A posztszovjet térségben az egyik legnépszerűtlenebb politikusnak számít, míg Nyugat-Európában a „szabadság bajnokaként” ünneplik a Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) utolsó főtitkárát, Mihail Szergejevics Gorbacsovot. Tagadhatatlan tény, hogy politikája hozzájárult a kommunista világbirodalom felbomlásához, de azt állítani, hogy mindez terv szerint történt, nem fedi a valóságot. Cikksorozatunkban az utolsó főtitkár személyiségét és politikáját vizsgáljuk, kiemelten azt, hogy milyen szerepe volt a közép–európai rendszerváltoztatásokban. 

„Ez az ember lesz a rendszer sírásója” – jelentette ki zárt körben Kádár János 1985-ben, nem sokkal moszkvai látogatását követően az új szovjet főtitkárról. A magyar pártvezetővel szemben a „szaktudásukra és felkészültségükre” rendkívül büszke nyugati kremlinológusokat ledöbbentette az új főtitkár személye. Ők úgy gondolták, az új vezető csakis egy újabb élőhalott, például a moszkvai párttitkár Grisin, vagy leningrádi elvtársa Romanov lehet. Kádár velük szemben ennél is tovább látott. 1985. szeptemberi, moszkvai látogatásán, miután négyszemközti megbeszélésük keretében végighallgatta Gorbacsov reformokról szóló kiselőadását, ezzel a kérdéssel fordult az újdonsült vezetőhöz: „Ön nem fél attól, hogy egy udvari összeesküvés formájában megismétlődik a történelem, ahogy az Hruscsovval történt?” Ez is lényegbevágó megjegyzése volt a magyar pártvezetőnek, ő már aktív politikusként élte meg 1964-ben Hruscsov megpuccsolását. Ráadásul ezúttal is igaza lett, hiszen 1991-ben Gorbacsovot saját „emberei” próbálták meg kigolyózni a hatalomból. Ugyan a puccskísérlet sikertelen lett, de öt hónappal később a Szovjetunió már nem létezett, Gorbacsov pedig az Orosz Föderáció által megállapított állami nyugdíjat „élvezhette”.

Mihail Gorbacsov politikai csillaga 1978-ban kezdett el látványosan felemelkedni. Ekkor a Központi Bizottság mezőgazdaságért felelős titkárává nevezték ki, néhány éven belül a Politikai Bizottság pót- majd rendes tagja lett. 1985-ben eljutott a csúcsra, ő lett az SZKP főtitkára. Ekkor a maga 55 évével fiatalember benyomását keltette az átlag hetven-nyolcvan éves pártvezetők között. Gorbacsov 1931-ben született a dél-oroszországi Privolnojéban. Szülei földművesek voltak, így a hagyományos vidéki életforma felszámolására törekvő sztálini politika mindkét családrészt érintette. Apai nagyapját kuláknak minősítették, néhány évet egy szibériai lágerben töltött. Anyai nagyapja a kollektivizálás lelkes hívéül szegődött, belépett a pártba, de a parasztságot sújtott szankciók alól ez sem mentette fel. A sztálini terror, az elnyomás körülményeit már gyermekkorában megtapasztalta, ehhez jött a második világháború alatti szenvedés és nélkülözés. Ezek voltak azok az „élmények” amelyek Gorbacsovot és generációját alapvetően befolyásolták.

1945-öt követően a sztálini terror és a háború következményeként hirtelen óriási űr keletkezett a pártvezetésben és az államigazgatásban, amelyet Moszkva fiatal pártkáderekkel akart feltölteni. Gorbacsov 1950 szeptemberében iratkozott be a Moszkvai Állami Egyetem jogi karára, zsebében káderlapjával, amelyen „előkelő” származása mellett az is szerepelt, hogy az előző évben a mezőgazdasági betakarítás során végzett kiváló munkájáért az ifjú kombájnos megkapta a Munka Vörös Zászló Érdemrendje kitüntetést. Így külön felvételi eljárás nélkül a nagy múltú egyetem hallgatója lett. Két évvel később belépett a pártba, s már ekkor egyértelművé vált az, hogy leendő jogi végzettsége ellenére életpályáját nem a közigazgatásban, hanem pártvonalon képzeli el. Így senkinek sem okozott meglepetést, hogy végzését követően 1955-ben, kihelyezett munkahelyéről néhány nap után kikérte a helyi Komszomol szervezet, ahol a propagandaosztály vezetője lett. Innen indult a Szovjetunió utolsó főtitkárának politikai karrierje.

