1991. június 12-én 57 százalékos többséggel az Oroszországi Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaság (OSZSZSZK) elnökévé választották Borisz Jelcint, a Szovjetunió Kommunista Pártja Politikai Bizottságának egykori póttagját. Ezzel a Szovjetunióban létrejött a kettős hatalom rendszere. A hadsereg és a KGB irányítása még a szovjet elnök és főtitkár Mihail Gorbacsov kezében maradt, de a Szovjetunió legnagyobb, sőt alapító tagállama, Oroszország felett már nem tudta megőrizni a befolyását. Ugyanakkor 1991 júniusa még nem hozta el a döntő „jelcini” pillanatot. Gorbacsov már nem, Jelcin pedig még nem volt politikai befolyása csúcsán.
Borisz Nyikolajevics Jelcin nem a semmiből tűnt elő az 1980-as évek szovjet politikai horizontján. Hasonlóan Gorbacsovhoz, ő is ahhoz a „nagy generációhoz” tartozott, akik az 1920-as, 1930-as évek fordulóján születtek, alacsony sorból küzdötték föl magukat a hatalom csúcsaira, és az 1980-as évekre váltak Szovjetunió-szerte ismert és meghatározó politikussá. Jelcin, hasonlóan Gorbacsovhoz 1931-ben született, ám míg Gorbacsov egy dél-oroszországi kis faluban, Privolnojéban, addig Jelcin az urali Butkában látta meg a napvilágot. Míg Gorbacsov családja mezőgazdaságból élt, Jelcin munkáscsaládba született, ő maga is építőmunkásként kezdte a karrierjét. Pályája meredeken ívelt fölfelé, hamarosan építésvezető, majd a főiskola elvégzése után építészmérnök és vállalat-igazgató lett. 1961-ben lépett be a Szovjetunió Kommunista Pártjába (SZKP).
Mindez persze „előkelő származásként” szerepelt egy káderlapon, de önmagában véve még kevés volt a szovjet politika csúcsaira való eljutáshoz. Az időközben a szverdlovszki terület első titkárává előlépő fiatal politikust, a keményvonalas kommunista Jegor Ligacsov „hívja meg” Moszkvába, az ő javaslatára lesz Jelcin 1985-ben a Központi Bizottság tagja. Nem egyedi a példa, Gorbacsov már jóval fiatalabban, 1971-ben a KB tagja lett, s mire Jelcin a PB póttagjává vált, Gorbacsov már hét éve volt a testület teljes jogú tagja. Mindez a leendő főtitkárnak sem ment volna segítség nélkül. Az ő támogatója Jurij Andropov, a KGB feje, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc vérbe fojtásában szovjet nagykövetként aktív szerepet játszó kommunista politikai vezető volt.
Jelcin előmenetele azonban 1987-ben váratlanul megtorpant. Szeptemberben a Politikai Bizottság ülésén kelt ki a Gorbacsov személye körül kiépülő kultusz ellen. A főtitkár megsértése még a glasznoszty idején is főbenjáró bűnnek számított, így Jelcint a sztálini időkre emlékeztető nyilvános eljárás keretében alázták meg a PB tagjai, majd eltávolították a testületből. Egy évvel később moszkvai első titkári pozícióját is fel kellett adnia. A sztálini időktől eltérően azonban, megtorlásra már nem került sor, Jelcin politikai értelemben véve „puhára esett”. Miniszterhelyettesi pozíciót kapott, ráadásul ügyével fölhívta magára a közvélemény figyelmét, amely közvélemény már kezdett belefáradni a gorbacsovi politika teljes eredménytelenségébe. 1987 végén már egyértelmű volt, hogy a főtitkár politikája nem működik, a birodalom tovább menetelt a bukás és a gazdasági csőd felé. Amíg Gorbacsovból Nyugaton szupersztárt csinált a média, addig otthon népszerűsége egyre gyorsabban meredeken zuhant. Vele szemben Jelcin 1987-es „meghurcolása” után sikeresen építette fel saját közszereplői imázsát. Értette és beszélte is az utca nyelvét, nem vetette meg az alkoholt, ami a gorbacsovi szesztilalom alatt még nagyobb népszerűséget biztosított neki. Egy évvel később egyértelművé vált, hogy Jelcin félreállításával a pártvezetés óriási öngólt rúgott. Gorbacsovnak innentől kezdve, nem csak a párton belüli szélsőbalos ellenzékével kellett megküzdeni, de teremtett magának még egy könyörtelen politikai ellenfelet is.
1989-ben Jelcin és a Nobel-díjas emberi jogi aktivista, fizikus Andrej Szaharov létrehozták a Régióközi Csoportot, amely a Népi Küldöttek Kongresszusában a legkomolyabb ellenzéki erőt jelentette a kommunista párttal szemben. A politikai csoportosulás egyik moszkvai képviselőjévé Borisz Jelcint választották. 1989-ben a nyugati világban még töretlen és stabil volt Gorbacsov népszerűsége, de a Szovjetunióban a főtitkár mellett már egyre többen beszéltek Jelcin esélyeiről. A hatalom egyre inkább kétpólusúvá vált. Mindezzel Jelcin tisztában volt, s ki is használta előnyös helyzetét, ahol, és ahogyan tudta, úgy igyekezett lejáratni Gorbacsovot.
1990-ben az orosz tagköztársaság újonnan létrehozott parlamentje kimondta, hogy az OSZSZSZK a Szovjetunió keretében ugyan, de demokratikus köztársaság lesz. Ennek egyik fontos lépése volt a saját politikai vezető megválasztása. Ez történt meg 1991. június 12-én. Jelcin történelmi győzelmével az orosz szavazópolgárok ítéletet mondtak a kommunista diktatúra felett. A Szovjetunió legnagyobb tagállama ezzel a választással lényegében kimondta, hogy jövőjét nem a kommunista diktatúra szovjet keretei között képzeli el. 1991. június 12. azonban még nem hozta el a „jelcini pillanatot”. A rendkívüli eredmény önmagában véve még kevés volt a teljes győzelemhez. Ez majd csak két hónappal később, a keményvonalasok sikertelen augusztusi puccskísérlete után következett be. Ugyanakkor előrevetítette a jövőt, nevezetesen azt, hogy Gorbacsov – akit már csak a nyugati vezetők tartottak politikai értelemben véve lélegeztetőgépen – és a Szovjetunió bukásához már csak egyetlen lépés hiányzik. A kérdés már csak az volt, ki és mikor teszi meg azt a szakadék felé.
Balogh Gábor