„Az az érzésem, hogy országunkba hosszú idő után visszatér a történelem.” – jelentette ki Václav Havel 1989. november 22-én a prágai Vencel téren a bársonyos forradalom napjaiban. A vencel téri tüntetők nem csupán történelmet írtak, de bátor kiállásukkal visszaadták az ország lakosságának az emlékezet jogát is. 1968-ban, a „prágai tavasz” leverését követően hatalomra kerülő Gustáv Husák és elvtársai igyekeztek a szabadság minden emlékét kitörölni a csehszlovák társadalom emlékezetéből. Husákot emiatt a társadalom a „felejtés elnökének” nevezték. Az ország két hosszú évtizedre beletemetkezett a „normalizáció”, a „Kórház a város szélén” szürke világába. A másként gondolkodókat üldözték és hallgatásra vagy megalkuvásra kényszerítették. A legismertebb cseh író, Bohumil Hrabal hosszú éveken át közlési tilalom alá került, utolsó, 1968-ban kinyomtatott köteteit bezúzták. Munkái a tilalom idején szamizdatként terjedtek az olvasók között. De hasonló sors várt az író több kortársára is.

1976-ban a csehszlovák kormány bejelentette, hogy ratifikálta az egy évvel korábban, 1975-ben Helsinkiben aláírt Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet záródokumentumát. De jure ezzel a kommunisták kötelezték magukat az emberi jogok tiszteletben tartására, nem mintha ez különösebben érdekelte volna őket. Egy hónappal az egyezmény elfogadását követően a csehszlovák bíróság koholt vádak alapján többéves börtönbüntetésre ítélte a The Plastic People of the Universe nevű underground együttes tagjait, akik az ellenzékiség jelképének számítottak az országban. Erre reagálva a prágai író, Václav Havel vezetésével csehszlovák ellenzéki szervezetek petíciót írtak a bebörtönzöttek érdekében. A dokumentumot több művész és értelmiségi is aláírta. A Charta ’77-nek elkeresztelt írást Havel és társai személyesen próbálták eljuttatni a pártvezetésnek, azonban a titkosrendőrség letartóztatta őket. A kihallgatások során vesztette életét Jan Patočka filozófus. Havel később neki ajánlotta leghíresebb esszéjét, amely a Kiszolgáltatottak hatalma címet viseli. Az aláírók élvezték a társadalom szimpátiáját, így a kommunisták letartóztatásról szóló döntése balul sült el, petíciózó értelmiségből megszervezték saját ellenzéküket.

Innentől kezdve nem volt egyszerű dolga Csehszlovákia Kommunista Pártja vezetőinek, hiszen folyamatosan foglalkozniuk kellett az erősödő ellenzéki mozgalmakkal. A társadalmi ellenállás megtörését a kádárihoz hasonló „jóléti intézkedések” politikájával próbálták végrehajtani, de ahogy a módszer végső soron, Magyarországon is kudarcot vallott, erre a sorsra jutott Csehszlovákiában is. Ráadásul 1968 és a szabadság az egész társadalom számára az aktív emlékezet részét képezte. Maradt tehát az elnyomás eszköztára, mint a hatalom megőrzésének kizárólagos garanciája. Letartóztatások, állandó hatósági zaklatások, kihallgatások koholt vádak alapján meghozott súlyos bírósági ítéletek jellemezték a „normalizáció” időszakát. A zaklatásokból Hrabal sem maradt ki, aki 1968-at követően több alkalommal is az államrendőrség kihallgatóhelységében találta magát: „És jöttek a kihallgatások a Bartolomejská utcában, a prágai kapitányságon, amelyekről Hrabal mindig elgyötörten, nyomorúságos állapotban tért haza. Otthon összeomlott, lement a kocsmákba a barátaihoz, de ott sem volt maradása, valami tovább hajtotta. Kerskóba járt tehát, de valahányszor a közeli országúton elment egy autó, reszketni kezdett” – írja egyik életrajzírója.

Az 1980-as évekre azonban Csehszlovákiában is éreztette hatását az a változás, amely az egész térséget jellemezte. Nyugat felől már nem a détente (enyhülés) politikusai hirdették a Szovjetunióval való kiegyezés politikáját, és az időközben „összkomfortos luxus-idősotthonná” avanzsált moszkvai Kremlből is kihaltak az idős pártfőtitkárok, az utód Mihail Gorbacsov pedig, új szakaszt nyitott a szovjet blokk történetében. Azt ugyan nem tudjuk, hogy a naivitás vagy a tudatlanság motiválta-e döntéseit, de jó nagyot taszított a szakadék szélén álló birodalmon.

Mindez azonban túlságosan kevés lett volna a közép- és kelet-európai kommunista diktatúrák megbuktatásához. A legfontosabb kétséget kizáróan az emberi tényező volt, minden egyes országban, így Csehszlovákiában is. A bársonyos forradalom során az ország lakossága 1968-at követően ismét bebizonyította, hogy a szabadságot és a függetlenséget mindennél fontosabb értéknek tekinti. Bő egy hónap alatt Csehszlovákiában is megteremtődtek a rendszerváltoztatás feltételei: „Mekkorát lépett előre társadalmunk gyermekeinek, a bársonyos forradalmároknak, a diákoknak köszönhetően, akik azért küzdenek, amit a humanizmus és a tisztesség fogalma fémjelez.” – méltatta az események résztvevőit Hrabal.

A „kiszolgáltatottak hatalma” végül Csehszlovákiában is erősebbnek bizonyult, mint a totalitárius kommunista diktatúráé. Az első szabad választásokon a Polgári Fórum és a többi ellenzéki szervezet elsöprő többséget szerzett a csehszlovák törvényhozás két házában. „Ezen eseményekkel érte el tetőfokát hazám újkori történetének egyik legdrámaibb szakasza. – jelentette ki a hivatalában megerősített köztársasági elnök, Václav Havel – Véget ért a totalitárius rendszer forradalmi lerombolásának, a felfokozott izgalomnak, a számtalan rögtönzésnek és gyors döntésnek a kora.”

Balogh Gábor