Csengey Dénes életkorát tekintve a rendszerváltoztatók második nemzedékéhez tartozott. 1953-ban született, Szekszárdon, így szinte egész életét a diktatúra évtizedeiben élte le, a szabadság csak élete utolsó éveiben adatott meg számára, akkor viszont fontos szerepet vállalt a rendszerváltoztatás folyamatában. Csengey nemzedéke beleszületett a kommunista diktatúrába. Számára az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményei csupán halvány emlékképekben, később elejtett mondatokban öltöttek formát, eszmélése az 1970-es években kezdődött. Nem íróként indult, ez az évtized számára az útkeresésről szólt. A Hajózási Szakközépiskola elvégzése után dolgozott rakodómunkásként, autószerelőként, volt biztosítási ügynök és képesítés nélküli tanító is. 1978-ban felvételizett a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem magyar–történelem szakára, ahol 1983-ban szerezte meg diplomáit. Saját bevallása szerint szépírói ambícióit négy kortárs magyar író: Csoóri Sándor, Mészöly Miklós, Konrád György és Csurka István inspirálta. „Mind a négyük művei félig-meddig szellemi csempészárunak minősültek, amikor a kezembe kerültek. Már ebből is érezhető volt az, aminek a bizonyossága csak erősödött a személyes ismeretségekben: az, hogy a kimondott szóval nincs elvégezve minden. Olyan társadalomban, amelyben az ember nem követheti szabadon a saját felismeréseit, a megszületett felismerés még nem az utolsó szavunk. Ott a magatartás is beszéd, ott a sors is mű. Ott az ellenszegülésnek is esztétikája támad.” – nyilatkozta példaképei kapcsán 1989-ben, az Alföldben.

Az 1980-as évtized Csengey számára az önkifejezés évtizedévé vált, s ez nem csupán szépirodalmi, de közéleti tevékenységére, megnyilvánulásaira is igaz. Ekkor már egyre több kritika fogalmazódott meg a rendszer ellen, s egyre nyíltabban, így volt választásai lehetősége. Igaz ugyan, hogy ennek ára volt, hiszen ennek köszönhetően művei csak több éves késéssel jelenhettek meg, de így legalább csatlakozhatott ahhoz a szellemi-kulturális közeghez, amelyben igazán otthon érezte magát és amely termékenyítően hatott irodalmi munkásságára. 1983-ban tagja lett a József Attila Kör vezetőségének. Ez a szerveződés megteremtette a lehetőséget a Kör tagjai számára, hogy szabadon kifejthessék véleményüket és követeléseket fogalmazzanak meg, de mivel az Írószövetség elszigetelte őket, Csengey lemondott a Körben viselt titkári tisztségéről.

A népi-nemzeti ellenzék tagjaként vett részt az 1985-ös monori összellenzéki találkozón. Két évvel később, az első lakiteleki találkozón, felszólalásában a vidéki Magyarország súlyos helyzetéről beszélt: „Az ötvenes évek fejleményei gyorsan helyreállították a faluban a százados jogfolytonosságú jobbágyi önismeretet és önértékelést, a vidéki városokban a száműzöttség, a világ végére dobottság és a végletes kiszolgáltatottság életérzését, azt a nyomasztó és bénító közérzetet, hogy a világ valahol máshol történik, hogy az élet nem más, mert nem lehet más, mint egy beláthatatlan, de elháríthatatlan idegen erőnek a kényszeredett szolgálata, vagy a nyomorúságos megkerülési kísérlete. A vidék végülis nem veszített semmit. Csak kollektív életösztönét. Csak az öntudatát, az önbecsülését. Csak a világát, az erkölcsét, a kultúráját, a magyarságát.” De lesújtó, s egyben pontos korrajzot festett a fővárosról is: „Kishijján ötven esztendeje, hogy nincs fővárosa [Magyarországnak – B.G.], nincsen közege arra, hogy életformáit és alkatát, mozgalmait és megállapodottságait, vívódásait és megoldásait önmaga fölé emelhesse, hozzáférhetővé tegye, szólammá avassa egy nemzetek fölötti szellemi parlamentben. A város, amely központként besugározta, akár Bécs volt a neve, akár Pest-Buda, akár Budapest, rövid és mérvadó időszakoktól eltekintve mindig idegen hatalmi érdekeket és kultúrhatásokat közvetített. Budapest ma sem Magyarországon fekszik, hanem a levegőben lebeg kétfelé szakadva az ideológiai irányadó Moszkva és a hitelező Nyugat között. Hasadt arca egyik felével fegyelmet jelez erre, a másikkal liberális hajlandóságokat amarra. Mimikájában nincs szabad kapacitás egyébre. Ami alatta hallgat és sötétlik megnevezhetetlenül, az Magyarország.” A lakiteleki találkozó a rendszerváltoztatás történetének kulcsfontosságú eseménye volt. Csengey és kortársai tudták, hogy a helyzet nagyon rossz, minden tekintetben. Érezték azt, hogy ezen változtatniuk kell, de ebben a küzdelemben a pártállammal szemben teljesen eszköztelenek voltak. Saját bevallása szerint ez az „eszköztelenség” hívta életre Lakiteleken a Magyar Demokrata Fórumot, amelynek egyik alapítója volt: „Ami néhányunk lelkiismeretének lázadása volt, ma nemzeti megújulási mozgalom, számításba veendően komoly politikai erő.” – vallotta később az esemény kapcsán.

