A Szolidaritás Lech Wałęsa vezetésével közel egy évtizednyi küzdelmes munkával érte el, hogy az állampárttal 1989. február 6-án végre megkezdődhessenek a kerekasztal-tárgyalások. A megbeszélések két hónapon keresztül zajlottak, de a felek között gyakran patthelyzet alakult ki. Többször előfordult, hogy a kényesebb kérdésekben Czesław Kiszczak belügyminiszter és Wałęsa külön, a tárgyalásokon kívül egyeztetett. Végül megállapodtak a kommunista rendszer politikai átalakítását érintő legfontosabb kérdésekben. A 460 fős Szejm mellett létrehozták a 100 fős Szenátust, így a lengyel parlament kétkamarássá vált. Ehhez párosítva megalkották az új választási törvényt, amely viszont továbbra sem volt teljesen szabad és demokratikus. Az állampárt képviselői el tudták érni, hogy a Szejm-választásokat úgy írják ki, hogy az elnyerhető mandátumok 65%-át (299 helyet) eleve a Lengyel Egyesült Munkáspártnak és szövetségeseinek juttatták, és szabad választások keretében a lengyel nép mindössze a maradék 35%-ról (161 helyről) dönthetett.

Az új választási törvény mellett a kerekasztal-tárgyalások további fontos eredménye volt, hogy eltörölték az állami cenzúrát, így a szabad véleménynyilvánítás jogát helyreállították, de a gazdasági rendszer átalakításáról nem született döntés, itt ugyanis a nézőpontok alaposan eltértek egymástól. Ez azért fordulhatott elő, mert a Mieczysław Rakowski vezette kommunista kormány a kerekasztal egyeztetéseket megkerülve olyan törvényeket vitt keresztül a Szejmen, amelyek lehetővé tették a vállalatok egy részének privatizációját. A valutapiacot szintén a kerekasztaltól függetlenül alakították át. Ezzel megindult az áttérés a piacgazdaságra, de a pártnómenklatúra az új rendszerre készülve elkezdte átmenteni kiváltságait.

Ettől függetlenül a hatalom a kommunista Lengyelország utolsó, de már „félszabad” választásait két fordulóban, 1989. június 5-re és június 18-ra írta ki. A kommunista vezetés ekkor már tudta, hogy totális uralmát a lengyel nép szabadságvágya miatt már nem tarthatja fent, ezért a hatalmat szükségszerűen meg kell osztania, de arról továbbra sem volt hajlandó lemondani, így a „félszabad” választásokkal kierőszakolta, hogy továbbra is döntési helyzetben maradhasson. Ettől függetlenül a választásokon – a LEMP várakozása ellenére – a Szolidaritás elsöprő győzelmet aratott, amivel a lengyel nép egyértelműen kinyilvánította, hogy nem kér többé a kommunista önkényuralomból és kormányzásból. A Szolidaritás mozgalma az első fordulóban, a Szejmben elnyerhető 161 mandátumból 160-at gyűjtött be, a szenátusi 100-ból pedig 92 helyet szerzett. A második forduló után a Szejmben a maradék egy helyet is a Szolidaritás jelöltje foglalhatta el, a Szenátusban pedig még hét mandátumot szereztek. A LEMP csúfos veresége nem csupán az egyéni mandátumok terén következett be, hanem az országos listán is. A 35 fős listáról mindössze ketten jutottak mandátumhoz.

A választások első fordulója estéjén megtartott PB-ülésen Stanisław Ciosek, aki a párt részéről a kerekasztal-tárgyalások egyik fontos résztvevője volt, megdöbbenésének adott hangot: „Keserű lecke ez. Jelenleg a legfontosabb feladat az elnök megválasztása, melyhez 35 mandátum szükséges és ezek elestek. Tárgyalni kell az ellenzékkel arról, hogy az elnök az egész rendszer biztosítéka. Mi vagyunk a hibásak, túlértékeltük a lehetőségeinket, és meg lettünk fosztva a bázisunktól.” Ciosekhez hasonlóan Rakowski miniszterelnök is felhívta a figyelmet a vereségre: „Tárgyalni kell az ellenzékkel. Szószegőkké váltak Egész idő alatt az országos lista áthúzására buzdítottak. Az, ami Lengyelországban történt, óriási hatással lesz külföldre (Szovjetunió, Magyarország és más országok). Az egész táborban bekövetkezhet egy megrázkódtatás, ezt muszáj bevinni a társadalmi tudatba.”

