A Magyar Szabadság Éve

Először szabadon - Az első szabad parlamenti választások, 1990

Több mint négy évtized után, 1990-ben Magyarország polgárai először dönthettek saját maguk sorsuk további alakulásáról. Az első szabad országgyűlési választások egy korszakot zártak le hazánk történelmében. Véget ért a kommunista diktatúra időszaka, ugyanakkor az új politikai elitre óriási feladatok vártak. Mind közül a legnagyobb, Magyarország szuverenitásának teljeskörű visszaállítása, a függetlenség biztosítása volt. 

A második világháború utolsó előtti évében Magyarország a két totalitárius nagyhatalom, a náci Németország és a kommunista Szovjetunió kettős megszállása alá került. Az ország hadszíntérré vált, kis túlzással a 13. századi tatárjárás óta nem tapasztalt erőszak söpört végig Magyarországon. 1945 tavaszára az ország területe a szovjet Vörös Hadsereg megszállása alá került. A szovjet okkupáció még nagyobb mélységbe taszította a legyőzött országot, de mindennek ellenére sokan bíztak abban, hogy a háború végeztével, valami jó is fog történni. Talán Magyarország visszanyeri a szabadságát és végre lehetőséget kap arra, hogy sorsát a saját kezébe véve építse jövőjét. „Éjszaka azt álmodtam, hogy kimentek a németek, és nem jött be helyettük senki.” – olvassuk a Kovács Imre parasztpárti politikustól származó idézetet a Terror Háza Múzeumban, a Kettős megszállás termében. Nem csak Kovács volt az, aki bízott a szabadság visszatérésében. Ezt az illúziót a társadalom jelentős részében megerősítette az 1945-ös novemberi nemzetgyűlési választás, ahol a Magyar Kommunista Párt súlyosan leszerepelt, míg a velük szembenálló kisgazdák 57%-os fölényes győzelmet arattak. De mindez semmit sem jelentett, mivel, ahogy Paál Jób és Radó Antal fogalmazott Debreceni feltámadás című kötetükben: „Moszkvában dőlt el a magyar sors.” S ezt a szovjet döntést a világháború abszolút győztese, az Amerikai Egyesült Államok jóvá is hagyta. A közép-, és kelet európai térséget az USA a szovjetek érdekszférájának tekintette, s ennek megfelelően alakította a régióval kapcsolatos politikáját is.

Így már 1945-ben kezdetét vehette a kommunista diktatúra magyarországi kiépítése, dacára a választási eredményeknek. A létrejövő kommunista egyeduralommal szemben a magyarok számtalan alkalommal kifejezték ellenállásukat. Országszerte sorra jöttek létre azok az ellenálló csoportok, amelyek a rendszerrel való szembenállást vállalva, saját életüket tették kockára hazájuk jövőjéért. A békéssámsoni Magyar Ellenállási Mozgalom, a Zalai Fehérgárda, a Kard és Kereszt mozgalom, az Antibolsevista Magyar Ellenállási Mozgalom tagjai kitaposták az utat az 1956-os forradalom és szabadságharc napjaiig. S bár az ország függetlenségét ekkor nem sikerült helyreállítani, 1956 két legfőbb üzenete: a nemzeti függetlenség visszaszerzése és a kommunista diktatúra felszámolása a kiépülő kádári diktatúra alatt sem vált tartalmatlanná. Erre az alapra tudtak építkezni 1989 rendszerváltoztatói.

A rendszer ideológiai legitimitását 1956 ellenforradalomnak való minősítése jelentette. A valós eseményekről beszélni sem volt szabad, a titkot mélyen őrizte a 301-es parcella. Gazdasági legitimálásáról pedig az a viszonylagos a rendszer alattvalóinak biztosított jólét gondoskodott, amelyet a pártállam az 1970-es évektől már csak külföldi hitelekkel tudott garantálni. Az 1980-as évekre azonban mindkét legitimitási tényező kezdett összeroskadni, csakúgy, ahogy a pártállam kiöregedett vezetői. A 301-es parcella gazos, elhanyagolt területén, dacára a rendőri megfigyeléseknek, zaklatásoknak folyamatosan jelen voltak az emlékezés virágai és mécsesei. A gazdasági élet pedig az összeomlás szélére került: „Nekünk 1982-re a napi túlélés is nagy erőfeszítéseket jelentett” – fogalmazta meg a rendszer állapotát, annak egyik fenntartója Benke Valéria a PB egykori tagja az 1990-es években.

