra is az állampárt tartotta kezében, amire a bolgár ellenzék nem tudott alternatívát nyújtani. Leggyorsabban az 1944 utáni „koalíciós időszak” baloldali pártjai – a Bolgár Szociáldemokrata Párt és a Bolgár Földműves Népi Szövetség (BFNSZ) – alakultak újjá, ezért az ellenzék vezető erejét ők alkották. Az ellenzék jobboldali pártjai az 1944 utáni kegyetlen kommunista üldözés eredményeképpen jó ideig még nagyon gyengék maradtak. A második világháború előtti vezető nemzeti, liberális és konzervatív pártok (pl. a Radikális-Demokrata Párt, vagy a Demokrata Párt) nehezen tudtak újjászerveződni, mert már nem volt meg az a társadalmi hátterük, ami a két világháború közti időszakban adott volt a számukra.

A formálódó ellenzéki pártok és csoportok sokszínűsége ellenére az antikommunista eszme egyesítő erő gyanánt szolgált. Bulgáriában az ellenzék követeléseinek két közös pontja volt: a kommunista hatalombirtokosok eltávolítása és a kormányzati struktúrában a BKP dominanciájának felszámolása. Ugyanakkor Bulgáriában sajátosságként hatott az, hogy az antikommunista ellenzéki vezetők sorában sok egykori hithű kommunista is volt, akik hatalmuk átmentése érdekében nem a BKP kezdeményezésében vettek részt, hanem az ellenzék antikommunista csoportjainak élére törtek, kiszorítva onnan olyan pártvezetőket, akiket a kommunista uralom alatt üldöztek. A bolgár ellenzék egy másik sajátosságának tekinthető, hogy ellentétben a közép-európai államokkal, annak vezető erejét kezdetben baloldali pártok és szervezetek alkották. Az ellenzék pozícióját a kommunista hatalombirtokosokkal szemben ez tovább gyengítette, hiszen a kommunistákkal a „politikai paletta” egy oldalán álltak, ami az ellenzéki mozgalom tömegbázisának kialakítását nehezítette.

Az ellenzéki összefogás erősítésére 1989. december 7-én tíz ellenzéki szervezet – a szociáldemokraták, a BFNSZ, az Ekoglasznoszt, a Podkrepa szakszervezetet, a Peresztrojka Vitaklub és még néhány diák- és környezetvédő csoport – létrehozott egy közös platformot, a Demokratikus Erők Szövetségét (DESZ), amelynek élére a Vitaklub vezetőjét, Zselju Zselevet választották. Bulgáriában ezzel egy két nagypárt (a BKP és a DESZ) által uralt politikai rendszer kezdett körvonalazódni.

A BKP új vezetése a hangzatos szólamok ellenére a gorbacsovi peresztrojka megvalósításán túl nem óhajtott más gyökeres változást végrehajtani és a demokratikus politikai berendezkedés megvalósításától is kategorikusan elzárkózott. A bolgár kommunisták azonban a DESZ megalakulásával és Todor Zsivkov megbuktatása után újra lépéskényszerbe kerültek. A pártvezetés kifejezte sajnálatát a Zsivkov-rendszer idején elkövetett bűnökért, és a demokratizálódás felgyorsítását valamint egy új alkotmány kidolgozását ígérte. Ezzel szemben a kommunista hatalombirtokosok mindössze annyit tettek, hogy Zsivkovot kizárták a pártból és 1990 január közepén letartóztatták. A BKP pozícióját tovább gyengítette, hogy az ország súlyos gazdasági helyzete is nyilvánosságra került. Fény derült arra, hogy az államadósság mértéke a bevallott 3 milliárd helyett 12 milliárd dollárra rúgott.

A kommunisták látszatintézkedései a bolgár lakosság igényeit már nem elégítették ki, 1989. december 14-én a szófiai parlament előtt tömegek követelték, hogy az alkotmányból azonnali hatállyal töröljék a kommunista párt vezető szerepét kimondó cikkelyt. A bolgár parlament ezt csak 1990 január közepén szavazta meg. A késlekedés tovább fokozta a bolgárok elégedetlenségét, akik a demokratikus átalakulás kereteinek elfogadására – lengyel és magyar mintára – a nemzeti kerekasztal-tárgyalások azonnali megkezdését követelték. A bolgárok 1989. december 27-én az egész országot megbénító általános sztrájkot tartottak és a sikeres munkabeszüntetés – valamint a szomszédos Romániában zajló forradalmi események – ráébresztették a bolgár kommunista hatalombirtokosokat arra, hogy a kommunista rendszer „gorbacsovi reformja” többé már nem elegendő. A BKP vezetése kénytelen volt beletörődni, hogy az elnyomó kommunista rendszerből a bolgár nép sem kér többé, ehelyett a közép-európai államokhoz hasonlóan valódi demokratizálódást követel. A kommunista vezetők, hogy kivételes társadalmi befolyásukat továbbra is megőrizzék, beleegyeztek a kerekasztal-tárgyalások megkezdésébe.

A közép-európai rendszerváltoztatásokkal szemben Bulgáriában az ellenzéki erők viszonylag későn, csak a diktátor, Todor Zsivkov bukása után szerveződtek meg, majd „villámgyorsan” közös platformot hoztak létre. Együttes fellépésükre azért volt szükség, mert a Bolgár Kommunista Párt továbbra is stabilan őrizte hatalmi pozícióját, noha társadalmi bázisa már erodálódott. A támogatottság megőrzése érdekében először még csak a „hruscsovi módszerekkel” a Zsivkov-rendszert tették felelőssé az ország problémáiért, de igazi reformok megvalósításában vagy egyeduralmuk feladásában egyáltalán nem gondolkodtak. A bolgár kommunistákat a kerekasztal-tárgyalások megindítására és a rendszer demokratikus átalakítására mindenekelőtt a bolgár nép szabadságvágya kényszerítette.

Folytatása következik!

Nagy Gergely