A Magyar Szabadság Éve

Gorbacsov a rendszerváltoztató? III.

Az 1986-ban meghirdetett uszkorenyije (gyorsítás) politikája az eredeti szándékkal ellentétben nem a birodalom Nyugathoz való felzárkóztatását mozdította elő, hanem a bukását. Cikksorozatunk befejező részében folytatjuk a bukás körülményeinek bemutatását.

Ellenzék jobbról és balról

A glasznoszty és a peresztrojka a szovjet életnek pont azon a területén hozott átütő sikert, ahol a párt a legkevésbé akarta. Megkezdődött a szovjet múlt feldolgozása, természetesen szigorú keretek között. Lenin személye és politikája továbbra is szent és sérthetetlen volt, de Sztálin esetében számtalan bűncselekményt fedtek fel. Elindult a ’30-as évek politikai pereiben elítéltek rehabilitálása. Az újságok egyre nyíltabban és egyre többet cikkeztek a sztálini diktatúra éveinek eseményeiről. Engedélyezték olyan irodalmi művek kiadását, amelyek évtizedeken keresztül csak szamizdatban és tamizdatban voltak olvashatók. Vaszilij Grosszman: Élet és sors; Borisz Paszternak: Zsivágó doktor; Anatolij Ribakov: Az Arbat gyermekei, és az új, legális kiadásokban megjelent munkák szerzőit és címeit hosszan lehetne sorolni. Közben létrejött az Andrej Szaharov fizikus, a „szovjet hidrogénbomba atyja” nevével fémjelzett Memorial nevű szervezet, amely segítséget nyújtott az embereknek a kivégzett, vagy munkatáborokba deportált hozzátartozóik sorsának kutatásához. Mindez segítette a múlttal való szembenézést, amely azonban a párt szempontjából visszafelé sült el. Nem megerősítette a kommunisták legitimitását, éppen ellenkezőleg, ezek a munkák azt bizonyították, hogy a kommunista eszme és a rá épülő szovjet rendszer a velejéig romlott és megreformálhatatlan.

A pártban a múlttal való szembenézés folyamatát természetesen nem mindenki nézte jó szemmel. Csak idő kérdése volt, mikor jelennek meg az ellenvélemények Gorbacsov politikájával szemben. Ezek idővel mindkét oldalról jelentkeztek. Volt, aki a változások gyorsítása mellett állt ki és ezért támogatta Gorbacsovot, míg más az eszme árulójának tartotta a főtitkárt. Utóbbiak közé tartozott Nyina Andrejeva leningrádi főiskolai tanár, aki a Szovjetszkaja Rosszija című lapban terjedelmes cikket közölt Elveimet nem adhatom fel címmel. Az írásban a párttag tanárnő hitet tett a kommunista eszme és a Szovjetunió mellett, egyben ostorozta a glasznoszty és a peresztrojka politikáját. Andrejeva történelmi érvekkel próbálta igazolni a sztálini terrorpolitika létjogosultságát: „Ma nagyon keveseket zavarnak Nagy Péter cár egyéni tulajdonságai. Arra azonban mindenki emlékszik, hogy uralkodása alatt az ország egy európai nagyhatalom rangjára emelkedett. Az idő már csak az eredményt láttatja, s ma ez az alap Péter cár történelmi értékeléséhez. És a mindig friss virágok a cár koporsóján a Péter-Pál erődben az önkényuralomtól messze álló kortársaink tiszteletét és háláját fejezi ki. Azt hiszem, bármennyire ellentmondásos, bonyolult is a szovjet történelem egy-egy alakja, a szocializmus építésében és védelmében betöltött szerepét előbb-utóbb méltó módon el fogják ismerni, és egyértelmű értékelést kap.” Utóbbi jóslat Sztálin személyére vonatkozik. A párton belüli belső ellenzék másik, a változás felgyorsításának igényét követelő csoportot Borisz Jelcin képviselte a leghangosabban. Jelcin nyíltan szembement Gorbacsov lavírozó politikájával, amivel elérte, hogy a párton belül teljes mértékben a partvonalra szorítsák. Ezzel azonban megalapozta hírnevét, amelyet 1991-ben készpénzre váltott.

