A közép- és kelet-európai kommunista rezsimek közül Bulgária volt az egyetlen, amely 1945 óta a Szovjetuniónak egyszer sem „okozott kellemetlen perceket”. A mindenkori szovjet politika irányvonalához az ország kommunista vezetői hűségesen igazodtak, amiért Bulgária szovjet részről kitüntetett bánásmódban részesült. A lakosság létszámát tekintve ez az ország volt a gazdaságilag leginkább támogatott „szocialista” állam egészen Mihail Gorbacsov 1985-ös hatalomra kerüléséig. A szovjet támogatásnak köszönhetően az 1960–1970-es években javult az életszínvonal, de a bolgár lakosság ettől függetlenül is hagyományos ruszofil beállítottságú volt – aminek okai a közös ortodox hitben és az öt évszázados török uralom alóli felszabadítás miatt érzett hálában keresendők. A bolgár társadalom nagy része éppen ezért nem egy gyűlölt és elnyomó ellenséget látott a szovjet félben, szintúgy a kommunista rezsimet sem egy rájuk kényszerített rendszernek élte meg.

Az országot 1945 óta uraló Bolgár Kommunista Párt (BKP) a többi közép- és kelet-európai „testvérpárttól” eltérően szilárd társadalmi támogatottsággal rendelkezett. Ennek köszönhetően a BKP képes volt irányítása alatt tartani a rendszerváltoztatás menetét, és az első szabad választásokat meglepetésre az egész térségben egyedüliként nyerte meg. A bolgár rendszerváltoztatás abban is különbözött a közép- és kelet-európai országokban bekövetkezett folyamatoktól, hogy az 1980-as évek közepétől színre lépő ellenzék túlságosan szervezetlen volt ahhoz, hogy nyomásgyakorlásával a BKP-ból bármiféle változtatást csikarjon ki. Maga a kommunista párt pedig egészen 1989-ig híján volt a belső „ellenzéknek”, tehát „reformkommunista”, vagy szociáldemokrata szárnya sem létezett.

Az ellenzéki tömegdemonstrációk csak az államfő és a kommunista párt főtitkára, Todor Zsivkov bukása után jelentkeztek, viszont az ellenzéki szervezetek innentől kezdve ezzel a nyomásgyakorlási módszerrel a rendszerváltoztatás évei alatt gyakran éltek. Az 1970-es évek végére, az 1954 óta hatalmon lévő Todor Zsivkov kommunista rendszere kimerítette a szovjet mintájú tervutasításos „gazdaságfejlesztés” lehetőségeit. Ez a gyakorlatban annyit jelentett, hogy a hosszú távon működésképtelen gazdasági rendszer alkalmazásával annak növekedési üteme lassulni, majd csökkeni kezdett, ami az addig mesterségesen fenntartott életszínvonal emelkedésére is hasonlóan káros hatást gyakorolt. Ennek ingatag volta alapjaiban veszélyeztette a bolgár kommunista rendszer legitimációját és stabilitását.

A gazdasági problémák a nyolcvanas évek második felére visszafordíthatatlanul súlyosbodtak, és a tömeges valamint rosszul időzített átszervezések a gazdaság szétzilálódásához vezettek. Ennek megakadályozására a Zsivkov irányította kommunista kormányzat a nyugati pénzpiacokon nagy összegű pénzkölcsönöket vett fel, amelynek hatására 1985–1989 között Bulgária külső államadóssága több mint háromszorosára növekedett: 2,4 milliárd dollárról 9,2 milliárdra. Az óriási összegű hitelfelvétel viszont már „tűzoltásnak” sem volt elég és az életszínvonal csökkenése egyre jobban felgyorsult.

