30 évvel ezelőtt, 1990. december 2-án, az újraegyesült Németországban történelmi jelentőségű választásokat tartottak, mintegy az 1989–1990-es események záróakkordjaként. A rendszerváltoztatások során hosszú idő óta először a közép- és kelet-európai emberek szabad választásokon nyilváníthattak véleményt arról, hogy ki képviselje őket.

Közép- és Kelet-Európa az első világháború őskatasztrófájának elszenvedője volt és a világháború utáni új határok megállapításakor a Párizs környéki „békékben” logikátlan döntéseket hoztak, valamint évszázados birodalmakat szüntettek meg. A régióban kialakult legitimációs válság hatására a két világháború között megerősödtek a szélsőséges ideológiák, térségünk pedig a náci Németország és a szovjet óriás közé szorult, amit jól szemléltet, hogy régiónkat a két birodalom a Sztálin–Hitler paktummal egymás közt felosztotta. A második világháború után kialakuló „új világrendben” a győztes, de egymással élesen szemben álló, Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió Németországot és Európát ütközőzónává tette. Magyarország, ahogy a térség többi országa is, a Szovjetunió érdekszférájába került, amely magával hozta annak elnyomó és embertelen kommunista rendszerét.

A közép- és kelet-európaiak sosem nyugodtak bele az idegen megszállásba és a kommunista önkényuralomban, a szabadságot hosszú, sokszor véres küzdelmek árán harcolták ki, amelynek csúcspontja a 30 évvel ezelőtt lezajlott szabad választások voltak. Írásunkban röviden ezek sorát kívánjuk bemutatni.

Lengyelország

Időrendben haladva választások először Lengyelországban zajlottak le, bár az elsők hátrányából adódóan ezek még „félszabad” szavazások voltak. A kerekasztal-tárgyalások eredményeként új, félig demokratikus választási rendszert dolgoztak ki, amelyben az ellenzék a parlament 460 fős alsóháza (Szejm) helyeinek 35 százalékáért szállhatott versenybe, a fennmaradó 65%-ot viszont automatikusan a Lengyel Egyesült Munkáspártnak (LEMP) és szatellit-pártjainak (az Egyesült Néppárt és a Demokrata Párt) biztosították. Egyedül a 100 tagú Szenátusban tarthattak teljesen szabad választásokat. 1989. június 4-én tartották az első fordulót, ami a megszerezhető helyek tekintetében a Szolidaritás elsöprő győzelmét hozta: a 161 „versenyeztetett” helyből a Szolidaritás 160-at, a szabadon választott 100 szenátusi helyből pedig 92 mandátumot szerzett meg. A második forduló után, amelyet június 18-án tartottak, a Szejmben a maradék egy helyet is a Szolidaritás jelöltje foglalhatta el, a Szenátusban pedig még hét mandátumot szereztek. A LEMP csúfos veresége nem csupán az egyéni mandátumok terén következett be, hanem az országos listán is. A 35 fős listáról mindössze ketten jutottak mandátumhoz. Fontos kiemelni, hogy a lengyel kereszténydemokrata mozgalom pártjai (PAX, UChS, PZKS) a „félszabad” választások során a LEMP-nek fenntartott helyekért indulhattak, és azok közül is sikerült összesen 23 mandátumot szerezniük.

Lengyelország tulajdonképpen csak a berlini fal leomlása után szabadult meg a kommunista vezetéstől. 1990. október 25-én, a fal leomlása után Lech Wałęsa több mint 10,5 millió szavazattal, az összes szavazat 74,3 százalékával lett Lengyelország első demokratikusan választott köztársasági elnöke. 1991 októberében tartották az első igazán demokratikus parlamenti választásokat, ami az elhúzódó lengyel rendszerváltoztatásra végleg rátette a pontot.

