„Ebben az egészben az a legborzasztóbb, hogy munkások csinálják!” – jelentette ki Kádár szűk körben 1980-ban, nem sokkal a lengyel Szolidaritás létrejöttét követően. A független szakszervezet létrejötte valóban példanélküli volt a vasfüggöny mögötti országokban. Mégiscsak egy proletárdiktatúrában jött létre egy munkás érdekvédelmi szervezet. Moszkva rettegett attól, hogy a lengyel példa a blokk más országaiban is követőkre talál, ezért határozott fellépést követelt a térség diktátoraitól. Ennek úgy tűnt, meg is lesz az eredménye. Egy évvel később 1981 decemberében szovjet nyomásra a lengyel pártvezetés szükségállapotot hirdetett, a diktatúrát megerősítette, a Szolidaritást betiltotta, tagjaira letartóztatás és börtönbüntetés várt.

Bár Magyarországon ilyen jellegű szakszervezeti megmozdulásokra az 1980-as évek elején nem került sor, a magyar ellenzéki mozgalom lengyelországi kapcsolatai intő jelként szolgáltak az MSZMP számára. Azt a tudást mindenképpen elsajátíthatták, hogy 1956-tal ellentétben az 1980-as években a szovjetek katonai erőt nem feltétlenül fognak bevetni egy kliensállamban jelentkező krízishelyzetben, márpedig nagy kérdés volt, hogy ilyen esetben a magyar fegyveres erők képesek és hajlandóak lennének-e a pártvezetés parancsait teljesíteni. Ilyen helyzet természetesen ekkor Magyarországon nem állt fenn, de nem véletlen, hogy a nómenklatúra odafigyelt a lengyelországi eseményekre.

Kádár és a pártvezetés helyzetét súlyosbította, hogy az 1970-es évek végétől érezhetően nem emelkedett az életszínvonal. Fokozatosan nőtt az ország adósságállománya, s az évtized végén már bizonyos megszorításokkal is számoltak a vezetők. A pártvezető jól tudta, hogy legitimitását mindenekelőtt a „gulyáskommunizmus” politikájának köszönheti, ezért 1982-ben a szakmai érveléssel szemben úgy döntött, folytatja az addigi „jóléti politikát”, kerül, amibe kerül ez a gazdaságnak. Kádár 1956-os reflexeiből indult ki az 1980-as években is. Mindez nem véletlen, hiszen nem volt más tapasztalata. Úgy gondolta, az életszínvonal emelését célzó intézkedésekkel sikeresen úrrá lehet a politikai válságon, ismét lecsendesítheti a társadalmat. Szólt mindemellett a felerősödő ellenzéki tevékenységről is, ahol azonban világos különbséget tett az aktív ellenzék és a „villamoson hőzöngők” ellen. Utóbbiak kapcsán még némi megértést is tanúsított, azzal igazolva ezt, hogy egy bizonyos szelepet muszáj biztosítani az elégedetlenkedőknek: „Azzal, hogy ki mit pofázott (sic!) a villamoson, meg mit tudom én hol, azzal nem törődtünk. Később, a villamoson már nem lehetett a rendszert szidni, mert a villamosok többsége azt már nem fogadta el. S ez a mi mai gyakorlatunkban elviselhető, és talán a jövőben is bizonyos mértékig, hogy ilyen kis pofázási lehetőség van.”

Ugyanakkor a határozottabb és szervezett ellenzéki tevékenységgel és képviselőivel szemben már keményebb fellépést helyezett kilátásba. Sok helyütt idézett felszólalásában valamennyi, lehetséges „adminisztratív” intézkedést felsorol a PB tagjainak: „Ami félig-meddig legális bázis, intézmény, lap, mifene, mert lehet, hogy lapot is meg kell szüntetni, ha egyszer nekihuzakodunk, akkor nem fogunk tréfálkozni, ha egyszer nem megy másképp a dolog, vagy intézetet megszüntetni, a rosseb, úgyis sok a fölösleges intézet. Egyébként amit mi adminisztratív intézkedésnek nevezünk, az adminisztratív, de nem mind belügyi. Az atyaúristenit (sic!) hát annyi ember sír a telefonért, ezeknek mindnek van telefonjuk, kocsijuk, annyi rossz, hibás kocsi jár, meg rosszul vezet, iszik is egy kicsit, meg mi az isten, hát miért nem tudunk mi az ilyen emberekkel szemben eljárni. Rámenni, egyszerűen rámenni, az istenit az anyjának (sic!) hát ezt mindenütt a világon csinálják és ez még nem adminisztratív intézkedés, kellemetlenkednek nekik, no mert már harmadszor veszik el a hajtási igazolványt, vagy mit tudom én, mi a rossebet, hát miért nem lehet ezt megcsinálni? Lakást is megállapítják, hogy életveszélyes, átteszik szükséglakásba, vagy mit tudom én, micsoda. Ennek egy millió módja van, amit úgy hívnak, hogy kellemetlenkedni kell nekik”.

A fent megfogalmazott pártvezetői gondolatok az 1980-as években a gyakorlatban érvényesültek. A cenzúrát megerősítették, sőt 1986-ban a Tiszatáj folyóiratot fél évre be is tiltották Nagy Gáspár 1956-os tematikájú verse miatt. A rendszer ellenzékeként fellépőket nem látványos, de egyre gátlástalanabb eszközökkel üldözte a rendszer, s mindez nem csupán az értelmiségre vonatkozott. 1988-ban, a diktatúra utolsó koncepciós perében az ózdi rokkantnyugdíjas Kristály Gyulát hurcolták meg röplapozásért. Mindezt természetesen nem a nyilvánosság előtt vitték véghez, ha valamiről mégis megjelenet egy rövid hír, az esetet közbűntényes jellegűnek állították be, de a leggyakoribb az volt, hogy a fentebb Kádár által felsorolt hatósági intézkedésekkel igyekeztek „kellemetlenkedni” az ellenzéknek.

Az 1980-as évtized második felére azonban egyre inkább nyilvánvalóvá vált a diktatúra működtetői számára is, hogy ezekkel az intézkedésekkel nem tudják megállítani a rendszerellenes szervezkedéseket, legyen szó az 1956-os forradalom és szabadságharc hőseinek és az ártatlanul kivégzettek emlékének a megőrzéséről, vagy éppen a vízlépcső felépítése elleni tiltakozásokról. Habár a „kádári recept” mindvégig használatban volt, egyre kevesebb eredményt hozott a párt számára.

Balogh Gábor

Borítókép: Fortepan / Szalay Zoltán