1991. június 25-én a szlovén és a horvát parlament elfogadta a két tagköztársaság függetlenségéről szóló nyilatkozatot. Ezzel párhuzamosan a belgrádi jugoszláv parlament felszólította a Jugoszláv Néphadsereget, hogy fegyveres erővel akadályozza meg a két köztársaság kiválását a délszláv államból. Amire a II. világháború óta nem volt példa, most újra valóra vált. A polgári lakosság millióinak életét veszélyeztető háború indult Európa délkeleti részén. Nyugat-Európa tehetetlenül nézte végig a konfliktust, míg a szovjet megszállástól éppen megszabadult/megszabaduló közép-európai országok – mindenekelőtt Magyarország – súlyos geopolitikai helyzettel szembesültek déli határaik mentén.
Az egykori délszláv királyság tagállamait 1944–1945-ben a Joszip Broz Tito vezette partizánháború keretében egyesítették újra, egyben szovjet segítség nélkül sikerült kiűzniük az ország területéről a maradék német haderőt. Ez óriási tekintélyt kölcsönzött Titónak, aki ebből mind kül-, mind pedig belpolitikai értelemben tőkét kovácsolt. A diktátor személye igazodási pontot jelentett az ismételten egybeparancsolt délszláv nemzeteknek. Tito 1980-ban bekövetkezett halálát követően egyre több jel utalt arra, hogy egyes tagköztársaságok, mint Horvátország vagy éppen Szlovénia nem adta fel a függetlenség vágyát. Ennek nyomai már korábban is megfigyelhetőek voltak, azonban Tito élete alatt ezeket a nemzetiségi törekvéseket sikerült alárendelni a szerb érdekeknek. A diktátor halálát követőn sokak számára úgy tűnt, csak idő kérdése egy komolyabb nemzeti- és/vagy vallási konfliktus kirobbanása a délszláv államban. Már az egyes tagköztársaságok politikusai között zajló viták előrevetítették, hogy az évszázados feloldhatatlan ellentétek nem csillapodtak a békés együttélés idején sem.
A két parlament döntése értelmében megindult egy folyamat, amely a függetlenség fokozatos kiteljesedését volt hivatott elősegíteni. Ennek értelmében három éven belül meg kellett teremteni az önálló valuta, a saját hadsereg létrehozásának feltételeit. A két nemzet visszahívta képviselőit a közös jugoszláv parlament tanácsából. A helyi képviselők jelentős része azonban elégedetlen volt a három éves átmenet és egy új délszláv integráció igényével, helyette a teljes függetlenséget követelték. Ekkor érte a függetlenségpártiakat az első „hidegzuhany” Európa és az Amerikai Egyesült Államok részéről. A nyugati országok vezetői ugyanis kijelentették, hogy nem támogatják a horvátok és a szlovénok függetlenségi törekvéseit, mivel az veszélyezteti az „európai biztonságot”. A hidegháborús jólétbe és békébe beleszokott, saját kontinensük történelmét nem ismerő – elfelejtő – Nyugat-Európa vezetői fel sem fogták, hogy valójában a jugoszláv kényszerszövetség okozta azokat a délszláv nemzetiségi konfliktusokat, amelyek végül háborúba torkollottak. A Népszabadság június 26-i számában, egy nevét nem vállaló horvát politikus kifejtette: Az európai biztonságot „sokkal jobban fenyegeti a durva nagyszerb nacionalizmus, amely elnyomja a koszovói albánokat és a többi szerbiai kisebbséget is. Sajnálom, hogy Európa még mindig jaltai módon gondolkodik.” Ez a nyugati gondolkodásmód több ezer, sőt tízezer ember halálát követően sem változott meg érdemben.
A Belgrádban ülésező Jugoszláv parlament szövetségi tanácsa még aznap felszólította a Jugoszláv Néphadsereget, hogy akadályozza meg a két tagország kiválását. A tanács álláspontja szerint a függetlenség egyoldalú kikiáltása törvénytelen, az a szövetségi állam határainak megváltoztatására irányul, amelyet a hadseregnek meg kell akadályoznia. A megkezdődő háború szele két napon belül Magyarországot is elérte. Június 28-án történt meg az első engedély nélküli jugoszláv katonai berepülés a magyar légtérbe. Hasonló történésre számtalan alkalommal került még sor. A legsúlyosabb eset október 27-én történt, amikor egy jugoszláv gép két bombát dobott le Barcs szélére. Személyi sérülés szerencsére nem történt, de az eset rávilágított a helyzet súlyosságára.
A szerb nyomásgyakorlás már közvetlenül a határozatok meghozatalát követően megindult. Június 26-án egész nap jugoszláv vadászgépek cikáztak Ljubljana felett éreztetve a szerb jelenlétet a tagköztársaságban. Ezt leszámítva Szlovéniában gond nélkül megkezdődött a hatalomátvétel. A szlovénok átvették a határátkelőhelyek feletti irányítást, az államigazgatás munkatársait feleskették, a jugoszláv állami jelképeket pedig lecserélték. Horvátországban már az első nap sem múlt el véres incidens nélkül. Érezhető volt, hogy itt nem megy majd olyan könnyen a hatalomváltás, ennek oka a tagköztársaságban élő jelentős szerb kisebbség volt, akik – érthető módon – nem akartak elszakadni az anyaországtól. Glinában tűzharc alakult ki a rendőrök és szerb fegyveresek között, itt már mindkét oldal veszteségeket szenvedett el, úgy halottakban, mint sebesültekben. Mindez azonban Szlovéniában (igaz itt csak tíz napig tartott a konfliktus) és Horvátországban csak az első napja volt annak a háborúnak, amit a szerb fél polgárháborúként értékelt, míg a másik oldal függetlenségi háborúként fogott fel.
Balogh Gábor
A szerző ajánlja az érdeklődő olvasóknak: Janez Janša: Lövészárkok című könyvét (KKETTKK, Budapest, 2017.)