A második világháború utolsó előtti évében Magyarország a két totalitárius nagyhatalom, a náci Németország és a kommunista Szovjetunió kettős megszállása alá került. Az ország hadszíntérré vált, kis túlzással a 13. századi tatárjárás óta nem tapasztalt erőszak söpört végig Magyarországon. 1945 tavaszára az ország területe a szovjet Vörös Hadsereg megszállása alá került. A szovjet okkupáció még nagyobb mélységbe taszította a legyőzött országot, de mindennek ellenére sokan bíztak abban, hogy a háború végeztével, valami jó is fog történni. Talán Magyarország visszanyeri a szabadságát és végre lehetőséget kap arra, hogy sorsát a saját kezébe véve építse jövőjét. „Éjszaka azt álmodtam, hogy kimentek a németek, és nem jött be helyettük senki.” – olvassuk a Kovács Imre parasztpárti politikustól származó idézetet a Terror Háza Múzeumban, a Kettős megszállás termében. Nem csak Kovács volt az, aki bízott a szabadság visszatérésében. Ezt az illúziót a társadalom jelentős részében megerősítette az 1945-ös novemberi nemzetgyűlési választás, ahol a Magyar Kommunista Párt súlyosan leszerepelt, míg a velük szembenálló kisgazdák 57%-os fölényes győzelmet arattak. De mindez semmit sem jelentett, mivel, ahogy Paál Jób és Radó Antal fogalmazott Debreceni feltámadás című kötetükben: „Moszkvában dőlt el a magyar sors.” S ezt a szovjet döntést a világháború abszolút győztese, az Amerikai Egyesült Államok jóvá is hagyta. A közép-, és kelet európai térséget az USA a szovjetek érdekszférájának tekintette, s ennek megfelelően alakította a régióval kapcsolatos politikáját is.

Így már 1945-ben kezdetét vehette a kommunista diktatúra magyarországi kiépítése, dacára a választási eredményeknek. A létrejövő kommunista egyeduralommal szemben a magyarok számtalan alkalommal kifejezték ellenállásukat. Országszerte sorra jöttek létre azok az ellenálló csoportok, amelyek a rendszerrel való szembenállást vállalva, saját életüket tették kockára hazájuk jövőjéért. A békéssámsoni Magyar Ellenállási Mozgalom, a Zalai Fehérgárda, a Kard és Kereszt mozgalom, az Antibolsevista Magyar Ellenállási Mozgalom tagjai kitaposták az utat az 1956-os forradalom és szabadságharc napjaiig. S bár az ország függetlenségét ekkor nem sikerült helyreállítani, 1956 két legfőbb üzenete: a nemzeti függetlenség visszaszerzése és a kommunista diktatúra felszámolása a kiépülő kádári diktatúra alatt sem vált tartalmatlanná. Erre az alapra tudtak építkezni 1989 rendszerváltoztatói.

A rendszer ideológiai legitimitását 1956 ellenforradalomnak való minősítése jelentette. A valós eseményekről beszélni sem volt szabad, a titkot mélyen őrizte a 301-es parcella. Gazdasági legitimálásáról pedig az a viszonylagos a rendszer alattvalóinak biztosított jólét gondoskodott, amelyet a pártállam az 1970-es évektől már csak külföldi hitelekkel tudott garantálni. Az 1980-as évekre azonban mindkét legitimitási tényező kezdett összeroskadni, csakúgy, ahogy a pártállam kiöregedett vezetői. A 301-es parcella gazos, elhanyagolt területén, dacára a rendőri megfigyeléseknek, zaklatásoknak folyamatosan jelen voltak az emlékezés virágai és mécsesei. A gazdasági élet pedig az összeomlás szélére került: „Nekünk 1982-re a napi túlélés is nagy erőfeszítéseket jelentett” – fogalmazta meg a rendszer állapotát, annak egyik fenntartója Benke Valéria a PB egykori tagja az 1990-es években.