Magyarország

Magyarországon az Ellenzéki Kerekasztal (EKA) képviselői tartották magukat ahhoz az irányelvhez, hogy Magyarországnak többpártrendszerű, parlamentáris demokráciává kell átalakulnia hogy a magyar nép az Országgyűlés képviselőit szabadon választhassa. Az EKA képviselői pontosan tudták, ha az állampártot nem bírják rá a szabad választásokra, akkor Lengyelországhoz hasonlóan a kommunisták Magyarországon is többségbe kerülnek a parlamentben. A Grósz Károly vezette kommunisták a tárgyalások során változatos módszerekkel próbálták meg ellehetetleníteni az Ellenzéki Kerekasztal törekvéseit, hogy hatalmukat a Jaruzelski tábornok vezette lengyel kommunistákhoz hasonlóan megtarthassák. Mindezt bizonyítja, hogy Grósz Károly Ronald Reagan amerikai elnöknél tett washingtoni látogatása során bár a „nyugati világ” első emberének megígérte a demokratikus átmenetet, de később a New York Timesnak adott nyilatkozatában Grósz a szabad választások megtartásának időpontját legkorábban 1994-re vagy 1995-re prognosztizálta.

Az Ellenzéki Kerekasztal és az állampártot képviselő Pozsgay Imre 1989. június 2-án kötötték meg kompromisszumos megállapodásukat és június 13-án az Országházban megkezdődtek az érdemi tárgyalások az EKA, az MSZMP, valamint a „harmadik oldalnak” nevezett társadalmi szervezetek képviselői között. A tárgyalásokon sikerült megegyezni a szabad választásokról, és az ország többpárti, polgári demokratikus átalakításának forgatókönyvéről. 1989. október 18. és 21. között a magyar Országgyűlés elfogadta az Alkotmány módosításáról, az Alkotmánybíróság felállításáról, a politikai pártok működéséről és gazdálkodásáról, a parlamenti képviselők választásáról, a Büntető Törvénykönyv, illetve a büntetőeljárási törvények módosításáról szóló törvényjavaslatokat, amelyek sarkalatos törvényekként vonultak be a 30 évvel ezelőtti magyar rendszerváltoztatás történetébe. A sarkalatos törvények elfogadásával az Ellenzéki Kerekasztalnak sikerült elérnie, hogy Lengyelországgal ellentétben, Magyarországon a kommunista állampárt ne kapjon eleve garantált helyeket az Országgyűlésben és a szocialista tömb országai közül először, 1990. március 25-én és április 8-án, a magyarok választhattak szabadon.

A kétfordulós választások győztese a Magyar Demokrata Fórum (MDF) lett, amely a megszerezhető 386 mandátumból 165-öt szerzett meg. Az MDF, Antall József vezetésével, kormányalakítás céljából a Kereszténydemokrata Néppárttal (21 mandátum) és a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párttal (44 mandátum) lépett koalícióra. A választáson „második helyet” szerző Szabad Demokraták Szövetsége 94 országgyűlési hellyel a legnagyobb ellenzéki párt szerepét töltötte be, míg a korábbi állampárt, a Magyar Szocialista Munkáspárt, utódja, a Magyar Szocialista Párt, jelentősen alulteljesített és mindössze 33 mandátumot tudott megszerezni. Az Országgyűlésbe a felsorolt pártokon kívül még a Fiatal Demokraták Szövetsége jutott be: a fiatal párt „megugrotta” az öt százalékos parlamenti küszöböt és 22 helyet szerzett magának. A magyar parlamentben rajtuk kívül még összesen 7 független képviselő szerzett mandátumot.

Románia

Térségünk következő szabad választásait Magyarország után a szomszédos Romániában tartották, ahol az 1989-es véres események idején létrejött a Nemzeti Megmentési Front (NMF), amely már Ceaușescu szökésének másnapján a hatalmi vákuum betöltésére alakult meg. Ebben a szervezetben a legkülönbözőbb, Ceaușescuval „szemben álló erők” álltak össze egyetlen tömörüléssé. A szervezetben a „régi gárda” tagjai, akik a hatvanas évek végéig fontos pozíciókat töltöttek be, nagy számban jelen voltak, így Silviu Brucan volt USA-nagykövet, vagy Corneliu Manescu volt külügyminiszter, Ion Iliescut pedig a hadsereg magas rangú tisztjei „hívták meg” az ország vezetésére. Az egykor Ceaușescu utódjának kiszemelt Iliescu a kevésbé keményvonalas kommunista politikus szerepében személyét az új rendszerbe sikeresen mentette át. 1989. december 26-án megalakult a Romániai Magyarok Demokratikus Szervezete (RMDSZ), majd sorra a többi politikai párt is. 1990. január 28. és február 1. között az ún. Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsában folytak tárgyalások az ország további irányításáról – ennek a szervezetnek 50 százalékát a megalakuló ellenzéki csoportosulások, 50 százalékát pedig a NMF adta. Megállapodtak egy új politikai struktúrában és májusra választásokat írtak ki.

