A cserkészet alapítója Robert Baden-Powell (Bi-Pi), a brit hadsereg katonatisztjeként szolgált.  A cserkészet alapelveit 1908-ban megjelent Cserkészet fiúknak című könyvében fektette le, amely saját korábbi, katonai kiképzési szakkönyvei mellett, más hasonló kezdeményezésekből is merített. A könyv népszerűségének köszönhetően a cserkészet villámgyorsan terjedt el az Egyesült Királyságban, majd az egész világon. A cserkészet politikamentes, valláserkölcsi alapon álló szervezet. Célja olyan fiatalok nevelése, akik talpraesettek, a gyakorlati életben jártasak, Isten hívők, másokon segíteni készek, szeretik a természetet. Bi-Pi könyve Magyarországra is eljutott és sokak érdeklődését felkeltette. Az első cserkészőrsöt a Keresztyén Ifjúsági Egyesület keretében 1910-ben hozták létre Budapesten. A cserkészetben mind a protestáns mind a katolikus vezetők a jellemnevelés és önnevelés eszközét látták. 1912. december 28-án a Kálvin téri református templomban, megalakították a Magyar Cserkészszövetséget. 1919-ben a Tanácsköztársaság betiltotta, majd a cserkészcsapatokat úttörőcsapatokká szervezték. A proletárdiktatúra bukása után 1919. szeptember 21-én újból megalakulhatott a Magyar Cserkészszövetség.

A magyar cserkészet az 1930-as években élte a fénykorát. 1933 augusztusában Gödöllőn rendezték meg a 3. világjamboree-t Bi-Pi részvételével. A cserkészetben ekkor már több neves ember is tevékenykedett, politikusok, tudósok, művészek, így például gróf Teleki Pál, Sík Sándor, Karácsony Sándor, Szent-Györgyi Albert, Márkus Miklós, Bárdos Lajos. 1941-től a jobboldal intézett támadást a cserkészet ellen. 1942-ben felerősödött a katonai vezetés óhaja, hogy a cserkészet olvadjon be a levente intézménybe, ezt még sikerült miniszterelnöki rendelettel megakadályozni. 1944. október 15-én a magyar Cserkészszövetség vezetősége írásbeli rendeletet kapott, hogy a cserkészet alakuljon át Hungarista Őrszem mozgalommá. Erre a cserkészet ellenállása és a háborús események miatt már nem került sor.

1945 után újraindult a cserkészmunka, 1945. november 11-én pedig újjáalakult a Magyar Cserkészszövetség. A korábbi jobboldali támadások után most a baloldal erőteljes akciója indult meg a cserkészet akadályozására, szétverésére önkényeskedésekkel, személyek elhurcolásával. A kommunista politikai rendőrség több „cserkész-összeesküvést” kreált és „leplezett le”. Rajk László belügyminiszter 1946. július 19-én feloszlatta a Szövetséget, helyette július 22-én megalakult a „népi szárny” vezetésével a Magyar Cserkészfiúk Szövetsége. Hollós Ervin kommunista pártaktivista így fogalmazott: „Nekünk nincs szükségünk nagy cserkészetre, nekünk az kell, hogy a cserkészformát kisajátítsuk a Kommunista Párt részére”. 1947-ben a 6. franciaországi jamboree-n még részt vehettek cserkészeink, annak demonstrálására, hogy nálunk nincs elnyomás. Végül 1947 októberében megalakult a Cserkész-Úttörő Összekötő Bizottság. Mindenki tudta, hogy ez a magyar cserkészet végét jelenti. Így is történt, 1948. június 27-én a Magyar Cserkészfiúk Szövetsége beolvadt a Magyar Úttörők Szövetségébe. Elvették a cserkészek létesítményeit, felszerelését, irattárukat, könyvtárukat szétszórták vagy elkobozták. Erőteljes hajsza kezdődött a cserkészvezetők ellen, zaklatások, házkutatások következtek. Koholt vádak alapján internálásokra, bebörtönzésekre és kivégzésekre is sor került. A korábbi cserkészek egy része titokban folytatta tovább a cserkészetet, míg más részük a külföldi emigrációban gyakorolta, vitte tovább a Magyar Cserkészszövetség hagyományát.   

A kommunista hatalomátvételt követően a nem rendszerkonform ifjúsági nevelőmunka „illegális” minősítése az egész korszakban érvényben volt. A diktatúra mindennapjaiban az egykori közösségek változatos formában maradhattak fenn. Egyrészt az egykori csapatok, mint turistaosztályok, kórusok, hittancsoportok tevékenykedtek, vagy pusztán baráti társaságként éltek tovább. Az illegalitás időszakának viszonyaiból adódóan kevés egykorú dokumentum áll a kutatók rendelkezésére, mivel az elnyomás légkörében az írott feljegyzések puszta birtoklása is veszélyesnek számított. Az óvatosan érintkező, virágnyelven levelező csoportok általában csak a legszükségesebb információkat jegyezték le.

