1989-ben március 27. napjára esett Húsvéthétfő. Országszerte zajlott a locsolkodás, megteltek a templomok, sok helyen húsvéti népszokások felelevenítésével ünnepeltek. A Veszprém megyei Szentkirályszabadján ebben az évben rendhagyó módon emlékeztek meg a feltámadás ünnepéről. A település, valamint Veszprém, Balatonalmádi és Balatonfüred lakói csendes sétával, békemenetben vonultak el a helyi szovjet és magyar laktanyához, így tiltakozva a katonai tevékenység okozta környezetszennyezés és a zaj ellen.
Az ország egyik legszebb tájegysége, a Balaton-felvidék a diktatúra évtizedei alatt a szovjet katonai megszállás következtében súlyos környezetkárosodást szenvedett el, s a katonai gyakorlatok (berepülések, robbantások) miatt az itt élők állandó zajterhelésnek voltak kitéve. Mindez ellen természetesen nem volt helye a tiltakozásnak, a diktatúra hatóságai semmibe vették a lakosság panaszait, s ugyanígy nem törődtek a súlyos környezetszennyezés okozta negatív hatásokkal sem. A Szovjet Hadsereg a legkomolyabb katonai erődítményeit alakította ki a Balaton-felvidék térségében. Első helyen említendő a Tótvázsony és Nagyvázsony közötti katonai objektum, ahol a rendszerváltoztatásig titokban tartott atomtölteteket tárolták a szovjetek. A Keszthely melletti Sármelléken az egyik legnagyobb repülőterüket üzemeltették, ahol a földbe leásott kerozintartályok hosszú évek óta szennyezték a talajt és a kutak vizét. A példákat még hosszan lehetne sorolni.
1989. március 27-én az MDF kezdeményezésére több mint kétszázan gyűltek össze a Veszprém megyei Szentkirályszabadja katolikus templomának épülete előtt. A rendezvényt Kerényi Imre rendező szervezte. Egy rövid koncertet követően felolvasták a párt által a helyi szovjet parancsnokságnak írt levelet, amelyben üdvözölték a részleges csapatkivonást, egyben tiltakoztak a zajártalmak ellen, s ennek értelmében a helikopterbázis fokozatos leszerelését követelték. A demonstrációt a szervezők előre bejelentették, egyben kérték a helyi magyar és szovjet alakulatok parancsnokát, hogy fogadják őket és vegyék át a felolvasott petíciót. Erre azonban egyik katonai alakulat elöljárója sem volt hajlandó. A békemenet keretében a két laktanya bejáratához hajtottak egy-egy húsvéti bárányt, mint a kiengesztelődés jelképét. A két állatot kívánták átadni a parancsnokoknak a békés szándék jeleként. A menetben résztvevőket mindkét helyszínen üres kapuk várták, ugyanis a parancsnokok, még a megérkezésüket megelőzően hátravonták az őrséget, hogy ne kerüljenek kapcsolatba a civil lakossággal. A demonstrálók húsz percnyi békés várakozást követően a laktanyák kapujához kötötték a bárányokat, nyakukban a parancsnokoknak szánt levéllel. A szovjet parancsnoknak írt levél ezekkel a sorokkal zárult: „Éljen a semleges Magyarország! Parancsnok úr! A béke és az újjászületés jelképeként fogadja el tőlünk ezt a fehér bárányt. Reméljük közel az idő, mikor a feleslegessé vált gyakorlótereket közös örömünkre birtokba vehetik a bárányok.”
Természetesen a hatóságokat egyáltalán nem hatotta meg a helybeliek által kezdeményezett békemenet. Mind a Magyar Néphadsereg, mind a pártszervek próbálták kicsinyíteni az MDF demonstrációján vonulók követeléseinek jogalapját. Keleti György a minisztérium szóvivője így vélekedett a felvonulók leveléről: „A petíció sajátos műfaj. Az értelmen túl nagyrészt az érzelemre hat. Sajátos eszköz, talán nem túlzás úgy fogalmazni, sajátos fegyver. Óvatosan kell bánni vele.” – olvashatjuk a Magyar Nemzethez eljutatott közlemény szövegében. A Népszabadság újságírója így élcelődött a felvonulás kapcsán: „Szép jelenet lehetett, sajnálom, hogy nem láthattam. Csupán elképzeltem, hogy az égen szelíd bárányfelhők úsztak, a laktanya előtt bárányszelídségű magyarok álldogáltak, meg persze a bégető kisbárány, ez így együtt hamisítatlan húsvéti idill képét nyújthatta.” A szerző – aki az egyik szerkesztője az 1958-ban Vádol a magyar nép! címmel a szabadságharc megtorlását igazoló pamfletnek – szót sem ejt arról, hogy miért is vonultak utcára több mint kétszázan egy dunántúli községben. Nyilván idegen érzés volt neki, hogy emberek saját jogaik és életkörülményeik, adott esetben a környezetvédelem érdekében az utcán vonulva is kifejtik a véleményüket.
Egy évvel később végül, igaz nem a hazai állampárti döntéshozók jóvoltából, kiürült a szentkirályszabadjai szovjet laktanya. A szovjet csapatkivonások keretében kiürített katonai objektumot gyalázatos állapotban hagyták hátra egykori lakói, amely a mai napig mementója Magyarország szovjet megszállásának. Az állapotokat jól illusztrálja, hogy a helybeliek, a terület lepusztultsága miatt csak „magyar Csernobilnak” hívják a szellemvárossá vált egykori laktanyát.
Balogh Gábor
Borítókép: Veszprémi Napló, 1989. március 28.