A gorbacsovi generáció

Amikor Gorbacsov személyiségét vizsgáljuk, nem csupán arra a kérdésre kell választ adnunk, hogy ki volt ő, de azt is elemeznünk kell: mit jelent a Gorbacsov-jelenség? Gorbacsov ugyanis a Szovjetunió társadalmának talán legérdekesebb embertípusát képezi. A ’30-as években, a diktatúra legnehezebb éveiben született. Amint fentebb írtuk, gyermekkorának legmeghatározóbb elemeivé vált a sztálini terror és a háború. Mindez az óriási emberveszteség miatti káderhiány okán lehetővé tette számára, hogy fiatalon politikai karrierbe kezdjen, Sztálin halálát követően pedig már attól sem kellett tartania, hogy elődei sorsára jut. Az ő számára az 1950-es évek második felének szovjet légköre valóban a lehetőségek időszakaként hatott. A XX. kongresszus, a lakásépítési program (amelynek lélektelen termékei az ún. „hruscsovkák” a mai napig meghatározzák a posztszovjet térség városképeit), a „szűzföld”-program, a világ első atomerőművének átadása, az űrversenyben elért sikerek egytől-egyig ösztönzőleg hatottak és önbizalmat adtak ennek a nemzedéknek. Sokan úgy érezték, nem volt hiába az a mérhetetlen szenvedés, amelyet a terror és a második világháború éveiben átéltek. Az erőszakról, a másként gondolkodók elhallgattatásáról, a betiltott irodalmi művekről és rendezvényekről, valamint a koncepciós perekről, és a Gulag-jogutód büntetőtelepek létezéséről egyszerűen nem vettek tudomást, vagy ha mégis, azt „szükséges rosszként” értékelték.

Hruscsov megbuktatása, és az utána következő „brezsnyevi pangás” megálljt parancsolt a fenti folyamatnak. Hiába az újonnan felfedezett olajkincs és az abból származó gigantikus dollárbevétel, a brezsnyevi politikában ezt a pénzt nem a gazdaság fejlesztésére és az életszínvonal legalább szinten tartó emelésére használták, hanem teljes egészében a katonai-ipari komplexum kiszolgálására és a külföldi kommunista pártok és puccsok szervezésére költötték, teljesen értelmetlenül. Közben a cári időszakban gabonaexportőr orosz vidék teljesen kiégett a szakszerűtlen gazdálkodástól. Az orosz népesség megélte azt a szégyent, hogy a világ egykori éléskamrája kenyérgabona-behozatalra szorult, méghozzá az Egyesült Államokból és Kanadából. Az üres boltok előtt kígyózó sorok, a kibírhatatlan bűzt árasztó éttermek, az alkoholizmus a szovjet élet mindennapos „élményévé” váltak. Habár az 1970-es évtized a külpolitika területén egyértelműen a Szovjetunió sikerét hozta, az ország gazdasága romokban hevert, és nem egy aktuális válság, hanem alapvető strukturális hibák okán.

A pártelit egyrészről nem tudott korszerű válaszokat adni az új idők kihívásaira, másrészről nem is akart változtatni a bevett módszereken. A katonai-ipari lobbi követelte a magáét, amely alapfeltétele volt a Szovjet Hadsereg harcképességének: „Nem gyárthatunk fazekakat rakéták helyett!” – jelentette ki a ’80-as években Ahromejev marsall, Gorbacsov katonai tanácsadója. A Szovjetunió a saját csapdájába került. Azt mindenki érezte, hogy változtatásokra van szükség, de azt is tudta mindenki, hogy azt a kiöregedett politikai elit nem fogja, nem tudja végrehajtani.