A románok 1990. május 20-án egy fordulóban szavazhattak az új Képviselőház és a Szenátus helyeiről. A választásokon az Iliescu vezette Nemzeti Megmentési Front elsöprő győzelmet aratatott és az alsóházi helyekre leadott szavazatok 66,31, a felsőházi mandátumokra leadott voksok 67 százalékát szerezték meg, ami előbbiben a 395-ből 263, utóbbiban 119-ből 91 mandátumot jelentett. A választás során a romániai magyarságot képviselő RMDSZ végzett a második helyen és mindkét házban a szavazatok 7,2 százalékát megszerezve 29, illetve 12 helyet szerzett. A Képviselőházban harmadikként a Nemzeti Liberális Párt (PNL) végzett ugyancsak 29 mandátummal. Őket követte a Romániai Ökológiai Mozgalom (MER) és a Nemzeti Kereszténydemokrata Párt (PNȚ–CD) 12-12, a Szövetség a Románok Egységéért (AUR) és a Román Agrárdemokrata Párt (PDAR) 9-9, a Román Ökológiai Párt (PER) 8, a Román Szocialista Demokrata Párt (PSDR) 5, a Román Szociáldemokrata Párt (PSDR) és a Centrum Demokratikus Csoport 2-2 mandátummal. Egyéb független pártok összesen 5, illetve más nemzetiségi pártok (német, orosz, ukrán, szerb, török, görög, cseh, bolgár, lengyel, örmény) összesen 10 helyet szereztek a román törvényhozás alsóházában.

A román törvényhozás felsőházában, a Szenátusban, az említett NMF túlsúly mellett másodikként itt is az RMDSZ tudott 12 mandátumot szerezni, harmadikként a Nemzeti Liberális Párt végzett 10 hely megszerzésével. Őket a Szövetség a Románok Egységéért követte 2 mandátummal, míg Nemzeti Kereszténydemokrata Parasztpárt, a Román Ökológiai Mozgalom, a Román Ökológiai Párt 1-1 mandátumot „hódított el”. A Szenátusba független képviselő mindössze egy került be.

Csehszlovákia

A tavaszi magyar és román választások után a szabad választások sorában 1990 nyarán Csehszlovákia következett. A csehszlovák államban hosszú küzdelmek után, 1989. november 26-án kezdődtek meg a tárgyalások az ellenzék és a kormány között. A kommunista hatalombirtokosok itt is a „lengyel példát” kívánták megvalósítani, hogy hatalmukat az új rendszer keretei közé is be tudják ágyazni. Olyan koalíciós kormányt javasoltak, ahol a 21 miniszterből mindössze öt tárcát kapott volna az ellenzék. Utóbbiak viszont egy olyan kormány megalakítását javasolták, amelynek ugyan a kommunista Ladislav Adamec lenne a vezetője, de a kommunisták a párt tagjai a kormányban kisebbségben lennének. Ezt Adamec nem fogadta el, és december 7-én egész kormányával együtt lemondott. Marián Calfa vezetésével azonban megalakult az első, nem kommunista többségű kormány. A csehszlovák rendszerváltoztatás december 29-én érte el csúcspontját, amikor az 1986-ban megválasztott Szövetségi Gyűlés tagjai egyhangúan, nem szavazat és tartózkodás nélkül Václav Havelt választották köztársasági elnökké.