Tagállamok és csatlós államok

Az 1980-as évekre a gazdasági és társadalmi problémák mellett a birodalom kereteit a nemzetiségi kérdés is szétfeszítette. Az abház-grúz ellentét, az örmény-azeri konfliktusok és a belőlük kialakuló mészárlások, a balti népek függetlenségi törekvései rávilágítottak arra a problémahalmazra, amely eddig is létezett, de egyszerűen besöpörték a szőnyeg alá és nem vettek tudomást a létéről. Az örökség ebben az esetben sztálini volt. Az 1920-as évek elején nemzetiségi népbiztosként Sztálin volt az, aki átrajzolta a birodalom belső határait, később főtitkárként pedig teljes régiók nemzetiségi összetételét változtatta meg az ott élők deportálásával és idegenek betelepítésével. A sztálini hagyaték az 1980-as évekre ért be, erőszakos és véres konfliktusokat generálva, amelyeket a moszkvai központ már nem tudott feloldani. Gorbacsov ígéretekkel próbálta leszerelni a nemzetiségi vezetőket, mindhiába. Az etnikai kérdések rendezése mellett ekkorra megjelent a nemzeti függetlenség igénye is. Idő kérdése volt, hogy ez a hullám a Szovjetunió nyugati határterületein is megjelenjen, s ez be is következett. A Sztálin–Hitler paktum aláírásának 50. évfordulóján, 1989. augusztus 23-án, a három balti állam lakói 600 kilométeres élőlánccal tiltakoztak a szovjet megszállás ellen.

De nem volt jobb a helyzet a Szovjetunió európai „szövetségeseinek” országaiban sem. A nemzeti függetlenség visszaszerzése a Varsói Szerződés tagországaiban is megfogalmazódott. A blokk országaiban hasonló jelenségek játszódtak le, mint a Szovjetunióban. A pártvezetés elöregedett, a gazdaság az összeomlás szélére került, és az emberek egyre nyíltabban és egyre többször fogalmazták meg kifogásaikat a diktatúra ellen. Ellenzéki szervezetek alakultak, amelyek idővel politikai pártokká formálódtak. Arra azonban a Szovjetunióban senki sem gondolt, még 1988-ban sem, hogy Közép-Európát kiengedik a kezükből. Erről tanúskodik az is, hogy az egyes testvérpártokon belüli személyi változásokban még mindig Moszkva döntött. Így volt ez Kádár János esetében is, akit a legendával ellentétben nem a pártja puccsolt meg, hanem a Kremlben ejtették. „Megbízható csatornákon keresztül tudatni lehetne Kádárral azt a véleményt, hogy ez a helyzet semmi jóval nem kecsegtet, személy szerint neki sem. Ugyanakkor elfogadható formában ki kellene nyilvánítani, hogy mi Grósz elvtársat és néhány más magyar vezetőt részesítjük politikai támogatásban.” – hangzott el 1988-ban az SZKP PB egyik ülésén. Nem meglepő módon rövid idő múlva már nem Kádár János az MSZMP főtitkára. Mindez azt is alátámasztja, hogy a Szovjetunió nem akarta elengedni Közép-Európát. A térségnek a szovjet külpolitikában való új szerepkörére több szovjet forgatókönyvet is megalkottak. Viszont a geopolitikai igény, amely a térséget ütközőzónaként határozta meg, továbbra sem változott: „Geopolitikai szempontból az európai szocialista országok fontosságát a Szovjetunió számára az a tény határozta meg, hogy kezdettől fogva biztonsági zónát képeztek, amely stratégiai védelmet biztosított a szocializmus központja számára. Ma, a nemzetközi helyzet összes változásától függetlenül, Kelet-Európa, de különösen az NDK, Lengyelország és Csehszlovákia szerepe bizonyos fokig ugyanaz marad.” – olvasható egy Alekszandr Jakovlevnek, Gorbacsov tanácsadójának írt feljegyzésben, 1989 februárjában. Hogy a fenti forgatókönyv nem valósult meg, az annak volt köszönhető, hogy a szovjet tanácsadók az említett országokban zajló folyamatokat nem vették figyelembe. Elemzéseik csak a testvérpártok helyzetét, a mozgalom állapotát tekintették át, de arra hogy közben milyen folyamatok zajlanak le a társadalomban már nem terjedt ki a figyelmük. Nem véletlenül, hiszen egy szovjetizált rendszerben az emberek véleménye sosem számított. Pedig az 1980-as évekre a kommunista pártok által lenézett emberek hangja egyre hangosabb volt. A szovjet retorika és a szovjet valóság között óriási űr tátongott, ezt az űrt próbálta betölteni Gorbacsov a glasznoszty és a peresztrojka politikájával, ezzel azonban túlnyomás alá helyezte a teljes szovjet rendszert, amely a végén egyszerűen szétfeszítette a kereteit.

