A Szovjetunió számára a bukáshoz vezető út első közvetlen állomása Afganisztán megszállása volt, 1979-ben. A következő lépés kétségkívül 1981-ben a lengyelországi szükségállapot kihirdetése volt. A Szovjetunió Ázsia után ezúttal az európai fronton szenvedett vereséget. Habár a külső szemlélő számára úgy tűnhetett, hogy sikerült konszolidálni a lengyelországi helyzetet, valójában a lengyel válság több alapvető problémára is rávilágított, amelyek a birodalom bukását előlegezték meg.
Lengyelország mindig is fekete báránynak számított a kommunista blokk országai között. „Könnyebb a tehenet fölnyergelni, mint Lengyelországban bevezetni a kommunizmust.” – jegyezte meg Sztálin a második világháború végén. A történelem igazolta a szovjet diktátor megállapítását. Lengyelországban nem telt el úgy évtized, hogy legalább egy komolyabb felkelés, sztrájk, lázadás ne következett volna be. Az ellenállás folyamatos volt, úgy az értelmiség, és ami a legfontosabb a munkásság körében is. Az 1976-os radomi és ursusi munkáslázadásokat követően a magyar pártvezető, Kádár János megjegyezte: „Ebben az egészben az a legszörnyűbb, hogy munkások csinálják.” De a kommunisták számára az abszolút legborzasztóbb csak négy évvel később következett be. Egy „munkásállamban” a munkások, érdekeik védelme érdekében független szakszervezetet hoztak létre!
Ez már túl sok volt a moszkvai vezetésnek. Alig két évvel Krakkó érsekének pápává választását követően, ismét egy példátlan kihívás Lengyelországból. A szovjetek kézbe vették az események irányítását, elvégezték a szükséges személycseréket a lengyel pártvezetésben, majd az új vezető elvtársakat haladéktalanul Moszkvába rendelték és kiadták a megfelelő utasításokat. A KGB-vezér Andropov tartott kisszemináriumot a Jaruzelski vezette lengyel csoportnak: „A hadiállapot bevezetéséről rendelkező dokumentumok tervezetét elvtársaink közreműködésével elkészítették, ezeket a dokumentumokat alá kell írni. Ez az a dokumentum, amely alapján – amikor a hadiállapotot majd bevezetik – el fognak önök járni. Kania és Jaruzelski elvtársak személyesen alá kell írniuk, mi ebből látjuk, hogy önök a dokumentummal egyetértenek, s önök megtudják belőle, mit kell tenniük hadiállapot idején.” Andropov tudta miről beszél, részt vett ő már néhány hasonló helyzet megoldásában, gondoljunk csak Magyarországra és 1956-ra. A fenti idézet három fontos tényezőre is rávilágít. Mindenekelőtt arra, hogy Moszkva a szatellitállamok vezetőit csak végrehajtónak tekintette, a fontos döntések minden esetben a Kremlben születtek meg. A szovjet válságkezelés eme módszere, üzenet volt a többi csatlós felé is: a szovjet vezetők, ha kell keményen behúzzák a gyeplőt bármely országban. A másik fontos megállapítás a fenti monológ kapcsán abban összegezhető, hogy a Szovjetunió megroppant. Alig két évvel az afganisztáni inváziót követően nem mertek még egy katonai konfliktust felvállalni. Afganisztán már így is óriási károkat okozott a kommunistáknak, ráadásul az azóta eltelt két évben a világ is nagyot fordult, egyetlen tényezőt kiemelve a Fehér Ház új lakóját ekkor már Ronald Reagannak, és nem Jimmy Carternek hívják. De számolni kellett II. János Pál pápa tekintélyével is. Nagyon más világ volt már ez, nem olyan, mint az 1970-es években. A harmadik megállapítás a lengyel vezető, Jaruzelski személyére vonatkozik. A tábornok valóságos mítoszt épített saját személye köré a rendszerváltoztatást követően. Úgy állította be a szükségállapot kihirdetését, hogy azzal ő csak a szovjet megszállást akarta volna elkerülni. Mintha a fenti andropovi ukáz el se hangzott volna.