Az első szabad választást 1990. június 8–9-én tartották, amit a Václav Havel vezette Civil Fórum (OF) a leadott szavazatok 36,2 százalékának elhódítva nyert meg, ami a 150 fős Képviselőházban 68 helyet biztosított. Második helyre Csehszlovákia Kommunista Pártja (KSČ) „futott be”, a szavazatok 13,6 százalékát megszerezve, ami az alsó házi mandátumokból 23 helyet jelentett. Érdemes megjegyezni, hogy régiónkban az államhatalmat addig birtokló kommunista pártok közül Bulgária után Csehszlovákiában szerepelt a párt a legjobban az első szabad választásokon. A kommunista párt után a Nyilvánosság az Erőszak Ellen (VPN) 19, majd fej-fej mellett két kereszténydemokrata párt, a Kereszténydemokrata Mozgalom (KDH) és a Keresztény és Demokrata Unió (KDU) végzett 11 és 9 képviselői hely megszerzésével. Rajtuk kívül még három nemzetiségi párt – az Autonóm Demokráciáért Mozgalom–Morvaország és Szilézia Pártja (HSD–SMS), a Szlovák Nemzeti Párt (SNS) és az Együttélés–Magyar Kereszténydemokrata Mozgalomért (COEX–MKDM) – tudott magának helyet szerezni a csehszlovák törvényhozás alsóházában (9-6-5 arányban).

Mivel Csehszlovákia többnemzetiségű ország volt, a szabad választások keretében a „Nemzetek Házát” is életre hívták, ahol a nemzetiségek súlyozottan több helyet kaphattak, mint amennyit a törvényhozás alsóházában. A választásokon a leadott voksok 34 százalékával itt is a Civil Fórum győzött, a második pedig, 13,7 százalékkal a Csehszlovákia Kommunista Pártja lett, így 150 mandátumból az előbbi 50, utóbbi 24 helyet szerzett magának. A súlyozott rendszernek köszönhetően a többi párt már nemcsak a leadott szavazatok arányának függvényében nyerte el felsőházi helyeit, így az Autonóm Demokráciáért Mozgalom–Morvaország és Szilézia Pártja 7, a Keresztény és Demokrata Unió 6, a Kereszténydemokrata Mozgalom 14, a Szlovák Nemzeti Párt 9, az Együttélés–Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom pedig 7 mandátumot szerzett.

Bulgária

Bulgáriában a rendszerváltoztatás sokáig váratott magára, ugyanis a kommunista hatalombirtokosok uralmukat itt őrizték a legbiztosabban. A lengyel és magyar mintára megkezdődő bolgár kerekasztal-tárgyalásokon az a paradoxon történt meg, hogy az ellenzék céljai közt szerepelt az, hogy a választásokat minél később tartsák meg, míg a kommunisták minél előbb kívánták ezt „tető alá hozni”. Tehát Bulgáriában nem arról volt szó, hogy a kommunista vezetés egyedüliként nem állta útját a változásoknak, hanem pont az ellenkezője történt. Amíg Lengyelországban, Magyarországon és Csehszlovákiában több éves múltra tekintettek vissza az ellenzéki szervezetek, addig ezek Bulgáriában csak nagyon későn alakultak meg, így az 1989–1990-es év fordulóján országos ismertségük még csak elenyésző volt, és tevékenységük csak a nagyobb városokban volt közismert. Ezt a helyzeti előnyt kívánta kihasználni a Bolgár Szocialista Párt (BSP), amely Todor Zsivkov kizárása után a kommunisták újjászervezett pártja volt.

Bulgáriában az első szabad választásokat az ellenzéki tömörülés, a Demokratikus Erők Szövetsége (SDS) által javasolt év végi időpont helyett a kommunistáknak kedvezőbb nyári időpontban, két fordulóban, 1990. június 10. és 17-én tartották meg. A BSP 47,15 százalékos győzelmet aratott és a Nemzetgyűlésben elnyerhető 400 hely több mint a felét, 211-et megszerzett. Az SDS közel 11 százalékponttal lemaradva, összesen 144 mandátumot hódított el. A választásokon harmadik az a Mozgalom a Jogokért és Szabadságért (DPS) pártja lett, amely a török nemzetiséget képviselte, és a választásokon csak a bulgáriai törökök elsöprő többségének szavazataival 8 százalékot és 23 mandátumot ért el. A voksoláson jelentősebb eredményt, 6 százalékkal és 16 mandátummal, még a Bolgár Földműves Népi Szövetség (BZNS) ért el. Az elsőre imponáló eredményt annak fényében érdemes vizsgálni, hogy a BZNS történelmi pártként a két világháború közti bolgár politikai élet meghatározó szereplője volt, míg a kommunista uralom után összesen hat százalékos eredményt tudott elérni. Rajtuk kívül még a BSP-nél is szélsőbaloldalibb Szülőhaza Front (OF) és a Patrióta Munkáspárt (OPT), valamint a szintén baloldali Bolgár Szociáldemokraták Pártja (PBSD) tudott mandátumot szerezni 2-1-1 arányban. A bolgár Nemzetgyűlésbe emellett két független képviselő jutott be.