A rendszer hanyatlásával párhuzamosan, az 1980-as években megjelentek azok az ellenzéki szervezetek, akik az évtized második felében elkezdődő rendszerváltoztatás folyamatának főszereplői lesznek. Közülük jónéhányan már az 1970-es évtizedekben aktív ellenzéki szerepet vittek. Két közösség jelent meg az ellenzéki tevékenység színpadán: a magát demokratikus ellenzéknek nevező társaság, a későbbi Szabad Kezdeményezések Hálózata, majd a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) leendő tagjaival, valamint a népi-nemzeti kör, amelynek tagjai fogják létrehozni a Magyar Demokrata Fórumot (MDF). A pártállam vezetése az első perctől kezdve nem nézte jó szemmel a fenti szervezetek tevékenységét. Az évtizedek alatt kialakított és bevált állambiztonsági módszerekkel: megfigyeléssel, őrizetbe vétellel, soron kívüli katonai behívással és egyéb adminisztratív módszerekkel igyekeztek ellehetetleníteni az ellenzéki szerveződések tevékenységét. Mindhiába. Az 1980-as években Közép-Európa szerte rendszerellenes megmozdulások lángoltak fel. A sort az évtized kezdetén Lengyelország kezdte, ahol a Szolidaritás képében létrejött az első valóban szabad szakszervezet egy kommunista országban! Az 1980-as évek második felében a változás szele már mindenhol érezhető volt. Ezt elősegítette az amerikai külpolitika gyökeres megváltozása Ronald Reagan Fehér házba való költözése, 1985-ben Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkárrá való kinevezése, a krakkói érsek, Karol Wojtyła pápává választása. De mindenekelőtt a közép-európai emberek bátor kiállása szabadságuk és függetlenségük visszaszerzése érdekében. „A hidegháború Kelet-Európában ért véget, a népi mozgalmak söpörték el. A kelet-európaiak vették át a kezdeményezést” – állapítja meg a kérdéssel foglalkozó munkájában, Szvetlana Szavranszkaja orosz történész.

Az 1980-as évek második felében, a diktatúra Magyarországán az emberek valóban a saját kezükbe vették a kezdeményezést. Nem értettek egyet a környezetet súlyosan károsító bős–nagymarosi erőmű felépítésével? Tömegesen tiltakoztak ellene. Az állam a szavát sem emelte fel az erdélyi falurombolás leállítása érdekében? Százezres tömegek tiltakoztak ellene a Hősök terén. Ahogy óriási tömegek adták meg a végtisztességet 1956 ártatlanul kivégzett hőseinek újratemetésén is. S ez hasonlóképpen történt a térség többi országában is. A közép-európai régióban élők valóban átvették a kezdeményezést.

1988–1989-ben sorra megalakultak azok a politikai pártok, amelyek a rendszerváltoztatás során fő szerepet játszottak. A népi-nemzeti erők összejövetelei kiformálták az MDF pártját, élén Antall Józseffel, Magyarország leendő, szabadon választott miniszterelnökével. A Szabad Kezdeményezések Hálózata SZDSZ néven alakult párttá. 1988-ban szakkollégista fiatalok egy csoportja létrehozta a Fiatal Demokraták Szövetségét (Fidesz). Közben újjáalakultak a történelmi pártok is. Az 1945-ben kulcsszerepet játszó Kisgazdapárt, valamint a Barankovics István-féle keresztény politikai hagyományra építő Kereszténydemokrata Néppárt is. Az állampárt 1989 végén kettészakadt. A keményvonalasok a régi MSZMP néven folytatták politikájukat, míg az állampárt egy másik társasága Magyar Szocialista Párt (MSZP) néven próbált szociáldemokrata fordulatot végrehajtani. A valódi Szociáldemokrata Párt (SZDP) közben a belső torzsalkodások következtében saját magát számolta fel, amit a választási eredmények is alátámasztottak.

Azon az emlékezetes 1989-es februári PB ülésen, amelyet Grósz Károly pártfőtitkár azért hívott össze, hogy elítéljék Pozsgay Imrét, aki korábban egy rádióműsorban 1956-ot népfelkelésnek nevezte, hangzott el az alábbi mondat Nyers Rezső szájából: „Túlmentek az események rajtunk. Én nem látok más lehetőséget, mint hogy vállaljuk a többpártrendszert.” Jól látható a fenti megállapításból, hogy az állampárt vezetői az utolsó pillanatig ragaszkodtak az egyeduralomhoz, s annak leépítésébe csak a társadalmi nyomás miatt kezdtek bele. 1989-ben az állampárt már csak a követője, de nem a diktálója volt a magyarországi eseményeknek.

