A Magyar Szabadság Éve

Etnikai konfliktus a Szovjetunió végóráiban: Hegyi-Karabah II.

Az azeri és örmény nép közötti gyűlöletet a szovjeturalom idején mesterségesen elfojtották, és ez egészen Gorbacsov reformpolitikájáig sikeresnek bizonyult. A Kaukázusban 1988-ban robbant fel az „etnikai bomba”, működésbe lépett egy megállíthatatlan erőszakspirál.

Az 1988. februári askerani és szumgatji incidensek után a tüntetések és etnikai zavargások mindennapossá váltak. Az utakat azeri és örmény menekültek lepték el, a két országban az etnikai kisebbségekkel szemben pogromokat hirdettek. Az azeri fegyveres alakulatok elzárták Karabahot a külvilágtól: kikapcsolták a távközlési eszközöket és lezárták az utakat. A szovjet legfelső vezetés továbbra is nyugalomra intett, a határok felülvizsgálatát azonban nem rendelte el, ragaszkodott az 1921-es párthatározat tévedhetetlenségéhez, amely kimondja Hegyi-Karabah azeri fennhatóságát. Moszkva még mindig nem vette észre, hogy az indulatokat már nem lehetett visszafojtani.

1988 szeptemberében rendkívüli állapotot vezettek be Karabahban, 1989 januárjától pedig felfüggesztették a helyi közigazgatási szervek működését és a területet központi (vagyis moszkvai) irányítás alá vonták, ami viszonylagos nyugalmat eredményezett. Ez az állapot 1989 novemberéig állt fent, ekkor – továbbra is az 1921-es párthatározatra hivatkozva – visszaállították az azeri fennhatóságot Stepanakertben, és ezzel Karabahban is. Örményországban kiújultak a tömegdemonstrációk, az örmény parlament pedig december 1-én kiállt Karabah Örményországhoz való csatolása mellett. A következő évtől mindennapossá váltak a fegyveres összecsapások. Azerbajdzsán és Örményország, a két szovjet szocialista tagköztársaság hadüzenet nélküli háborúban állt egymással. 1991 januárjában azeri alakulatok Baku örmény lakosságának egy részét lemészárolták, nagyobb részét pedig elüldözték. A két tagköztársaság határterületein állandósult a gerillaháború. Mindkét oldalhoz csatlakoztak önkéntesek, Stepanakertet és Jerevánt a nagyszámú örmény diaszpóra támogatta, Bakut pedig mudzsahedek és muszlim radikálisok főként Dagesztánból és Csecsenföldről.

Az 1991-es szovjet puccskísérlet után felgyorsultak az események. Augusztus 30-án Azerbajdzsánban kikiáltották a függetlenséget, szeptember 2-án Stepanakertben a Hegyi-Karabah Köztársaságot, s ezt december 10-én népszavazással erősítették meg. December 28-án összeült az új karabahi parlament, amely 1992. január 6-án formálisan is bejelentette a függetlenséget.

A Szovjetunió felbomlásáig Moszkva Azerbajdzsánt támogatva katonákat küldött a térségbe, hogy segítsék az azeri fegyveres erőket, bár források szerint több szovjet alakulat is nyíltan Jereván mellé állt. 1992-ben kialakult egy rendkívül sajátos helyzet: ekkor már az oroszok kivétel nélkül az örmény erők mellett harcoltak, főként légi támogatással segítve az örményeket, keresztényként a muszlimok ellen. Az erőviszonyok ezzel teljesen felborultak, az örmények, orosz támogatással, 1992 februárjában offenzívát indítottak, május 8-án elfoglalták Hegyi-Karabah legfontosabb stratégiai pontját, a Stepanakerttől néhány kilométerre található Susi városát. Azerbajdzsán már 1991 novembere és 1992 januárja között feladta Karabah területének 80 százalékát, azonban a nyílt orosz támogatás eredményeként, 1993 szeptemberének közepére az örmények elfoglaltak Hegyi-Karabah mellett további hat Azerbajdzsán részét képező megyét, az ország területének 20 százalékát.

Az örmények győzelmét többen azzal indokolják, hogy a szovjet fegyveres erőknél ők teljes értékű kiképzést kaptak, de az azerieket „keletieknek” és muszlimoknak, vagyis megbízhatatlannak tartották, így főként kisegítő, nem harcoló alakulatoknál szolgáltak. Az örmény fölényt támasztja alá a háború áldozatainak száma: a közel 35–40.000 halálos áldozat négyötöde volt azeri, míg a sebesültek kétharmada. Az etnikai tisztogatások hatására 230.000 örmény és 800.000 azeri menekült el.

A háborút és a népirtást látva a világ több állama, többek között a Független Államok Közössége és az Egyesült Államok, továbbá nemzetközi szervezetek (ENSZ, EBESZ, NATO) próbáltak közvetíteni a felek között, ennek érdekében felállították a Minszki Csoportot, aminek legfőbb feladata az azeri, karabahi és örmény érdekekkel megegyező béketerv kidolgozása volt. 1994. május 16-án az első háborút ugyan befejezték egy Moszkvában megkötött fegyverszünettel és történtek erőfeszítések a konfliktus végleges rendezésére, de a „Karabah-dosszié” még napjainkban sincs lezárva.

Farkas Sebestyén Lőrinc