Németország

A közép- és kelet-európai szabad választások sorát 30 évvel ezelőtt az újraegyesült Németország zárta. A gyorsnak tűnő, de bonyolult újraegyesítési folyamat végén a németek 1945 után újra egységes államban élhettek, amely Helmuth Kohl vezetésével az európai egység és az észak-atlanti szövetség elkötelezettjévé vált. Térségünkben 1990. december 2-án a németek nemcsak utoljára választottak, de leghosszabb idő után is. Az év végi választás előtt utoljára 58 évvel , 1932-ben voksoltak szabadon, pár hónappal az Adolf Hitler vezette nemzetiszocialisták hatalomra kerülése előtt.

Az 1990. december 2-i választást – keleten és nyugaton egyaránt – az újraegyesítést megvalósító nyugatnémet kancellár, Helmut Kohl vezette Kereszténydemokrata Unió/Bajor Keresztényszociális Unió (CDU/CSU) fúziója nyerte. A CDU/CSU a szavaztok 48,2 százalékával a Bundestag 662 elérhető helyéből 319-et szerzett meg. Másodikként 12 százalékponttal lemaradva Németország Szociáldemokrata Pártja (SPD) végzett a leadott voksok 36,1 százalékával és 239 mandátummal. A két egymással rivalizáló „tömegpárt” mögött a Német Szabaddemokrata Párt (FDP) 79, a Demokratikus Szocializmus Pártja (PDS) 17, a Szövetség ’90/Zöldek (B90/Gr.) pedig 8 helyet szereztek maguknak. A választási eredmények tükrében a CDU/CSU az FDP-vel koalícióban kormányt alakíthatott, így Helmut Kohl egyszerre lett az NSZK utolsó és az újraegyesült Németország első kancellárja.

Összességében elmondható, hogy a közép- és kelet-európai rendszerváltoztatásokat a kommunista hatalombirtokosok rövid időre feltartóztatni igen, de megakadályozni nem tudták. A kommunista pártok a térségünkben 1989 és 1990 között lezajlott szabad választások során nem tudták vezető szerepüket átmenteni, mert az itt élő nemzetek kinyilvánították, nem kérnek többet a kommunista pártokból, vagy utódpártjaikból. Lengyelországban, Magyarországon és Csehszlovákiában a keresztény és konzervatív erők arattak győzelmet, az újraegyesült Németországban pedig a történelmi választásokat a szintén keresztény és konzervatív Helmut Kohl vezette koalíció nyerte meg. Romániában és Bulgáriában az utódpártoknak vagy azok képviselőinek sikerült a hatalom közelében maradniuk, de ez csak ideig-óráig működött. Bulgáriában hiába nyert és alakíthatott kormányt a volt keményvonalas kommunista politikusok által szociáldemokrata köntösbe bújt kommunista utódpárt, az ország elmélyülő válságán nem tudott úrra lenni, így az 1991-ben kiírt új választásokon az ellenzéki erőket tömörítő Demokratikus Erők Szövetsége nyert és alakíthatott kormányt.

A 30 évvel ezelőtt lezajlott közép- és kelet-európai szabad választások a térség nemzeteinek a kommunista elnyomással szembeni hosszú harcának eredményét hirdették, aminek köszönhetően sikerült végleg felszámolni az európai kontinens közel fél évszázados megosztottságát.

Nagy Gergely

A parlamenti patkók ábráit a cikk szerzője szerkesztette