A gazdasági problémák mellett a külpolitikai helyzet is radikális fordulatot vett. A Reagan-adminisztráció külpolitikai fordulata nyomán a nyugati világ vezető hatalmai többé nem támogattak olyan országokat, ahol a helyi kommunista hatalombirtokosok a gazdasági és politikai reformok útjában álltak, valamint Bulgária Szovjetunióval való különleges kapcsolata is megszűnt, amikor Mihail Gorbacsov jutott hatalomra. Az SZKP új vezére az általa meghirdetett peresztrojkát a szocialista tömb országai számára is iránymutatásként jelölte meg, de Zsivkov ezt elvetette, arra hivatkozva, hogy a BKP 1956. évi áprilisi irányvonala továbbra is mérvadó. Gorbacsov tehát hiába sürgette a bolgár reformokat, de attól a bolgár kommunista hatalombirtokosok elzárkóztak. Ennek köszönhetően a szovjet–bolgár kapcsolatok 1989-re mélypontra jutottak, amikor a reformok elmaradása miatt a szovjet gazdasági támogatás és nyersanyagszállítás szinte teljesen megszűnt, és a bolgár termékek előtt a hatalmas szovjet piac is bezárult. Zsivkov körül szorult a hurok: a reformok elmaradása és az elnyomó kommunista rendszerhez való kitartó ragaszkodás miatt a Szovjetunió vezette keleti blokk nemzetei szankcionálták, a nyugati blokk országai pedig nem folyósítottak további hiteleket. Ettől függetlenül Zsivkov továbbra is ura volt a hazai helyzetnek, amit manipulatív módszereinek és jól szervezett apparátusának köszönhetett, de az idő előrehaladtával a leghosszabb ideje regnáló kelet-európai kommunista vezérrel szemben az elégedetlenség egyre növekedett, mind a párton belül, mind a lakosság körében.

Bulgáriában a helyi ellenzék időben kicsit megkésve, de szerveződésbe kezdett. Más közép- és kelet-európai országokkal szemben 1985 előtt szamizdat irodalmakhoz csak elvétve lehetett hozzáférni, amelyek száma olyannyira csekély volt, hogy a szamizdatok terjesztését a bolgár állambiztonsági erők könnyedén tudták izolálni. 1985 után viszont a Szovjetunió felől érkező nyomás, a súlyosbodó gazdasági válság és az életszínvonal csökkenése a BKP-hoz közeli városi értelmiség és a középrétegek körében felgyorsította az ellenzékiség különféle formáinak kialakulását. A párton kívül formálódó bolgár ellenzék az állampárt bírálatát környezetvédelmi és emberi jogi kérdések felvetésén keresztül kezdte meg. Hozzá kell tenni, hogy ekkor még szó sem volt az ellenzéki erők párttá szerveződéséről. Ehelyett a kommunista iparosítás súlyos környezetromboló hatásai és a török kisebbséget elnyomó állami politika ellen tiltakozó társadalmi megmozdulásokat szerveztek.

A környezetvédelem kérdése Bulgáriában az 1986-ban bekövetkező csernobili atomerőmű-katasztrófa kapcsán került előtérbe. Az első bolgár ellenzéki szerveződés a Duna menti Rusze városában alakult meg. 1987-től kezdve a ruszei kisgyermekes anyák tiltakozó megmozdulásokat szerveztek a város levegőjét súlyosan szennyező romániai Giurgiu vegyi kombinátjainak működése ellen. A mozgalom 1989. április 11-én hivatalosan felvette az „Ekoglasznoszt” elnevezést. Meghirdetett programjában a környezetvédelem demokratikus társadalmi ellenőrzésén túl már a sajtószabadság igénye és több szabadságvágy iránti követelések is megfogalmazódtak. Az első, tisztán a fennálló rendszer leváltását követelő szervezetet 110 értelmiségi hozta létre a szófiai egyetemen 1988. november 3-án. A Nyilvánosságot és Átépítést Támogató Független Vitaklub elnevezést felvevő tömörülés (közkeletű nevén Peresztrojka Klub) megalakulásában néhány magas rangú pártfunkcionárius is részt vett, akiket ezért kizártak az állampártból. A Vitaklub elnökévé az egyik legnevesebb bolgár ellenzéki gondolkodót, Zselju Zselev filozófust választották.