A moszkvai Kreml, mint összkomfortos idősek otthona

A Szovjetunió elöregedését csúcsvezetőinek állapotával tudjuk szimbolizálni. Brezsnyev a ’70-es évek közepén kapta az első agyvérzését, ezt még több követte, valamint három szívroham. A ’80-as évek elején voltak olyan megnyilvánulásai, amelyek megdöbbentették a világ közvéleményét, egyben a legjobb politikai viccek megalkotására sarkallták, a saját nyomorukon nevető moszkvaiakat. Megesett, hogy nemzetközi tárgyaláson nem tudott megszólalni, olyan állapotban volt, de olyan is megtörtént, hogy sajtótájékoztatón egy szigorúan titkos dokumentumot kezdett el felolvasni, nem érzékelvén környezete ledöbbenését. 1982-ben Brezsnyev halálát követően a KGB vezetője, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc vérbe fojtásán dolgozó Jurij Andropov lett a pártfőtitkár. Alig másfél évig húzta, eleve halálos betegen érkezett meg a Kreml-be. Utódja Konsztantyin Csernyenko pedig szó szerint csak meghalni költözött be a pártvezető rezidenciájára. A birodalom lakossága a televíziók képernyői előtt nézhette végig agonizálását, amelynek legmegdöbbentőbb jelenete kétségkívül az volt, amikor a már élő-halott múmia testőreire támaszkodva adta le szavazatát a tanácsi választásokon. A moszkvai humor nem késett: Miért szavaztatták le Csernyenko-t? – Hogy szokja az urnát. Nem csoda, hogy mindezt követően Gorbacsov kinevezése felüdülésként hatott a szovjet társadalomra. Egy az elődeihez képest fiatal ember, aki mosolyog, jól képzett, úgymond a gyakorlati életből jött, hiszen évtizedeken át irányította körzete politikai és gazdasági életét, ráadásul a felesége ránézésre 100 kg testsúly alatti, nem úgy, mint elődei esetében. Nem meglepő, hogy sokan, még a Szovjetunión kívül is, hinni kezdek abban, hogy Gorbacsov főtitkárrá választásával valami új, valami jobb fog megindulni a Szovjetunióban. Az indulás a külső szemlélő perspektívájából nézve valóban ígéretesnek tűnt, de az már kérdés volt, hogy a rendszerszintű, strukturális problémákat hogyan sikerül majd kezelnie az új vezetőnek.

Az, hogy 1985-ben a PB Gorbacsovot nevezte ki főtitkárnak nem a véletlen műve volt. Az új szovjet vezető „jó hátszéllel” érkezett meg a hatalom csúcsára. Sztavropoli párttitkárként rendkívül előnyös helyzetben volt, hiszen a pártelit vezető személyiségei körzetébe jártak gyógyüdülésre, így hamar megismerték az ambiciózus fiatal párttitkárt. Gorbacsov csillaga Jurij Andropov alatt kezdett igazán felfelé ívelni. A KGB mindenható főnöke kedvelte a fiatal politikust, akinek előmenetelét atyai módon követte és terelgette. A pártvezetésen belül nyílt titok volt, hogy a súlyos beteg Andropov a PB fiatal tagját jelölte utódjául, mivel személyében biztosítva látta politikája folytatását. 1984-ben azonban még nem érkezett el ez a pillanat, ekkor a grémium Konsztantyin Csernyenkót választotta főtitkárnak. A főtitkár egy évig tartó leépülés után elhunyt, így megnyílt az út Gorbacsov előtt. 1985 márciusában ő tartotta a gyászbeszédet az elhunyt főtitkár temetésén a Lenin-mauzóleum mellvédjén, ami egyértelmű volt előléptetésével. Elérkezett a gorbacsovi pillanat.

Balogh Gábor

Folytatása következik!