A Magyar Szabadság Éve

Csernobil – a szovjet kísérlet vége

1986. április 26-án robbanás történt a Csernobil melletti Vlagyimir Iljics Lenin Atomerőmű 4. számú blokkjában. A tragédia a Szovjetunió bukásának jelképévé, maga Csernobil pedig az erőltetett iparosítás politikája áldozatainak emlékművévé vált. 

Az első világháború negyedik esztendejében, 1917 októberében, a bolsevik puccs következtében egy a háborúba és az azt követő terrorhullámba belefáradt, kulturális támaszát elveszítő, önhibáján kívül többségében analfabéta vagy félanalfabéta társadalom került a bolsevikok kezébe. A proletárdiktatúra abban az országban valósult meg, ahol alig éltek proletárok, ráadásul az orosz parasztok jelentős része számára az örökös jobbágyság intézménye még meghatározó élettapasztalatuk volt. A szovjet-oroszországi társadalom túlnyomó többsége falvakban élt, mezőgazdasági tevékenységből kereste a kenyerét. Az ország ipara, leszámítva néhány nagyobb üzemet, kezdetleges volt, a kézműipar még mindig meghatározó hányadát képezte a nemzetgazdaságnak. Ebből a társadalomból kellett „megteremtenie” a bolsevikoknak a proletariátust. „Úgy esett, hogy a világ legradikálisabb forradalma láthatóan kezdte felvenni annak a környezetnek a színezetét, amelyben lezajlott.” – állapította meg Andrej Szaharov történész.

A bolsevik puccs után bő tíz évvel később megkezdődő erőltetett iparosítás sztálini politikájának nem csak a tőke, de a képzett munkaerő hiányával is szembe kellett néznie. Utóbbit végül úgy oldották meg, hogy az 1927-ben meghirdetett első ötéves terv iparépítési programjának megvalósítása érdekében kényszermunkára kötelezték szovjet emberek millióit. Sztálin célja az volt, hogy a Szovjetuniót rövid időn belül eljuttassa a vaspapucsos nehézekétől az atomenergiáig. Ez a folyamat Nyugat-Európában és az Amerikai Egyesült Államokban három ipari forradalmat foglalt magába és közel 154 évnyi folyamatos fejlődést jelentett. A Szovjetunió, ahol az ország képét 1927-ben még ténylegesen a saját emberi erővel szántó muzsik képe határozta meg, 1955-ben megnyitotta a világ első atomerőművét Obnyinszkban. „Oroszország közvetlenül a középkorból jutott mai állapotába.” – vonta le a következtetést Nyikolaj Bergyajev, a 20. század egyik legjelentősebb orosz filozófusa. A nagyléptékű fejlődésnek iszonyatos ára volt: emberéletek milliói mentek tönkre, a halálos áldozatok számát fel sem lehet mérni. A többmillió áldozat ellenében építették fel a vízierőműveket, a tagját keresztülszelő vasútvonalakat, nyitottak meg kézi erővel bányákat és megvalósították az ország elektromos energiával való ellátását.

Az óriási volumenű szovjet ipari fejlődés mértéke nem volt arányban a szovjet társadalom állapotával, képzettségével. A gyorsan, nagy áron elért eredményeket a zömében képzetlen, a megművelt föld mellől gyárakba kényszerített emberek milliói egész egyszerűen nem tudták komolyan venni. A társadalom szellemi-kulturális színvonalát tekintve nem tudta beérni a technikai fejlődés színvonalát. Mindez meglátszott az elért eredményeken is, hiszen a tervutasításos gazdaság szigorú időbeli kötöttsége miatt az egyes beruházásokat, hogy azok időben elkészüljenek, s a kivitelezőket szabotázs vádjával ne állítsák bíróság elé, gyorsan és nem kellő odafigyeléssel végezték el és adták át. A csernobili Vlagyimir Iljics Atomerőművet 1983 decemberében helyezték üzembe. Alig három évvel később, a robbanást követően elvégzett hatósági elemzés 57 konstrukciós hibát tárt fel az erőmű kapcsán! A katasztrófához természetesen ez is nagyban hozzájárult, de még nagyobb volt ezzel összefüggésben az emberi felelőtlenség tényezője. Itt nem csupán az erőmű teljesítményével kapcsolatos végzetes kísérletre gondolunk, amelybe bele sem lehetett volna kezdeni, de az erőműben dolgozó mérnökök és technikusok általános hozzáállására. Az itt dolgozó technikusok egyszerűen csak „szamovárnak” vagy „kotyogónak” nevezték az erőművet, nem vették komolyan munkájuk tárgyát, sokan fel sem fogták, hogy a korabeli technikai civilizáció csúcsának tartott technológiával dolgoznak. A katasztrófa jól szimbolizálja az erőltetett iparfejlesztés és az azzal lépést tartani nem tudó társadalom tragédiáját.