Csengey a Fórum megalapítását követően többször értekezett a mozgalom tagjai közötti nemzedéki különbségekről, ugyanakkor generációk közötti feszültséget nem tapasztalt, nem is tapasztalhatott, s ez nem csupán a közös cél összetartó erejéből következett, hanem a közös múltéból is. Csengey generációja számára 1956 ugyan nem volt élettapasztalatuk része, de fiatal felnőttként megtapasztalták azt, hogy amikor tájékozódni kívántak a valós eseményekről, falakba ütköztek. Innentől kezdve ’56 az ő nemzedéke számára is igazodási ponttá vált, s ez összekötötte őket az idősebb generációkkal.

Az 1989-es év eseményei nagy reménnyel töltötték el Csengeyt: „Egy történelméből évtizedekkel ezelőtt hanyatt-homlok kimenekült, gerince törött, földbe taposott nép egy lassú és gyönyörű mozdulattal felegyenesedik, és elkezdi visszafoglalni a hazáját. Elkezdi visszafoglalni a diktatúrától a közterületeket, a politikát, a sajtót, a kultúrát, a gazdálkodást és a mesterségeket, az iskolákat és az önkormányzatokat, a szakszervezeteket, az igazságszolgáltatást és a fegyveres erők fölötti rendelkezés jogát.” Március 15-én, a Magyar Televízió székházának lépcsőjén mondta el híressé vált beszédét, amelyben bejelentette a televízió jelképes lefoglalását, egyben kijelentette: „Tőlünk ne féltse senki a Televíziót! Nagyon fogunk vigyázni rá, mert a miénk! És tőlünk ne féltse senki Magyarországot! Nagyon fogunk rá vigyázni, mert a miénk!” A pártállam vereséget szenvedett 1989. március 15-én. Nem tudta megosztani az ellenzéki szervezeteket, akik képesek voltak százezres tömeget az utcára hívni, míg a hivatalos ünnepségen a Nemzeti Múzeum előtt alig pár ezren lézengtek. Ez a nap az ellenzék főpróbája volt, amelyet sikerrel teljesített. Nem sokkal később megalakult az Ellenzéki Kerekasztal, így az MSZMP-nek a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokon egységes ellenzékkel kellett szembenéznie. A sikerek ellenére Csengey érzékelte és érzékeltette a rendszerváltoztatással kapcsolatos társadalmi elvárások türelmetlenségét. Egy a Hitelben 1989 júliusában megjelent írásában arra figyelmeztetett, a demokrácia létrehozása lassabb és türelmet igénylőbb feladat, mint egy diktatúra felállítása: „Demokráciából diktatúrát csinálni csak taposás és tarolás, csak rombolás és hentesmunka, ellenben egy demokráciát és piacgazdaságot, szabadságot és méltóságot sarjasztani inkább a szántóvető vagy a kertész mesterségével rokon foglalatosság.” Az utóbbi kétségkívül szebb foglalkozás, de idő kell az eredmények megjelenéséig.

1990 tavaszán, az első szabad országgyűlési választásokon Csengey Dénest az MDF színeiben képviselővé választották. Hatalmas energiával látott új feladatához, azonban politikai, és sajnos földi pályája sem tartott már sokáig. Halála előtt a magyar médiaviszonyokat, különösen a Magyar Televíziónál tapasztalható kommunista hatalomátmentést vizsgálta, kutatásai eredményeit azonban már nem tudta publikálni. 1991. április 8-án tragikus hirtelenséggel hunyt el. Még nem telt el 1991-ből négy hónap sem, s Krassó György után a rendszerváltoztatás újabb ikonikus alakja távozott az élők sorából.

Balogh Gábor