A döntés azonban – hasonlóan az afganisztáni invázióhoz – ezúttal is végzetesnek bizonyult. Eldönteni a szükségállapot bevezetését sokkal könnyebb volt, mint fenntartani azt. Lengyelország a csőd szélére került, az 1980-as évtizedben végig lélegeztetőgépen kellett tartani az ország gazdaságát. 1981-ben már a lakosság hússal való ellátása is lehetetlen feladatnak bizonyult. Jaruzelski a Szovjetuniótól kért segítséget. A lengyel pártvezér 30 ezer tonna húst kért Moszkvától. A szovjet pártvezetés igyekezett kielégíteni a lengyel igényt, de mégsem sikerült teljes mértékben leszállítani a kért húsmennyiséget, ráadásul azt is szovjet módi szerint hajtották végre: „A Politikai Bizottság határozata és a lengyel elvtársak kérése alapján, mint ismeretes, 30 ezer tonna hús leszállításával nyújtunk Lengyelországnak segítséget. Ebből a 30 ezerből 16 ezer tonnát átvittek már a határon. Meg kell jegyezni, hogy az áru, jelen esetben a hús, ércszállításra használt, kitakarítatlan, sáros vagonokban, nagyon elhanyagolt állapotban érkezett meg. A lengyel állomásokon valósággal szabotálják a termék kirakodását. A lengyelek a legilletlenebb szavakkal emlegetik a Szovjetuniót és a szovjet embereket, megtagadják a vagonok takarítását stb. Felsorolhatatlan az a sok sértés, ami elhangzott címünkre.” – a fenti sorokat Nyikolaj Bajbakov, a Tervhivatal elnöke vetette papírra. De nem volt jobb a helyzet más termékek szállítása esetében sem. Különösen nagy gondot okozott a lengyeleknek szánt szovjet olajmennyiség teljes leszállítása. Ebben az esetben, hogy a lengyel igényt maradéktalanul kielégítsék, a többi szocialista ország felé elindított olajmennyiséget kellett csökkenteni. Utóbbiak ennek természetesen cseppet sem örültek, hiszen az egyes országok gazdaságai is a csőd szélén álltak, és csak nyugati hitelekből tudták magukat úgy-ahogy fenntartani. „A testvéri országok vezetőivel folytatott tárgyalások során a gazdasági kérdések is szóba kerültek. Az energiahordozók, elsősorban az olaj szállításának mérséklése volt ezek között a legfontosabb kérdés. Kádár, Husák és Zsivkov elvtársak – noha megmondták, hogy számukra ez nehézséget okoz – megértéssel fogadták javaslatunkat.” – jelentette Konsztantyin Ruszakov KB-titkár. Az egyes országok pártvezetése a valóságban egyáltalán nem fogadta megértéssel a fenti szovjet döntést. A lengyel helyzetet kilátástalannak ítélték, Nyers Rezső szerint: „Ami Lengyelországban történik, az politikai csőd.” A megállapítással zárt körben Kádár is egyetértett.
Közben a Reagan-kormányzat és II. János Pál pápa támogatásával az illegalitásba kényszerített Szolidaritás szakszervezet sikeres földalatti munkát fejtett ki. Az amerikai kormányzat különböző, jellemzően vatikáni csatornákon keresztül jelentős támogatást nyújtott a lengyel ellenállóknak. Maga Reagan elnök így fogalmazott: „Nem hagyhatjuk, hogy ez a kommunizmus elleni forradalom elbukjon azért, mert nem segítünk. Soha életünkben nem adódik még egy ilyen lehetőség.” Az elnök szavait tettek követték, amelynek köszönhetően a Szolidaritás egészen az évtized végéig fenn tudott maradni, s így jelentős tényezővé tudott válni a lengyelországi rendszerváltoztatás folyamatában.
Így vált Lengyelország a Szovjetunió számára európai Afganisztánná.
Balogh Gábor
A sorozat első része: A Szovjetunió útja a bukás felé - Afganisztán