Csernobil nem csupán azt bizonyította be, hogy az erőltetett iparosításra épülő Szovjetunió működésképtelen állam, hanem azt is, hogy esély sincs a megreformálására. A szovjet főtitkár Mihail Gorbacsov nem sokkal a katasztrófát megelőzően hirdette meg a glasznoszty, azaz a „nyíltság” politikáját. Gorbacsov úgy gondolta, hogy a nyílt politizálás és a társadalom tájékoztatása a politikai döntésekről megmentheti a birodalmat. 1986. április 26-án hajnalban rájött hogy ez nem így van. Amikor hírét vette a szerencsétlenségnek, nem a társadalom tájékoztatása mellett döntött, hanem teljes hírzárlatot rendelt el, ezzel emberek százezreit veszélyeztette Szovjetunió- és Európa-szerte. Az utolsó főtitkár ezzel bebizonyította, hogy krízishelyzetekben ő is csak a „jól bevált” eszközökkel tudja birodalmában a rendet fenntartani. Márpedig a Szovjetunió története bővelkedik krízishelyzetekben, tulajdonképpen a birodalom teljes fennállása alatt vélt vagy valós ellenségek ellen harcolt és erre tüzelte saját állampolgárait is. 1917-ben a fehérek ellen kellett küzdeni, majd jöttek a terményrejtegető kulákok, őket követte a belső ellenség. A sorozatot megszakította a németek ellen vívott világháború, majd a hidegháborús légkörben az imperialisták elleni küzdelem állt az első helyen, de természetesen a belső ellenség, a szabotőrök elleni harc ezután is folytatódott. Az állandó háborús légkör nem tette lehetővé a problémák békebeli eszközökkel való megoldását.  

A jelekből azonban tudott olvasni a szovjet társadalom fogékony része. Az első feltűnő vonás az volt, hogy a katasztrófával kapcsolatos híradásokban az újságok „csernobili atomerőműről” írtak. Márpedig korábban az üzem névadóját sem felejtették el feltüntetni, azonban a robbanás után lehetetlen volt a katasztrófát Lenin nevével összemosni: „A csernobili atomerőműben baleset történt, az egyik atomreaktor megsérült. Intézkedések történetek a baleset következményeinek elhárítására. A balesetet szenvedőknek segítséget nyújtottak. Az ügyek intézésére kormánybizottság alakult.”  - szólt a TASZSZ (szovjet távirati iroda) hivatalos közleménye. Egy szó sincs halálos áldozatokról, súlyos állapotú sérültekről és sugárszennyezett területekről. Maga a főtitkár csak hetekkel később jelent meg a televízió képernyőjén, hogy beszámoljon az eseményekről, azonban felszólalásában, habár birtokában volt a katasztrófahelyzettel kapcsolatos információknak, csökkenteni próbálta az esemény jelentőségét.

A csernobili katasztrófa bebizonyította, hogy a rendszer megreformálhatatlan, hiszen az embereket közel hetven év diktatúra és terror után sem lehetett „átalakítani”, hozzáidomítani az új típusú gazdasághoz. Így vált Csernobil a szovjet kísérlet bukásának megelőlegezett szimbólumává, az erőmű torzója pedig a mai napig emlékeztet bennünket a kommunista totalitárius diktatúrák felelőtlenségére, s arra a több tízmillió emberre, akik az ideológia áldozataivá váltak szerte a világon.

Balogh Gábor

A téma iránt érdeklődő olvasóknak ajánljuk a XX. Század Intézet Félmúlt című beszélgetéssorozatának Atomhatás című rendezvényét, ahol  további érdekes információkat hallhatnak a 35 évvel ezelőtti atomkatasztrófáról. A beszélgetés ide kattintva megtekinthető.