A LEMP a lengyel nép kinyilvánított szándéka ellenére sem volt hajlandó lemondani hatalmáról és ismét régi fegyveréhez nyúlt: azzal akart nyomást helyezni a Szolidaritásra, hogy a Lengyelországban végbemenő változtatásokat a Szovjetunió nem fogja jó szemmel nézni. A párt fenyegetése viszont az időközben a Szovjetunióban, a keleti blokk más országaiban és a világpolitikában végbement változások hatására már csak üres szavaknak hatottak. Ezt a tényt jól szemlélteti, hogy Vagyim Zaglagyin, Gorbacsov tanácsadója Párizsban a lengyel helyzetet érintő újságírói kérdésre a következőt felelte: „A döntés a lengyel barátaink ügye. A kapcsolatainkat fenn fogjuk tartani minden megválasztott kormánnyal Lengyelországban.” Július 11–12-én George H. W. Bush amerikai elnök Varsóba látogatott. Az elnök nyomatékosította, hogy az Amerikai Egyesült Államok csak abban az esetben hajlandó gazdasági segítséget nyújtani Lengyelországnak, ha a rendszerváltoztatás folytatódik. A kör a kommunista hatalombirtokosok körül otthon is és külföldön is bezárult.

A lengyel elnökválasztás ügyében az ellenzék részéről Wałęsa és Adam Michnik újra Kiszczakkal tárgyalt, és megegyeztek abban, ha Wojciech Jaruzelski lesz az államfő, akkor a miniszterelnöki tisztséget ellenzéki jelölt kaphatja meg. Végül július 19-én a két ház ülésén egyetlen szavazatnyi többséggel elnökké választották Jaruzelskit, helyét a LEMP első titkári pozíciójában Rakowski vette át, az egyezség értelmében pedig 1989. augusztus 25-én Tadeusz Mazowiecki – Közép- és Kelet-Európában 1947 óta az első nem kommunista miniszterelnök – alakíthatott kormányt. Az új kormány meglehetősen vegyes képet mutatott, amelyben a kommunista politikusok továbbra is kulcspozíciókat birtokolhattak: a belügyminiszteri posztot Kiszczak tábornok megtarthatta, a Honvédelmi Minisztériumot pedig Florian Siwicki kommunista politikus és tábornok kapta. A munkaügyi és szociális tárcát Jacek Kuroń, az ellenzék legendás alakja kapta meg. Az új kormány még 1989. december 30-án benyújtotta a Szejmbe a Balcerowicz-terv néven elhíresült programját, amelyet Jaruzelski is megerősített. A terv a kerekasztal-tárgyalásokon a kommunista politikusok által meghiúsított piacgazdaság azonnali bevezetését tartalmazta.

Az 1989-ben az állampárt még mindig görcsösen ragaszkodott hatalmához, amelyet ideig-óráig meg tudott tartani, de a változások útjába többé már nem állhatott. Az első szabad elnökválasztásra 1990. november 25-én, illetve december 5-én került sor. A Szolidaritás vezetője, Wałęsa, az első fordulóban a szavazatok 39,96%-át tudta megszerezni, de a második fordulót már meghatározó fölénnyel, 74,25–25,75% arányban nyerte a Kanadából hazatelepült üzletember, Stanisław Tymińskivel szemben.

A lengyelországi rendszerváltoztatás során a kommunista hatalombirtokosok szinte végig megpróbálták megtartani és átmenteni hatalmukat, de a Szolidaritás mozgalmának és a lengyel nép szabadságvágyának hosszú küzdelme során ezt végül fel kellett adniuk. A rendszerváltoztatást a Szolidaritás Lengyelországban tárgyalások és paktumok sorával érte el, amelyben a kommunistáknak is jutott még tér, de ez már csak az átmeneti időszakra volt igaz. A Szolidaritás ugyanis a lengyelországi viszonyokat körültekintően figyelembe véve a kommunista hatalmat lassan építette le, hogy a rendszerváltoztatás folyamata az erőszakot elkerülve maga szorítsa ki a hatalomból az állampártot.

A Szolidaritás mozgalom elévülhetetlen érdemet szerzett magának a közép- és kelet-európai rendszerváltoztatások véghezvitelében. A mozgalom megmutatta, hogy egy nemzet hogyan tud eredményesen fellépni az elnyomó kommunista hatalommal szemben. A szovjet típusú rendszerekben elsőként ki tudott kényszeríteni egy olyan társadalmi szerződést, amelyben az uralkodó kommunista párt kénytelen volt elismerni a lengyel nép szabadságvágyát.

Nagy Gergely