A Magyar Szabadság Éve

És felcsendült az első szabad kampány hangja

Harminc év távlatából az 1989-es esztendőre úgy emlékszünk, mint a „csodák évére”. Magyarországon emberek százezrei vonultak az utcára, hogy tiltakozzanak a diktatúra és a szovjet megszállás ellen; szabadságot és függetlenséget követelve fogott össze – ha csak rövid időre is – a demokratikus ellenzék. A rendszer alapjai megroppantak, majd 1990-ben az állampolgárok fél évszázad elteltével újra szabadon dönthettek a jövőjükről. A voksolást megelőző hónapokban kortesbeszédek tucatjait hallhatták, politikai szimbólumok színes kavalkádját láthatták a televízió nézői, a már a 80-as években megszokott formanyelvet hordozó reklámfilmekben. A Derrick film epizódjai előtt a „csókolom, Ági van?” mondatot felváltotta „a hallgass a szívedre” szlogen.

A középgeneráció soraiból ki ne emlékezne a „Csókolom, Ági van?” kérdésre, vagy a „Mindez műanyag” refrénre, mely a máig ismert szörpöt, illetve egy „modern”, dupla szerkezetű ablakkeretet volt hivatott reklámozni? Ugyanígy ismerős lehet a „Skála Kópé” figurája is, kinek „szíve a vásárlóké” volt oly sokáig. De az „ez a Jóska, ez a Gyurka, ez meg itt a véres hurka” sorok dallama is ott cseng a ma már nyugdíjas nemzedék fülében.

A két éve elhunyt Sas István által megújított „reklámnyelvet” a 80-as évek végére minden alkotóközösség stílusmintaként használta, tónusait utánozta, sajátos és sokszor merész humorát még inkább kihegyezte.

Nem volt ez másképp az első kampányfilmek vizuális nyelvével kapcsolatban sem, azzal a tartalmi különbséggel, hogy a harsány humor helyett – a politika komolyságát szem előtt tartva – elegánsabb vagy „magasröptű” szellemesség maradt csupán. A premier plánok lassú közelítése, a forma és a tartalom ilyetén módon való fókuszálása, a mondanivaló rímbe szedve, sokszor dalolva előadva, a gyorsabb vágások és a grafikus szimbólumok kiemelése mind-mind a 80-as évek magyar kereskedelmi célú reklámfilmjeinek eszköztárából kerültek át a megszülető politikai hirdetések műfajába.           

Az állami televízió esti műsor idejében a kereskedelmi célú reklámokat jó három hónapra „kiszorították” a születőben lévő pártok kampányfilmjei. A politikai szereplők igyekeztek tömör és megjegyezhető üzeneteket megfogalmazni, illetve bemutatni azokat a vezetőket, meghatározó politikusokat, akiknek ismertsége ekkor még alacsony volt. A reklámszakemberek a személy, a rövid tartalom és a szimbólumok hangsúlyozása mellett a tévének köszönhetően közismert színészek és zenészek segítségét is felhasználva igyekeztek érthetően és hitelesen eljuttatni az üzeneteket, bemutatni a pártokat.

Az MDF üzenete az erő, a megfontolt haladás és a kormányzóképesség hangsúlyozása volt, melyet az akkor már ismertté vált Antall József személye köré építettek fel, „rásegítve” olyan hiteles művészekkel, mint Sinkovits Imre vagy Szörényi Levente. A humor háttérbe szorult, a formanyelv visszafogottabb lett, de a stíluselemek és a fókuszálás is olyan maradt, mint ahogy azt a nézők megszokhatták. Így nem tűnt sem radikálisnak, sem szokatlannak az MDF, de a mondanivaló komolyságához igazított tartalom valóban, a mai átmediatizált világban is erős módon lett megfogalmazva.

Ezzel szemben a Fidesz radikálisan antikommunista üzenete a tömeget és a fiatalokat ábrázoló, gyorsabban váltakozó képsorokban jelent meg. Feltűnően dinamikus képsorok a Sas István által használt filmnyelvre talán a leginkább hasonlítottak és a visszafogott humor is előkerült az eszköztárból. A Fidesz képivilágában minden, ami a szocializmus kultúrájára utalt kifordult önmagából. Így elengedhetetlen volt a farmer és a póló viselése, a lelkes fiatalok gyülekezése, szemben az szürke öltönyös, öregedő, lassú és „belterjes” kommunista vezetőkkel. Ekkor csendült fel először a Roxette kultikus műve a „Listen to your heart”, melyet lefordítva kampányszövegként is megfogalmaztak. A Sas István reklámokhoz hasonlóan, rímbe szedve: „Hallgass a szívedre, szavazz a Fideszre!”. A Fidesz kampányfilmek lényegi mondanivalója az „újdonság varászában” születtek meg és érthetővé tették azt a célt, hogy szakítanunk kell a múlttal, a kommunistákkal pedig nincs alku.

