„Borsod-Abaúj-Zemplén megyében évente 5-6 ezer büntetőügyben hoz ítéletet a bíróság, s ezek között politikai jellegű bűncselekmények miatt, évente két-három esetben szabtak ki büntetést az elmúlt években.” – tudósított az állampárt szócsöve, a Népszabadság, 1988. október 15-i számában. A politikai perek jelentős része esetében izgatás vádjával marasztalták el az „elkövetőket”. 1961-ben sor került az új Büntető Törvénykönyv megalkotására, amely a politikai perek esetében felváltotta az 1946. évi VII. törvényt, a hírhedté vált „hóhértörvényt”, amely alapján több száz embert ítéltek halálra és több ezer főt börtönbüntetésre, politikai alapon, a „köztársaság –majd népköztársaság – megdöntésével” vádolva őket. A Kádár-rezsim önmagát nem meghazudtolva, az új Büntető Törvénykönyvet fügefalevélként alkalmazta a törvénysértő politikai perek elfedése céljából. Az 1960-as évektől az az elvárás fogalmazódik meg a politikai ügyekben eljáró nyomozó hatóságok és a bíróságok felé, hogy próbálják az ügyeket közbűntényes irányba terelni, s ha lehet bizonyos „adminisztratív intézkedéseket” igénybe véve igyekezzenek megoldani az antikommunista megnyilvánulások ügyét. Kádár János mindezt így fogalmazta meg, az 1980-as évek elején: „Egyébként, amit mi adminisztratív intézkedésnek hívunk, az adminisztratív, de nem belügyi. Rámenni, egyszerűen rámenni, az istenit az anyjának (sic!), hát ezt mindenütt a világon csinálják, és ez még nem is adminisztratív intézkedés, kellemetlenkednek nekik, no, mert már harmadszor veszik el a hajtási igazolványt, vagy mit tudom én, mi a rossebet, hát miért nem lehet ezt megcsinálni? Lakást is megállapítják, hogy életveszélyes, átteszik szükséglakásba. Ennek egymillió módja van, amit úgy hívnak, kellemetlenkedni kell nekik.” Néhány esetben azonban továbbra is alkalmazták a Btk. idevágó passzusait, így például az izgatás vádját. Az e vádpont alapján megszervezett politikai perek célja a társadalom figyelmeztetése volt arra vonatkozóan, hogy a diktatúra továbbra is működik.

„Az ózdi kerületi bíróság áprilisban izgatás vádjával háromévi fegyházra ítélte és a közügyektől négy évre eltiltotta Kristály Gyula hatvanegy éves rokkantnyugdíjas szakmunkást, mert házilag gépelt röpcédulákon keményen bírálta az ország akkori vezető politikusait, az ózdi és országos viszonyokat. Tavaly elkeseredett hangú nyílt levelezőlapot írt az MSZMP Központi Bizottságának: e lap tartalma alapján a miskolci postaigazgatóság vezetője följelentette a Borsod Megyei Rendőr-főkapitányság állambiztonsági vizsgálati szerveinél.” – summázta Kristály Gyula történetét a Magyar Nemzet szeptember 2-i számában. A tősgyökeres ózdi szakmunkás perére hamar felfigyelt a közvélemény. Elvégre mégiscsak a „munkásosztály” egy tagja követett el izgatást és állították emiatt bíróság elé. Ráadásul Kristály édesapja és több családtagja is a munkásosztály csúcsát képező kohászok közül került ki. Hogyan jutott el tehát egy több szakmát szerzett, hatvanon felüli rokkantnyugdíjas, hogy antikommunista szövegeket, verseket tartalmazó röplapokat gyártson és azokat Ózdon és Kazincbarcikán terjessze? Miért írt levelezőlapot az MSZMP KB-nak 1987 januárjában az alábbi szöveggel: „Kommunista Urak és Szovjet talpnyalók, hazaárulók, bohócok, köpünk a pofátokba”.

Saját bevallása szerint két okból indította meg saját egyszemélyes antikommunista hadjáratát. Egyrészt az ózdi és az országos közállapotok miatt, másrészt pedig elhunyt felesége meghurcolása okán. Felesége házfelügyelő volt, akit felettese alaptalanul sikkasztással vádolva – bizonyítékok hiánya ellenére – feljelentett. A hatósági meghurcolás, valamint szolgálati lakásuk elvétele miatt a nő öngyilkosságot követett el. Kristály ezt követően, mivel a bíróság nem volt hajlandó kivizsgálni néhai felesége ártatlanságára vonatkozó kérelmét, a Kohászati Művek Pártbizottságán indulatosan, szó szerint a titkár asztalára csapta párttagkönyvét.

