A december 12-i kormányülésen a miniszterek elfogadták azt a törvényjavaslatot, amelyet majd hosszú társadalmi vita után, nem mellesleg a kultúrát és a tudományos életet uraló posztkommunista erők ellenállása miatt csak 1991 nyarán sikerült benyújtani a parlamentnek. László Balázs kormányszóvivő nagy sajtóérdeklődés mellett – de másnap annál kevésbé látható módon megjelenve – ismertette a törvényjavaslatot, miszerint az egyházaktól és a különböző felekezetektől a kommunista diktatúrában kártalanítás nélkül elvett (államosított) ingatlanokat ismét az egyházak kezelésébe fogja adni az első szabadon választott Országgyűlés. A tervek szerint tíz év alatt megvalósuló reprivatizációs program azokat az ingatlanokat érinti, amelyek egykoron a hitéletet, illetve az egyházak oktatói-nevelői, kulturális és egészségügyi misszióját szolgálták. Az előzetes felmérések szerint a rendszerváltoztatás évében országosan nyolcszáz ingatlant igényeltek vissza az egyházak és a vallási felekezetek. A reprivatizáció nem vonatkozott az egyházak egykori földbirtokaira.

A korabeli sajtóviszonyokra jellemző, hogy a második oldalon olvasható félflekknyi hírt elnyomta az „SZDSZ-es nagytakarítás Százhalombattán” című írás és Gorbacsov SZKP KB ülésén elhangzott záróbeszédéről szóló beszámoló, de több hely jutott a politikailag semleges Luca napi hagyományoknak is. A „Nap Híre” rovatba pedig a Duna Mozgalmat ujjászervezni kívánó Vargha János kormánykritikáját tették be a szerkesztők. Pedig a rendszerváltoztatás egyik fontos ígérete volt a szabad vallásgyakorlás lehetőségének megteremtése és az egyházak kárpótlása. A kommunisták által elkövetett bűnöket ugyan már nem lehetett helyrehozni, de a szabadságot igen, ahogy az egyházaknak járó tulajdonokat is vissza lehetett szolgáltatni.

Ennek a folyamatnak az első lépése volt a IV. sarkalatos törvény utáni decemberi kormánydöntés, majd 1991 nyarán – a javaslat alapján – elfogadott „a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről szóló” 1991-es XXXII. törvény, amelynek preambulumában ez olvasható: „Az egyházak a magyar történelemben értékes kultúrateremtő, -megőrző és -átadó munkát végeztek. A hitéleti tevékenység mellett az oktatás, nevelés, az egészségügy, a szociális és kulturális szolgáltatások terén jelentős feladatokat láttak el, és fontos társadalmi szerepet töltöttek be.”

A kárpótlásban legfontosabb mozzanatot, a múlttal való bátor szembenézést és a jövőre vonatkozó felelősségteljes gondolkodást is ki lehet olvasni a szöveg többi részéből: „A materialista és ateista világnézet kizárólagosságának elvi alapján álló pártállam az egyházak vagyontárgyainak elkobzásával, szervezeteik jórészének felszámolásával és más hatalmi eszközökkel – folyamatos jogsértéseket elkövetve – az egyházak hitéleti tevékenységét és társadalmi szerepüket szűk korlátok közé szorította. A jogállamiságot megvalósító Magyarországon az egyházak ismét szabadon, korlátozás nélkül betölthetik társadalmi szerepüket, ehhez azonban hiányoznak az anyagi eszközeik.” Az Országgyűlés által elfogadott törvény hatálya azokra a beépített ingatlanokra terjedt ki, amelyek egyháztól, vallásfelekezettől, vallási közösségtől, egyéb egyházi szervezettől 1948. január 1. után kerültek kártalanítás nélkül állami tulajdonba (erőszakos államosítás). Ezen ingatlanok közül az egyházak részére – a törvény szövege szerint – az államnak, és az önkormányzatoknak át kell adnia „a hitélet folytatásához (vallásgyakorlás, konferenciatelep, egyházi igazgatás, papnevelés, egyházi szolgálati lakás), szerzetesrend, diakónus és diakonissza közösség működéséhez, valamint az oktatás, nevelés, egészségügy, szociális cél, gyermek- és ifjúságvédelem, kulturális célok (közösségi ház, múzeum) megvalósításához szükséges épületeket.”

Az Antall-kormány által harminc évvel ezelőtt megalkotott törvénytervezet, amely a kommunista diktatúra által elkövetett súlyos jogsértések részbeni orvoslására, részben pedig az egyházak tevékenységének folytatásához szükséges ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezésére született meg, fontos lépés volt a demokrácia és a szabadságjogok biztosításának történetében. A korabeli – leginkább a posztkommunista értelmiség által uralt – sajtó azonban fontosabbnak tartotta Gorbacsov rövid záróbeszédét, a százhalombattai SZDSZ alapszervezet ügyes-bajos dolgait vagy a Duna Mozgalom körüli spekulációkat, amelyek később nem is valósultak meg. Ám a történelem ismét igazságot szolgáltatott. Ki emlékszik már a harminc évvel ezelőtti százhalombattai SZDSZ-es ügyekre?

Nagy Ervin