A rendszer hanyatlásával párhuzamosan, az 1980-as években megjelentek azok az ellenzéki szervezetek, akik az évtized második felében elkezdődő rendszerváltoztatás folyamatának főszereplői lesznek. Közülük jónéhányan már az 1970-es évtizedekben aktív ellenzéki szerepet vittek. Két közösség jelent meg az ellenzéki tevékenység színpadán: a magát demokratikus ellenzéknek nevező társaság, a későbbi Szabad Kezdeményezések Hálózata, majd a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) leendő tagjaival, valamint a népi-nemzeti kör, amelynek tagjai fogják létrehozni a Magyar Demokrata Fórumot (MDF). A pártállam vezetése az első perctől kezdve nem nézte jó szemmel a fenti szervezetek tevékenységét. Az évtizedek alatt kialakított és bevált állambiztonsági módszerekkel: megfigyeléssel, őrizetbe vétellel, soron kívüli katonai behívással és egyéb adminisztratív módszerekkel igyekeztek ellehetetleníteni az ellenzéki szerveződések tevékenységét. Mindhiába. Az 1980-as években Közép-Európa szerte rendszerellenes megmozdulások lángoltak fel. A sort az évtized kezdetén Lengyelország kezdte, ahol a Szolidaritás képében létrejött az első valóban szabad szakszervezet egy kommunista országban! Az 1980-as évek második felében a változás szele már mindenhol érezhető volt. Ezt elősegítette az amerikai külpolitika gyökeres megváltozása Ronald Reagan Fehér házba való költözése, 1985-ben Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkárrá való kinevezése, a krakkói érsek, Karol Wojtyła pápává választása. De mindenekelőtt a közép-európai emberek bátor kiállása szabadságuk és függetlenségük visszaszerzése érdekében. „A hidegháború Kelet-Európában ért véget, a népi mozgalmak söpörték el. A kelet-európaiak vették át a kezdeményezést” – állapítja meg a kérdéssel foglalkozó munkájában, Szvetlana Szavranszkaja orosz történész.

Az 1980-as évek második felében, a diktatúra Magyarországán az emberek valóban a saját kezükbe vették a kezdeményezést. Nem értettek egyet a környezetet súlyosan károsító bős–nagymarosi erőmű felépítésével? Tömegesen tiltakoztak ellene. Az állam a szavát sem emelte fel az erdélyi falurombolás leállítása érdekében? Százezres tömegek tiltakoztak ellene a Hősök terén. Ahogy óriási tömegek adták meg a végtisztességet 1956 ártatlanul kivégzett hőseinek újratemetésén is. S ez hasonlóképpen történt a térség többi országában is. A közép-európai régióban élők valóban átvették a kezdeményezést.

1988–1989-ben sorra megalakultak azok a politikai pártok, amelyek a rendszerváltoztatás során fő szerepet játszottak. A népi-nemzeti erők összejövetelei kiformálták az MDF pártját, élén Antall Józseffel, Magyarország leendő, szabadon választott miniszterelnökével. A Szabad Kezdeményezések Hálózata SZDSZ néven alakult párttá. 1988-ban szakkollégista fiatalok egy csoportja létrehozta a Fiatal Demokraták Szövetségét (Fidesz). Közben újjáalakultak a történelmi pártok is. Az 1945-ben kulcsszerepet játszó Kisgazdapárt, valamint a Barankovics István-féle keresztény politikai hagyományra építő Kereszténydemokrata Néppárt is. Az állampárt 1989 végén kettészakadt. A keményvonalasok a régi MSZMP néven folytatták politikájukat, míg az állampárt egy másik társasága Magyar Szocialista Párt (MSZP) néven próbált szociáldemokrata fordulatot végrehajtani. A valódi Szociáldemokrata Párt (SZDP) közben a belső torzsalkodások következtében saját magát számolta fel, amit a választási eredmények is alátámasztottak.

Azon az emlékezetes 1989-es februári PB ülésen, amelyet Grósz Károly pártfőtitkár azért hívott össze, hogy elítéljék Pozsgay Imrét, aki korábban egy rádióműsorban 1956-ot népfelkelésnek nevezte, hangzott el az alábbi mondat Nyers Rezső szájából: „Túlmentek az események rajtunk. Én nem látok más lehetőséget, mint hogy vállaljuk a többpártrendszert.” Jól látható a fenti megállapításból, hogy az állampárt vezetői az utolsó pillanatig ragaszkodtak az egyeduralomhoz, s annak leépítésébe csak a társadalmi nyomás miatt kezdtek bele. 1989-ben az állampárt már csak a követője, de nem a diktálója volt a magyarországi eseményeknek.

