Amikor a Szaddám Husszein vezette iraki csapatok 1990. augusztus 2-án hajnalban lerohanták az Irakkal szomszédos Kuvaitot és megkezdődött a második Öböl-háború, a közelmúltban kikiáltott Magyar Köztársaság frissen megválasztott Országgyűlése nem sejthette, hogy ez a világpolitikai esemény a későbbiekben az újonnan született demokrácia legnagyobb belpolitikai kihívását fogja eredményezni. Az iraki agresszióra a Nyugat beavatkozással válaszolt. George H. W. Bush azt hangoztatta, hogy nem az olajkészlet védelmében, hanem az agresszió ellen lép fel. Az iraki csapatok Kuvaitban való jelenlétével viszont egy másik olajnagyhatalom, Szaúd-Arábia biztonsága is veszélybe került, a hercegség keleti tartományai ekkortájt a világ olajkitermelésének több mint a felét produkálták.

A szovjet gazdasági mélyrepülés és a fenti okok vezettek oda, hogy egyrészt az olaj ára nagymértékben megemelkedett, másrészt a szovjet energiaimporttól függő magyar gazdaságnak Moszkva nem tudta biztosítani a szállítást a felárazott piacon. Emellett Magyarországnak, mint ahogy a régió több más államának, így Csehszlovákiának és Lengyelországnak is volt jelentős mennyiségű olaj szállítására kötött szerződése Irakkal, viszont Irak augusztus 2-át követően a nemzetközi embargó hatására a szerződésben foglalt kötelezettségét nem teljesíthette.

A magyar kormányzatnak erre reagálnia kellett. 1990. október 25-én délután az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium szóvivője bejelentette a benzin árának 65 százalékos emelését. Még aznap az esti órákban magántaxisok százai gyűltek össze, hogy tiltakozzanak a döntés ellen. Este fél tízre Budapesten megbénult a közúti közlekedés. Másnap, a nemzetközi sajtóban jelent meg a hír: a taxis sztrájk megbénította a magyar közlekedést. Nem csak Budapesten és a más jelentősebb városokban, hanem a határátkelő pontokon is barikádokat állítottak. A taxisok már 25-én este követelték, hogy a kormány csökkentse a benzinár emelésének mértékét, hiszen az a megélhetésüket veszélyeztette.

A megmozdulás mellé nem csak taxisofőrök álltak, részben ez is okozta az országos bénultságot. A tiltakozók között különféle csoportok, társadalmi- és politikai szervezetek is megtalálhatóak voltak, ezek mind összeütközésben voltak a kormányzattal és szimpatizánsaival, ezt a későbbiekben mások is alátámasztották. Maga a módszer, amit a taxisok alkalmaztak, a tiltakozás teljesen új formája volt, amelyre egy „már kialakult tiltakozási kultúrával rendelkező alkotmányos demokráciában nem kerülhetett volna sor”. A taxisblokád csak október 28-án este szűnt meg. A napok óta tartó tárgyalásokon elfogadták, hogy október 29-én éjféltől 12 forinttal csökken a benzin (már megemelt) ára, emellett a kormány képviselői, Bod Péter Ákos ipari- és kereskedelmi miniszter és Rabár Ferenc pénzügyminiszter – TV-ben is nyilvánosságra hozva – megígérték, hogy a blokádban részvevőket nem vonják felelősségre. A taxisok az ellenállást beszüntették, a közutak újra járhatóak lettek.

Az Antall-kormány megalakulása után alig pár hónappal egy olyan belpolitikai válság alakult ki, amire a vezetés nem készülhetett fel. Ráadásul a blokád napjaiban a miniszterelnök műtét miatt kórházban tartózkodott. A tiltakozás mértéke és módszere is új volt a friss demokrácia számára, így kezelésének módjaival sem voltak tisztában. Mindemellett az ellenzéki sajtó, az ellenzéki pártok képviselői és maga a köztársasági elnök, Göncz Árpád is a tüntetők „mellé állt”. Göncz, mint a hadsereg főparancsnoka ígéretet tett október 26-án arra, hogy a hadsereg és a rendőrség sem fog semmilyen lépést tenni a megmozdulások felszámolására, hiszen az a politikai véleménynyilvánítás keretén nem lépett túl.

A három – az MDF, a KDNP és az FKgP – párt koalíciója alkotta kormánynak tulajdonképpen már fél évvel a kormányalakítást követően folyamatosan csökkent a társadalmi támogatottsága, ami hozzájárult ahhoz, hogy három és fél évvel később elveszítse a választásokat. Nem csupán az új köztársaság politikai törékenységét mutatta ez az eset: rávilágított arra, hogy energiagazdálkodási szempontból – és ebből fakadóan a gazdasági szemszögéből nézve – milyen súlyos gazdasági örökséget vett át az ország a kommunista diktatúrától, míg a társadalom többsége számára a legégetőbb kérdés a mindennapi megélhetés volt.

Farkas Sebestyén Lőrinc

Borítókép: Fortepan/Záray Péter