A határon túli magyarok kérdése és a kereszténység, mint politikai üzenet leginkább a KDNP kampányfilmjeiben került középpontba. A mondanivaló egyszerű, de világos volt. Habár a tartalom és a forma egy generációs korlátot is meghúzott, de a tévénéző pontosan értette, hogy egy történelmi gyökerekkel rendelkező, hagyománytisztelő párt született újjá. A humornak itt nem maradt helye, a stílusjegyek is jobbára háttérbe szorultak. Hasonlóan az FKGP kampányfilmjeire, amelyek között azért akadt egy-egy, ami az „Isten, haza, család” szlogen mellett némi humort is megengedett magának – egy iránytűvel utat kereső eltévedt ember alakjában.

Az SZDSZ markáns antikommunista érzelmekre és a „nyugatiságra”, mint elérendő politikai célra igyekezett koncentrálni. Mind stílusában, mind pedig tartalmában a szabadságot és a liberalizmus akkor még ismeretlen, de népszerű jövőképe szerint fogalmazták meg az üzenetüket. Ugyanígy fonódott össze a „szabad madarak” jelképe a nyugati életformára való vággyal. Az SZDSZ kampánya talán a legprofesszionálisabb módszerekkel használta ki a műfaj kereteit. Az egyik  legfrappánsabb szlogen a „nem DF, SZDSZ, mert hallgatni kell a tiszta hangra” a Darvas Iván játszotta zongoratanár szájából hangzott el, miközben figyelmeztette a zongora előtt klimpírozó kislányt a Für Elise gyakorlása során. Az utólagos értékelések szerint azonban hiba volt egyszerre tucatnyi politikusra építeni a vizuális kampányt. Míg az MDF-nél egyértelmű volt a hiteles és megbízható vezető imázsa, addig az SZDSZ inkább egy klubszerű képet mutatott magáról.

A legérdekesebb, ugyanakkor morálisan leginkább megítélhető mondanivalóval az MSZP jelentkezett. A kissé hamiskás tartalmat alárendelték annak, hogy igazolják azt, hogy a továbbra is aktív, a karrierjüket a 70-es, 80-as években kezdő, valójában a kommunista ideológián felnőtt baloldaliak hiteles cselekvői lehetnek az új rendszernek is. Mindamellett megjelent már – leginkább Horn Gyula ábrázolása esetében – az a négy év múlva sikeres törekvés, amely az államvezetési kompetencia kisajátításnak kísérlete volt. Egyfajta védőernyő volt számukra e magyarázat, a múlttal való szembenézés helyett önigazolás. Pozsgay Imre (mint a nép között járkáló politikus), vagy Horn Gyula (aki olyannyira egy közülünk, hogy esténként kocog a parkban) két olyan szereplője lett a kampánynak, akiket „emberközelinek” mutattak be. A mindennapi életet élő politikusokat azonban a történelem kiemelkedő alakjai közé emelték fel azok a gyorsan bevágott képek, melyeken éppen „váltják”, „bontják” a rendszert. Horn Gyula képeit láthatjuk újra és újra felvillanni, ahogy vágja a drótkerítést, majd némi hamis asszociációval látjuk a berlini fal ledőlését is. A kampány egy professzionálisan kitalált politikai önigazolás is volt egyben, amely a jelenben való hitelességet volt hivatott erősíteni. Négy év múlva ugyanez az imázs sikerre vezette a pártot.

A politika új jelenségei, a kampányok képi és verbális üzenetei eluralták a közéletet, a virtuális térben folyó politizálás minden csetlő-botló, ma már kissé amatőrnek tűnő gyermekkora azonban tudatos, a nyugati kampányokat másoló innovatív tevékenységeknek bizonyultak. A választók ugyanis a változásban látták a jövőt, a többség a lassú, felfordulás nélküli átalakulást támogatta (MDF), de a radikális „rendszerbontás” is komoly társadalmi szimpátiára lelt (SZDSZ). A fiatalos lendület szintén komoly támogatottságot kapott (Fidesz), ahogy a történelmi pártokat (KDNP, FKGP) egy-egy valóban létező társadalmi szubkultúra választotta be a parlamentbe. Végül pedig a szocialista párt is elérte célját: túlélte a rendszerváltoztatást – vélhetően a parlamentből végül meglepő módon kimaradó szociáldemokrata párt kárára.

A Terror Háza Múzeum időszaki kiállítása öt nagyobb egységen keresztül, kronologikusan mutatja be, hogyan jutott el Magyarország a kommunista diktatúra elnyomásából a rendszerváltoztatásig. Ennek egyik fejezete foglalkozik az első szabad kampány bemutatásával.

Nagy Ervin