Az ellenzéki csoportok és mozgalmak pártokká szerveződései a kommunista hatalom szilárdsága miatt egészen Todor Zsivkov bukásáig nem indulhattak meg. A pártok később viszonylagos gyors megszervezését mégis elősegítette az, hogy 1989 elejétől az addig szigorúan állampárti felügyelet alatt álló szakszervezeti mozgalom bomlása elkezdődött. 1989. február 11-én Konsztantin Trencsev vezetésével Plovdivban megalakult a Támogatás szakszervezete, ami a munkások érdekeit antikommunista politika mentén szervezte meg. A szervezet érdekvédelmi tevékenységét 1989 végére több foglalkozási ágra is kiterjesztette, és 1991-re több mint 400 ezer tagot számláló valódi munkásszervezetté bővült.

Todor Zsikov bukásához – a nemzetközi elszigeteltség mellett – a végső löketet a lassan fokozódó ellenzéki tevékenység adta meg. Szófiában 1989. október 15. és november 3. között a Helsinki Záróokmányt aláíró 35 ország képviselőinek részvételével nemzetközi környezetvédelmi konferenciát rendeztek. Az Ekoglasznoszt és a többi ellenzéki csoport a konferencia miatt az országra összpontosuló nemzetközi figyelmet kihasználta és a tanácskozás ideje alatt több nemzetközi sajtótájékoztatót és felvonulást szerveztek, bírálva a bolgár kommunista kormány környezetkárosító és szabadságjogokat sértő politikáját. A hatóságok – más közép-európai kommunista rendszerekhez hasonlóan – az ellenzéki aktivisták letartóztatásával reagáltak, de a nemzetközi felháborodás hatására a felvonulásokat végül engedélyezték, amelyek egyre nagyobb tömegeket vonzottak.

A közép- és kelet-európai kommunista rendszerek egymás utáni összeomlása és a bolgár ellenzék látványos megerősödése a BKP vezetői előtt is atomvillanásként hatott a társadalmi robbanás lehetősége, valamint hatalmi monopóliumuk elveszítésének képe. A BKP 1989 végére a környező országokból már rendelkezett annyi tanulsággal, hogy a bukás elkerülése érdekében keményvonalas hozzáállásán változtatott. A Szovjetunió támogatásával Petăr Mladenov külügyminiszter, Andrej Lukanov, a KGST-be delegált miniszterelnök-helyettes, valamint Dobri Dzsurov tábornok, honvédelmi miniszter több más PB-tag támogatásával összefogtak Zsivkov ellen. Zsivkov tudta mi készül ellene, de már nem maradt elég támogatása ahhoz, hogy ennek elejét vegye. A PB 1989. november 10-i ülésén tovább már nem tudta pozícióját védeni, így a BKP vezetői főtitkári hatalmáról lemondatták és helyére Petăr Mladenovot nevezték ki.

A bolgár rendszerváltoztatás első lépésének tehát Zsivkov bukása számított. A bolgárok szabadságvágyának a Közép- és Kelet-Európában leghosszabb ideje hatalmon lévő és legstabilabb pozícióval rendelkező kommunista vezetője sem tudott gátat szabni. Az ellenzéki erők és a társadalmi szervezkedés Bulgáriában lassan indult be, de a nemzetközi elszigeteltség mellett, végül ez vezetett a helyi rendszerváltoztatáshoz. Bulgáriában a helyi sajátosságok mellett a közép-európai államokhoz hasonlatos vér nélküli folyamatok zajlottak le, amelyek fő kiváltói a bolgár antikommunista ellenzéki mozgalmak voltak. E szerveződések lassan indultak be és eleinte a környezetvédelmet tűzték zászlajukra, de 1989–1991 között egyre tudatosabban jutottak el a politika talajára, legfőképp a fennálló kommunista rendszer megbuktatásához, amelynek első, közvetett eredménye a szovjet blokk legstabilabb emberének, Todor Zsivkovnak hatalomból történő elmozdítását jelentette.

Folytatása következik!

Nagy Gergely