A Rákosi-diktatúra idején búvópatakként működött a hazai cserkészet. 1956-ban azonnal megkezdődött az újjászervezés, de a szabadságharc leverése ezt a folyamatot is megakasztotta. A politikai rendőrség a kiránduló, összetartó közösségeket „antielitként” kezelte. A titkosszolgálati megfigyelések révén azt is rögzíthette, hogy a fennmaradó csoportokban folytatódtak a viták a cserkészet vállalható örökségéről. Az ismétlődően megfogalmazódó vádak (militarizmus, irredentizmus, antiszemitizmus) ellenére a kisközösségek az illegalitás éveiben is keresték az egészséges nemzettudat, a demokratikus működés, a belső szabadság kialakításához szükséges pedagógiai programokat, illetve szervezési módszereket.

A kisközösségekben folyó ifjúsági nevelőmunka folyamatos maradt, így a cserkészet élő hagyományként volt jelen a „létező szocializmus” évtizedeiben is. Az ellenséges elitnevelés vádja, a rendszerváltoztatásra való felkészülés az 1960-as évektől a leggyakrabban hangoztatott szempont volt a hatalom részéről. A cserkészet azonban elsősorban ifjúságnevelő mozgalom volt és maradt, amely sikereit nagyrészt korszerű pedagógiai programjának köszönhette. Alapvető felismerései a kisközösségi munkáról, a természetközeli aktivitásról időtállónak bizonyultak. A vezetők személyisége, elhivatottsága, valamint a kisközösségek összetartása, amelyet az üldöztetés, a konspiráció csak erősített, rendkívül meghatározó volt. Ezt az 1980-as évekre Kádár János is felismerte. Egy ízben ekképp fogalmazott: egy korszerű pap „összeszed 15 gyereket, nem szégyelli magát, a falu szélén focizik velük. Azok imádják, tűzbe, vízbe mennek értük, és nekünk ilyenek nincsenek, akik a fiatalok közül erre képesek. Mert itt a fiatalokhoz közel kell lenni, mert 20-22 éves, tud velük együtt menni. Bár volnának ilyen KISZ-aktivistáink, akik ilyesmikkel is foglalkoznának!”

A művelődés-, kultúr-, és egyházpolitikával összehangolt, titkosszolgálati eljárások kulcsszava az 1960-as évektől a rendszerváltoztatásig a bomlasztás lett. Az „oszd meg és uralkodj” ősi elvének modern alkalmazása végső soron a társadalom atomizálását célozta, de közben személyes törekvések megroppantásával is járt. A hazai elnyomás „puhulásával” újabb kibontakozás kezdődhetett. Az 1984. július–augusztusi Pedagógia Szemlében megjelent Mészáros István Cserkészet és pedagógia című tanulmánya, amely igen nagy vitát váltott ki. Megindult az erjedés és egyre több sajtóanyag, tanulmány jelent meg a téma kapcsán. 1988. május 27-én, Szegeden a Fekete Házban megnyílt A magyar cserkészet története című kiállítás. Október 11-én Budapesten a Múzeum Kávéházban összegyűlt cserkészvezetők a szövetség azonnali megalakítása mellett döntöttek. 1989. január 23-án a Magyar Cserkészszövetség megtartotta alakuló közgyűlését, majd 1990 februárjában a Nemzetközi Iroda felvette tagjai közé Magyarországot. A kedvező változásokra való tekintettel az emigrációban működő Magyar Cserkészszövetség visszaadta az addig őrzött zászlót. A cserkészközösségek katartikus pillanatai közé tartoztak azok az ünnepélyes alkalmak, amikor a rendszerváltoztatás után az öregcserkészek vagy az emigrációban élő közösségek parancsnokai évtizedeken át titokban őrzött ereklyéket: egykori zászlókat, jelvényeket, naplókat adtak át a következő generációknak. A hagyomány a „cserkésztudás” átadása azonban döntően szóbeli volt.

Az 1945 utáni időszak cserkészei közül sokan megélték a rendszerváltoztatást. Így más hagyományokhoz, mozgalmakhoz hasonlóan a személyi folytonosság adott volt. A cserkészet sikere, az ifjúsági mozgalom 1989 utáni újraszervezése azonban nemcsak a háború előtti generáció, de a rendszerváltoztatás idején a nyilvánosság elé lépő öregcserkészek sikere is. Az új nemzedékek bekapcsolódását az évtizedeken át zajló vezetőképzés, önképzés alapozta meg.

Záhonyiné Lázár Zsuzsanna

Borítókép: Fortepan / Hetényi Zsuzsa