1989 decemberében generációk álma vált valóra. A Magyar Közlöny közölte az 1990-es országgyűlési választások két fordulójának (március 25. és április 8.) időpontját. Megkezdődött a választási kampány. Jellegét és módszereit tekintve teljesen más kampányról beszélünk, mint az azt követők. 1989 rendszerváltoztató pártjainak menet közben kellett kitanulniuk a kampánytechnikákat. Mai fejjel talán megmosolyogtatóak a korabeli kampánytermékek, ám mégis, közülük jó néhány a rendszerváltoztatás jelképévé vált, stílusa volt, beírta magát a magyar történelembe. Gondoljunk csak az MDF ikonikus, Tovariscsi, konyec! (Elvtársak, vége!) feliratú plakátjára, vagy az SZDSZ „Tudjuk Merjük Tesszük” ma azt mondanánk „ütős” szlogenjére. A Fidesz „csókolózós plakátja” nem csak a korabeli fiatalok, de széles rétegek érzéseit találta el. Hatásos volt az MDF „tavaszi nagytakarításra” felszólító plakátterméke, de sokaknak életre szóló élményt jelentett a Fidesz 1990. március 21.-i „Rendszerzáró házibulija”, vagy éppen a Roxette Listen to your heart című dalának felhasználása, a Fidesz „Hallgass a szívedre, szavazz a Fideszre!” szlogenjéhez.

A választások első fordulóját a szavazatok 24,7%-val a Magyar Demokrata Fórum (MDF) nyerte. Mögötte kevéssel lemaradva, a szavazatok 21,4%-val állt a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ). Az élmezőnyt a Független Kisgazdapárt (FKGP) zárta 11,7%-kal, őket követte a Magyar Szocialista Párt (MSZP) 10,8 %-kal. Az ötödik helyen a Fiatal Demokraták Szövetsége (FIDESZ) végzett 8,9 %-kal, de bőven meglépte a négy százalékos bejutási küszöböt a Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) is (6,4%). Két következtetés mindenképpen levonhatóvá vált március 25-én este: egyrészt az, hogy kormányt vagy az MDF, vagy az SZDSZ fog alakítani a második fordulót követően, másrészt pedig, hogy az állampárt jogutódja, az MSZP történelmi vereséget szenvedett.

A két forduló közötti kampányban az MDF a „nyugodt erő” kampányát folytatta, míg az SZDSZ továbbra is a kemény antikommunista retorikát vitte tovább. Azonban ekkorra egyértelművé vált, hogy a magyar polgárok a továbbiakban inkább a rendszerváltoztatás folyamatának békés folytatásában bíznak, és nem a kemény szavakban. Mindez tükröződött az április 8.-i, második forduló eredményeiben is. Az MDF szavazótábora növekedett, míg a rivális SZDSZ-é csökkent, mivel a második forduló fő kérdése már a folytatás volt, nem pedig a kommunista utódpártok legyőzése, hiszen az megtörtént az első fordulóban. Április 8-án az MDF jelentős győzelmet ért el. A választások végeredményeként megszerezte a parlamenti mandátumok 42,4%-át, azaz 165 képviselői helyet. Mögötte állt az SZDSZ 24%-kal, s ennek megfelelően 93 mandátummal. A Kisgazdapárt 11,4%-os eredménnyel a harmadik helyen, 44 mandátumot szerzett, őt követte az MSZP 8,5%-kal, ami 33 mandátumnak felelt meg. A Fidesz és a KDNP egyaránt 5,44%-kal 21-21 képviselőjét juttatta be az Országgyűlésbe. A sort az Agrárszövetség zárta 2 mandátummal, mellettük 5 független képviselő foglalt helyet az ülésteremben.

Az első szabadon választott Országgyűlés nyitóülésére, 1990. május 2-án került sor. Ez a nap lezárt egy évtizedek óta tartó állapotot, amelyet a második világháború végén rákényszerítettek a magyar emberekre. Ugyanakkor kiindulópont is volt május 2.-a, a rendszerváltoztatás folytatásának új kezdete, immár egy demokratikusan és szabadon választott Országgyűléssel, és néhány héttel később egy szabadon választott kormánnyal. Varga Béla, katolikus pap, a Kisgazdapárt egykori politikusa, aki 1947-ig volt a Nemzetgyűlés elnöke, több mint negyven éves száműzetés után tért haza az ünnepre. Hivataláról soha nem mondott le, így szimbolikusan ő adhatta át a stafétát utódjának, Szabad Györgynek. Az idős katolikus pap beszédében kijelentette: „A szabadság nem körülmény, hanem feladat.” A szabadon választott képviselőkre és a kormány leendő tagjaira valóban óriási feladat várt, azonban feladatukhoz széleskörű és valódi társadalmi támogatással kezdhettek hozzá, immáron szabadon.

Balogh Gábor