Ezt követően kezdte meg tevékenységét hősünk, aki a nyomtatványokat Szabad Ifjúsági Alakulat (SZIA) aláírással látta el. A röplapozást azt követően sem függesztette fel, hogy tudomására jutott, a rendőrség nagy erőkkel nyomoz az ügyben. Sőt, ekkor írja meg a fent idézett képeslapot a pártvezetésnek. A helyi postahivatal vezetője a levelet azonnal kiemelte és továbbította a Miskolci Postaigazgatóságra, amelynek vezetője feljelentést tett a megyei rendőr-főkapitányság állambiztonsági osztályánál. Ugyan egy képeslapról beszélünk, de ez mégis csak a levéltitok teljesen egyértelmű megsértése volt. Nem mintha ez a kommunista Magyarország belügyi szerveit érdekelte volna. „Az ügy jelentőségére tekintettel – főkapitányi intézkedésre – a megyei állambiztonsági szerv állományán kívül a megyei főkapitányság és az Ózdi Rendőrkapitányság bűnügyi állományával megerősítve egy 20 fős felderítő nyomozócsoport alakult. A sokrétű feladatra és a nagy létszámra tekintettel naponta volt eligazítás, és személyre szóló referáltatásokra is sor került. A feldolgozó munka során – egyébként korábban is – napi munkakapcsolatunk volt az Ózdi Rendőrkapitányság bűnügyi és közbiztonsági állományával.” – olvasható a Belügyi Szemlében az eset kapcsán. S mindez egy magányos röplapozó rokkantnyugdíjas miatt. Ez egyrészt rávilágít arra, hogy milyen amatőr módon működött az állambiztonság és a rendőrség, de arra is, hogy a kommunista rendszer minden apró rendszerellenes megnyilvánuláson rajta tartotta a szemét. 1987 decemberében a rendőrök eljutottak Kristály Gyuláig, otthonában házkutatást tartottak, őt magát pedig letartóztatták. Megindult a bírósági eljárás, amely mindkét fordulójában érdekes ítéleteket hozott. Az első fokon eljáró Ózdi Városi Bíróság példátlanul súlyos négy éves fegyházbüntetésre és közügyektől eltiltásra ítélte a helyi rokkantnyugdíjast. Az ítélet, amelyet a pártsajtó is megírt, megdöbbentette a közvéleményt 1988-ban. Általános volt a felháborodás az eset miatt, ráadásul az ellenzék jóvoltából külföldön is felfigyeltek az ügyre.  Ennek tudható be, hogy a másodfokon eljáró bíróság jelentősen enyhített a büntetésen. Egy év hat hónap börtönbüntetés, négy évre felfüggesztve, s a közügyektől való eltiltás visszavonása szerepelt az ügyben. A visszakozás oka egyértelmű, Kristály Gyula ügye a közvélemény érdeklődésének célkeresztjébe került, nem csak itthon, hanem külföldön is.

A másodfokú ítéletet követően már a sajtó is igazodott az új idők követelményeihez, így azok az orgánumok, amelyek korábban minden más esetben példás büntetésről írtak, most már az eljárás során elkövetett hibákat boncolgatták, sőt azt is megengedték maguknak, hogy élcelődjenek a túlbuzgó postásokon: „Ami nem tilos, azt szabad! – a Posta már régóta e korszerű elvnek megfelelően működik. Így hát a borsod megyei postás joggal futotta át Kristály Gyula ózdi rokkantnyugdíjas küldeményét. És lám, éberségével nagy bajt előzött meg! A kohászváros polgára ugyanis udvariatlan üzenetet küldött a politika legfölső honi csúcsaira. Hátborzongató még elképzelni is, mi történt volna, ha a lap célhoz ér: mekkora zavart okozott volna a napi döntéshozatal felelős gyakorlásában. Ez azonban nem következett be, mert a Hivatal résen volt. Idejekorán megálljt parancsolt a küldeménynek. Feladóját pedig az arra hivatott, a rendet gondosan vigyázó testületre bízta.” – olvasható az Élet és Irodalom oldalain, A levlap rendeltetése című írásban. Érdekes, hogy az első fokú ítélet előtt, nem fogalmaztak meg hasonló véleményt a magyarországi sajtótermékek.

1988-ban azt még senki sem tudhatta, hogy Kristály Gyula az utolsó politikai elítélt Magyarországon. Ügye rávilágított arra, hogy a pártállam még mindig a régi beidegződések, a bevált gyakorlat szerint intézi el ellenfeleit. De az a társadalmi elégedetlenség, amivel a pártnak 1988-ban már komolyan szembe kellett néznie, s amely 1989-ben még jobban felerősödött, végül térdre kényszerítette a rendszert. Idővel kiderült, nem csupán Kristály Gyula ügyében.

Balogh Gábor