1988. február 8-án, a párt fővárosi bizottságán tett munkalátogatást a főtitkár: „Kádár János a pártbizottság vezető munkatársaival elmélyült, nyílt véleménycserét folytatott a pártélet aktuális kérdéseiről: a párt vezető szerepéről, a politikai intézményrendszer továbbfejlesztéséről, az ideológiai tézisekről folyó viták tapasztalatairól; a pártszerveknek és szervezeteknek, a budapesti kommunistáknak a társadalmi, gazdasági kibontakozást szolgáló munkájáról; a párttagságot foglalkoztató politikai kérdésekről.” – olvashatjuk a Népszabadság másnapi beszámolójában. Egy március 2-i székesfehérvári munkaértekezletről olvashatjuk az MTI tudósításában: „Kádár János kifejezésre juttatta, hogy az eszmecserén közvetlen tapasztalatokat kíván szerezni a különböző területeken dolgozó vezetők, a párttagság véleményéről. A megyei vezetők arról adtak számot, hogy a munkahelyeken jelentősebb zökkenők nélkül kezdték a gazdasági évet, bár a gazdálkodás feltételeiben számottevő változások történtek. Kádár János hasznosnak, gondolatgazdagnak minősítette a mintegy ötórás nyílt, őszinte véleménycserét.” A szokásos semmitmondó közlemények, amelyeket akár meg se kellett írniuk az újságíróknak, elég volt elővenni az előző évtizedek beszámolóit, s csak a dátumot átjavítani bennük. Arról természetesen szó sem esett, hogy milyen súlyos gazdasági és társadalmi problémák jellemezték a magyarországi állapotokat.

A fentihez hasonló többórás összejövetek nagy általánosságban semmitmondó eredményekkel zárultak, egyetlen céljuk volt csupán, hogy a pártvezető megmutassa magát, s ezzel azt a benyomást keltse híveiben, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van. Mindez azonban 1988-ban megdöbbentően hat. Miközben a gazdaság adósságspirálba került és a csőd szélén állt, a főtitkár „elmélyült eszmecserék” keretében állapította meg országszerte, hogy valójában nincs is semmilyen baj, a rendszer működik. Március 11-én a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsának üléséről így tudósított a Magyar Nemzet: „A hangulattal kapcsolatban egyöntetű volt, hogy a mezőgazdasági üzemek vezetőit, dolgozóit a tenniakarás jellemzi. Kádár János kifejezésre juttatta, hogy társadalmi rendszerünk jobb működését elsősorban az alapintézmények megőrzésével, megszilárdításával és továbbfejlesztésével érhetjük el.” Kettő évvel az első szabad választások előtt itt még szó sincs rendszerváltoztatásról. A főtitkár felszólalását elemezve láthatjuk, hogy Kádár még mindig a fennálló rendszer keretein belül gondolkodott. Nem is tudott volna másképp. Hét nappal később, a Magyar Televíziónak adott interjújában mondta el hírhedtté vált mondatát a válságra vonatkozóan: „Mi, akik a Párt Központi Bizottságában dolgozunk, rendelkezünk a munkánkhoz szükséges megfelelő információkkal, ismerjük a jót és a rosszat egyaránt. Általános vélemény szerint Magyarországon semmiféle értelemben nincs válság. Az a benyomásom, hogy a valóságos helyzet jobb, mint a hangulat, jobb annál, mint amilyent a tájékoztatási eszközök tükröznek.” Kádár fenti értékelése már akkor arra a megállapításra késztette a kortársakat, hogy a főtitkár nem a realitás talajáról szemlélte a magyarországi helyzetet. Valószínűbb ugyanakkor, hogy egyszerűen nem akart szembenézni a problémákkal. Ez a magatartás egész élete folyamán jellemezte.

Főtitkári pályafutása utolsó pillanatáig mereven ragaszkodott az általa értelmezett valósághoz. Utolsó május 1-i felszólalását követően így nyilatkozott a Televízió munkatársainak: „Ez a mai demonstráció is kifejezi azt az eszmei közösséget, amely ma Magyarországon van. Ennek a tartalma mindenekelőtt a szocializmus és béke iránti elkötelezettség, a tenniakarás, valamint az hogy népünk értékeli a nehezen megszerzett vívmányokat. S kifejezi a bizalmat! Sokan kérdezik: mi a garanciája annak, hogy a mostani, egyáltalán nem könnyű feladatokat megoldjuk. Két garanciája mindenképpen van, az egyik a megtett út, amely arról tanúskodik, hogy munkásosztályunk, parasztságunk, dolgozó népünk – pártunk vezetésével – már ennél nehezebb feladatokat is megoldott. Ha egységben, közös akarattal hozzálátunk, akkor mostani tennivalóinkat is elvégezzük. A másik garancia itt vonul előttünk: demonstrálva az összetartást, az egységet és a szolidaritást.” Itt már legalább beszélt „feladatokról” a főtitkár, de felvetésének nyelvezete a korábbi évtizedek szóhasználatát tükrözte.

A hónap végén Kádár Jánost Moszkva parancsára a saját elvtársai megbuktatták. Leváltatták főtitkári pozíciójából, s kinevezték egy teljesen súlytalan pozícióba, a párt elnökének. A párt országos értekezletén elmondott beszédében így fogalmazott: „A jelen nehézségei miatt a korábbinál többen látják bizonytalannak a jövőt. Politikai intézményrendszerünk a megváltozott viszonyok között nem áll feladata magaslatán, működésében zavarok jelentkeznek. Romlott a közhangulat, csökkent a bizalom a párt és a vezetők iránt. S ahogy az ilyenkor lenni szokott, az ország határain belül és kívül is jelentkeznek mindazok, akik szeretnek a zavarosban halászni, s megpróbálják az ország nehézségeit a szocialista rendszer ellen felhasználni. Politikai intézményeink átfogó reformjának célja a népi hatalom, a szocialista rendszer erősítése. Javaslom, hogy a pártértekezlet a legmesszebbmenőkig támogasson minden reformot, amely ezt a célt szolgálja, s utasítson el minden olyan törekvést, amely a burzsoá demokrácia, az anarchia irányába mutat, vagy a mai magyar szocialista valósággal nem számoló utópikus elgondolásokat tartalmaz.” Itt már valamivel nyíltabban beszélt a „jelen nehézségeiről”, de jól látható hogy továbbra sem akar – nem tud – kilépni a realitások szintjére. „Burzsoá demokráciáról” és „utópikus elgondolásokról” beszélt, miközben a nevével fémjelzett rendszer a bukás felé menetelt. A pártvezetés ugyan nem osztotta Kádár nézeteit, de ők is azt gondolták, hogy némi korrekcióval, esetlegesen egynéhány engedménnyel sikerül majd megszilárdítaniuk a hatalmukat. Nem rajtuk múlott, hogy ez nem így történt.

Balogh Gábor

Borítókép: Fortepan / Szalay Zoltán