1989 decemberében generációk álma vált valóra. A Magyar Közlöny közölte az 1990-es országgyűlési választások két fordulójának (március 25. és április 8.) időpontját. Megkezdődött a választási kampány. Jellegét és módszereit tekintve teljesen más kampányról beszélünk, mint az azt követők. 1989 rendszerváltoztató pártjainak menet közben kellett kitanulniuk a kampánytechnikákat. Mai fejjel talán megmosolyogtatóak a korabeli kampánytermékek, ám mégis, közülük jó néhány a rendszerváltoztatás jelképévé vált, stílusa volt, beírta magát a magyar történelembe. Gondoljunk csak az MDF ikonikus, Tovariscsi, konyec! (Elvtársak, vége!) feliratú plakátjára, vagy az SZDSZ „Tudjuk Merjük Tesszük” ma azt mondanánk „ütős” szlogenjére. A Fidesz „csókolózós plakátja” nem csak a korabeli fiatalok, de széles rétegek érzéseit találta el. Hatásos volt az MDF „tavaszi nagytakarításra” felszólító plakátterméke, de sokaknak életre szóló élményt jelentett a Fidesz 1990. március 21.-i „Rendszerzáró házibulija”, vagy éppen a Roxette Listen to your heart című dalának felhasználása, a Fidesz „Hallgass a szívedre, szavazz a Fideszre!” szlogenjéhez.

A választások első fordulóját a szavazatok 24,7%-val a Magyar Demokrata Fórum (MDF) nyerte. Mögötte kevéssel lemaradva, a szavazatok 21,4%-val állt a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ). Az élmezőnyt a Független Kisgazdapárt (FKGP) zárta 11,7%-kal, őket követte a Magyar Szocialista Párt (MSZP) 10,8 %-kal. Az ötödik helyen a Fiatal Demokraták Szövetsége (FIDESZ) végzett 8,9 %-kal, de bőven meglépte a négy százalékos bejutási küszöböt a Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) is (6,4%). Két következtetés mindenképpen levonhatóvá vált március 25-én este: egyrészt az, hogy kormányt vagy az MDF, vagy az SZDSZ fog alakítani a második fordulót követően, másrészt pedig, hogy az állampárt jogutódja, az MSZP történelmi vereséget szenvedett.

A két forduló közötti kampányban az MDF a „nyugodt erő” kampányát folytatta, míg az SZDSZ továbbra is a kemény antikommunista retorikát vitte tovább. Azonban ekkorra egyértelművé vált, hogy a magyar polgárok a továbbiakban inkább a rendszerváltoztatás folyamatának békés folytatásában bíznak, és nem a kemény szavakban. Mindez tükröződött az április 8.-i, második forduló eredményeiben is. Az MDF szavazótábora növekedett, míg a rivális SZDSZ-é csökkent, mivel a második forduló fő kérdése már a folytatás volt, nem pedig a kommunista utódpártok legyőzése, hiszen az megtörtént az első fordulóban. Április 8-án az MDF jelentős győzelmet ért el. A választások végeredményeként megszerezte a parlamenti mandátumok 42,4%-át, azaz 165 képviselői helyet. Mögötte állt az SZDSZ 24%-kal, s ennek megfelelően 93 mandátummal. A Kisgazdapárt 11,4%-os eredménnyel a harmadik helyen, 44 mandátumot szerzett, őt követte az MSZP 8,5%-kal, ami 33 mandátumnak felelt meg. A Fidesz és a KDNP egyaránt 5,44%-kal 21-21 képviselőjét juttatta be az Országgyűlésbe. A sort az Agrárszövetség zárta 2 mandátummal, mellettük 5 független képviselő foglalt helyet az ülésteremben.

Az első szabadon választott Országgyűlés nyitóülésére, 1990. május 2-án került sor. Ez a nap lezárt egy évtizedek óta tartó állapotot, amelyet a második világháború végén rákényszerítettek a magyar emberekre. Ugyanakkor kiindulópont is volt május 2.-a, a rendszerváltoztatás folytatásának új kezdete, immár egy demokratikusan és szabadon választott Országgyűléssel, és néhány héttel később egy szabadon választott kormánnyal. Varga Béla, katolikus pap, a Kisgazdapárt egykori politikusa, aki 1947-ig volt a Nemzetgyűlés elnöke, több mint negyven éves száműzetés után tért haza az ünnepre. Hivataláról soha nem mondott le, így szimbolikusan ő adhatta át a stafétát utódjának, Szabad Györgynek. Az idős katolikus pap beszédében kijelentette: „A szabadság nem körülmény, hanem feladat.” A szabadon választott képviselőkre és a kormány leendő tagjaira valóban óriási feladat várt, azonban feladatukhoz széleskörű és valódi társadalmi támogatással kezdhettek hozzá, immáron szabadon.

Az első szabad választás kapcsán online kiállításunk ide kattintva tekinthető meg.

Balogh Gábor