„A Varsói Szerződés tagállamai szuverén és egyenjogú államokként cselekedve eldöntötték, hogy 1991. március 31-ig felszámolják a szerződés katonai szerveit és struktúráit.” – olvasható a tagállamok közös közleményében. Harmincöt évvel korábban, az 1956-os forradalom és szabadságharc egyik legfontosabb követelése a szovjet csapatok távozása és a Varsói Szerződés felszámolása volt. Ennyi időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az 1955 májusában létrehozott kényszerszövetség megszűnjön. De nem volt egyszerű a felszámolás megvalósítása sem. Nem csak Moszkva ragaszkodott még 1990 jelentős részében is a szervezethez, hanem a nyugat-európai országok is. Párizs és London egy olyan új közép-európai felállásban gondolkodott, ahol a térség országai továbbra is szovjet befolyási zónában maradnak, s ennek elismeréséért cserébe Moszkva engedélyezné a tagországok piacain a nyugati jelenlétet. Nyugat-Európa számára ha kellemes nem is, de kétségkívül hasznos volt a hidegháborús állapot, és az azt kitöltő két katonai szövetség szembenállása, hiszen védelmi költségvetés híján – azt szinte teljes egészében az Amerikai Egyesült Államok garantálta – valamint a háborút követő amerikai újjáépítési segéllyel – közismertebb nevén a Marshall-terv – meg tudták teremteni saját jóléti államaikat, ami azonban a közép-európai térség felszabadulásával veszélybe került. Viszont, így a nyugati gondolkodás, ha a szovjet abroncs megmarad, ráadásul még piacot is nyernek, nem kell újragondolni az európai biztonsági rendszert, s emellett további anyagi haszonra is szert tehetnek.

Közép-Európa demokratikusan megválasztott, és így is gondolkodó vezetői erről teljesen másképp gondolkodtak. A Varsói Szerződés felszámolásában óriási szerepet vállalt az első szabadon választott magyar miniszterelnök, Antall József, aki 1956-ban fiatalon, mint az újjáalakuló Kisgazdapárt tagja azt a feladatot kapta Tildy Zoltántól, a Nagy Imre-kormány államminiszterétől, hogy a küszöbön álló fegyverszüneti tárgyalásokra készítsen kibontakozási tervet. „Tildy egy tervezetet készíttetett velem: hogyan képzelem el a szovjet csapatok kivonulását, az átalakulást, milyen alkotmányjogi és jogi környezetben lehet megvalósítani. Erre vonatkozóan elkészítettem egy kibontakozási, átalakulási tervet.” A terv ekkor nem került megvalósításra, hiszen az újabb szovjet intervenció vérbe fojtotta a szabadságharcot. Harmincöt évvel később azonban, immáron szabadon választott miniszterelnökként, végrehajthatta a tervezetet: „Amit akkor (1956-ban) leírhattam, azt később miniszterelnökként lefolytathattam. Aláírhattam a Varsói Szerződés feloszlatásáról szóló megállapodást is, ami szintén benne volt ebben a hajdani tervezetben. Tehát ’56 és ’89, illetve ’90 és ’91 között elég nagy idő telt el, a folytonosság mégis nyomon követhető.”

Ennek értelmében kezdte meg a magyar kormány a szervezetből való kiválásról szóló tárgyalásokat. Az elsődleges cél a katonai szervezetből való „kimaradás” volt. Ez már 1990 júliusában bekövetkezett, amikor a kormányzat egyoldalúan kivonta a VSZ egyesített fegyveres erőinek főparancsnoksága alól a magyar alakulatokat. A folyamat beindult. Természetesen ez Kelet- és Nyugat-Európában nagy meglepetést okozott. Bebizonyosodott az, hogy a rendszerváltoztatás legfontosabb követelését, a nemzeti függetlenség visszaszerzését csak a szabadon választott törvényhozó testületek és kormányok képesek végrehajtani. Az előző rezsim csak a lazításban, de nem a szuverenitás helyreállításában volt érdekelt. Antall József egy hónappal az egyoldalú kivonást követően a VSZ júniusi, moszkvai ülésén bejelentette, hogy Magyarország célja a szervezet felülvizsgálata és nem a reformja. Emellett a magyar kormányfő, folytatva gondolatmenetét, kijelentette, hogy a VSZ katonai szervezetének legkésőbb 1991 végéig meg kell szűnnie. Nehéz elképzelni azt a döbbenetet, ami az asztalnál ülők arcára kiült, a fenti kinyilatkoztatást követően.

A magyar diplomácia ezt követően is folytatta a kényszerszövetség mihamarabbi feloszlatásával kapcsolatos terv végrehajtását. Augusztusban Budapesten sor kerül egy titkos egyeztetésre a magyar külügy, valamint Csehszlovákia és Lengyelország nagykövetei között, ahol szóbeli megállapodás született arra vonatkozóan, hogy a VSZ soron következő őszi, szófiai ülésén közösen fogják javasolni a katonai szervezet felszámolását. Mindez így is történt, a szófiai csúcson a „hármak” – ahogy tárgyalópartnereik hívták az új, ekkor még csak alkalminak tűnő, szövetséget – puccsszerűen vitték sikerre saját elképzelésüket a szervezet feloszlatásáról. Ez volt a leendő Visegrádi Együttműködés főpróbája. A szovjet vezetés még ezt követően is próbálta ellehetetleníteni a döntés végrehajtását, de sikertelenül. Végül, az 1991. február 25-én, Budapesten összeülő tanácskozás kimondta a VSZ katonai szervezetének feloszlatását. Ennek a határidejét több mint fél évvel előbbre hozva, április 1-ben szabták meg. Fél évvel később már maga a Varsói Szerződés sem létezett.

A magyar kormány és a Visegrádi Együttműködés történelmi szerepe vitathatatlan a Varsói Szerződés megszüntetésének folyamatában. Fontos kiemelni, hogy ekkor 1991 februárjában senki sem tudta, hogy az év végén megszűnik a Szovjetunió, egyelőre a szovjetek közép-európai jelenléte realitás volt és úgy tűnt, hogy az is marad. Erre utalt a megállapodás aláírását követően Antall József miniszterelnök is: „A magyar kormány tudatában van annak, hogy a földrajzi meghatározottság ellenében nem lehet politizálni. Számos olyan feladat áll a térség országai előtt, amelyeket csak együtt képesek megoldani.” Ennek fényében a siker nemzetközi volt, míg a döntés meghozatala s az abban vállalt szerep történelmi értékű.

Balogh Gábor