A végjáték

Gorbacsov otthoni népszerűsége kezdetben töretlen volt, de miután bebizonyosodott, hogy a glasznoszty és a peresztrojka, valamint a gyorsítás (uszkorenyije) politikája nem tudja megoldani a problémákat, megítélése jelentősen romlott. Nem így Nyugat-Európában ahol 1985-ben kitört a „Gorbi-mánia”. A külvilág felé kommunikált leszerelés, az antimilitarista propaganda célba talált, az otthon lassan gyűlöltté váló pártfőtitkár, külföldön szupersztárrá vált. Ennek nem pusztán a média manipulációja volt az oka. Az Európában élő emberek évtizedeken keresztül éltek a hidegháború okozta fenyegetettség állapotában. Jól tudták azt, hogy a Szovjetunió az őt ért kihívásokat (1956 – Budapest, 1968 – Prága) általában erőből oldotta meg, nem számolva az áldozatokat. Ebben a helyzetben Gorbacsov politikája a valódi enyhülés lehetőségét vázolta fel. Anatolij Csernyajev, Gorbacsov tanácsadója jegyezte meg a főtitkár 1989-es olaszországi látogatása kapcsán: „Nem tudtuk és érteni se akartuk, hogy milyen rettegést hoztunk Európára hosszú éveken át katonai hatalmunkkal, az 1968-as csehszlovákiai bevonulással, Afganisztánnal és milyen félelmet keltettünk az európaiakban, amikor felállítottuk az SS-20-asokat. Gorbacsov pedig elűzte ezt az egész rettegést, és országunk most Európa szemében teljesen normálisnak, sőt boldogtalannak tűnik.” Szép gondolatok, s a jutalom sem váratott magára, 1990-ben Gorbacsovot Nobel-békedíjjal tüntették ki. Közben otthon összeomlott a gazdaság, a határterületek nemzetiségi konfliktusai háborús jelleget öltöttek, a tagállamok egymás után nyilvánították ki függetlenségi törekvéseiket, Közép-Európa országai sorra szerezték vissza a szabadságukat és napirendre került a legfőbb háborús trófea: az NDK elvesztése és a német egység létrejötte, össznémet NATO tagsággal kiegészítve. A személyiség bukását talán a három utolsó május 1. szimbolizálja. 1989-ben még minden a régi koreográfia szerint zajlott, 1990-ben a felvonulók helyett tüntetők fogadták a főtitkárt, akik azonnali lemondását követelték, mire ő sértetten elhagyta a mauzóleum mellvédjét. Egy évvel később már meg sem tartották a rendezvényt. Alig több mint fél évvel később már a Szovjetunió sem létezett.

A peresztrojka korszakának egyik legfontosabb orgánuma, az Ogonyok 1989-ben az alábbi megállapítást közölte: „A boncolás igazolta, hogy a halál oka a boncolás volt.” Teljesen ugyan nem lehet egyetérteni a fenti megállapítással, hiszen a bukás oka sokkal mélyebb volt, de az igaz, hogy Gorbacsov peresztrojkája felgyorsította ezt a folyamatot. A Szovjetunió bukása előbb-utóbb mindenképpen bekövetkezett volna, de a főtitkár politikája végül előbbre hozta a végjátékot. Ha orvosi kifejezéssel próbálnánk leírni a birodalom bukásához vezető utat, a végelgyengülés lenne a legtökéletesebb hasonlat. Ebben a tekintetben Gorbacsov szerepe úgy értékelhető, mint azé az orvosé, aki a jó orvosság helyett tévedésből a betegség lefolyását felgyorsító gyógyszert adná be a betegének.

1991 nyarán egy rövid időre mégis úgy tűnt, talán sikerül valamit meghagyni a birodalomból. Gorbacsov és néhány tagország vezetője egy új szövetségi szerződés aláírására készült augusztus 20-ra. Ebből azonban semmi sem lett. Egy nappal korábban az állami televízió a Hattyúk tava balettklasszikusát közvetítette. Közben Moszkvát nehézpáncélos egységek lepték el. Néhány órával később a puccsot megszervező, magát a Rendkívüli Állapot Állami Bizottságának nevező testület ittas tagjai sajtótájékoztató keretében jelentették be, hogy Gorbacsov „egészségügyi állapotának romlására hivatkozva átadta a hatalmat a bizottságnak”.  Közben a főtitkár telefonvonalát – éppen foroszi dácsáján pihent – elvágták a külvilágtól. A puccskísérlet azonban az utcára vonuló oroszok bátorsága miatt elbukott. Jelcin átvette a Szovjet Hadsereg feletti parancsnokságot. Gorbacsov egy megváltozott Moszkvába tért vissza. Mindenki előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a Szovjetunió végképp elbukott.

December 8-án Belovezsszkaja Puscsában három egykori tagköztársaság, Oroszország, Fehéroroszország és Ukrajna aláírták a Szovjetunió megszüntetéséről szóló határozatukat, egyben bejelentették a Független Államok Közössége megalakulását. December 25-én Gorbacsov bejelentette lemondását. Másnap már nyugdíjas volt.

A több mint hetven évig tartó szovjet kísérlet véget ért. Mérlege több tízmillió ártatlan ember halála.

Balogh Gábor