A diktatúra évtizedei alatt nem csak a nemzeti ünnepnapokat értelmezték át a kommunista hatóságok, de vallásüldöző politikájuk központi elemeként harcot hirdettek az egyházi ünnepek ellen is. Ez sokkal nehezebb feladatnak minősült, mint az állami ünnepnapok átszervezése, hiszen az egyházi ünnepek meghitt, bensőséges események voltak, különösen a karácsony, amivel a párthatóságoknak alaposan meg is gyűlt a gondja. Minden eszközzel arra törekedtek, hogy deszakralizálják az ünnepet és teljesen új tartalmat adjanak az év legjobban várt eseményének.
Közvetlenül a második világháborút követően az MKP vezetése még nem mert hozzányúlni az egyházi ünnepekhez. Az 1945-ös karácsony az emlékezés jegyében telt, szinte mindenki arra gondolt vissza, hogyan ünnepelt 1944-ben. Milyenek voltak a háborús karácsonyok, különösen az utolsó, 1944-es, amelyet az ország nagy része légoltalmi pincékben kényszerült megünnepelni. Direkt támadás a karácsonyi ünnepet még a következő két évben sem érte. A Szabad Nép, mint kommunista pártlap egészen 1948-ig a fejlécén kívánt olvasóinak boldog karácsonyt, sőt, még különszámmal is jelentkezett az ünnepre. A cikkek tartalma azonban már árulkodóbb volt. Szó sem volt Jézus születéséről, a Szent Családról, a karácsonyi tematikájú cikkek az ipari és mezőgazdasági termelés eredményeiről, politikai küzdelmekről szóltak. 1948-ban a kommunisták „karácsonyi üzenete” Mindszenty József bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek személyének támadásában merült ki. Egy december 25-én, letartóztatása előtt egy nappal publikált „útibeszámoló” így tudósít a hercegprímás lakhelyéről: „Mikor Esztergomot, Mindszenty rezidenciáját fényképezik, nincs szükség semmiféle kommentárra: maga a kép mondja el minden szónál hangosabban, hogy itt, ezek között a falak között ellenség, a nép és a demokrácia ellensége lakik.” Másnap a hercegprímást Esztergomból hurcolják az Andrássy út 60.-ba az ÁVH emberei. Mindezt karácsonykor, ami egyértelmű üzenet volt az emberek számára.
Egy évvel később már nincs karácsonyi jókívánság a pártlap fejlécén. Sőt, december 24-én az újság a „Sztálini ünnepről” tudósít, nem véletlenül, hiszen a szovjet diktátor Sztálin 1949-ben töltötte be 70. születésnapját, amelyet a kommunista pártvezetés az ország lakosságával ünnepeltetett az egész esztendőben. Az ünnepségek csúcspontja december 21-re esett, a diktátor születésnapjára, de a „nagy esemény” abban az évben elnyomta a karácsony ünnepét is. Ebben az időben már nem volt veszélytelen vállalkozás a szentmiséken való részvétel, s ez fokozottan igaz volt a nagyobb egyházi eseményekre, így a karácsonyi éjféli misékre is. A helyi pártszervek adminisztratív eszközökkel próbálták megakadályozni a szertartásokat. Sok helyen járványhelyzetre hivatkozva nem engedélyezték a szentmisét, de hasonló eszközökkel léptek fel a betlehemezés néphagyománya ellen is. Mindezzel párhuzamosan próbálták új tartalommal feltölteni az ünnepet. Karácsony helyett „fenyőünnepről” beszéltek, de nem kímélték december 6-át, Mikulás napját sem. A Mikulás szintén egy vallási hagyomány eredménye, a 3–4. században élő Szent Miklós tetemes örökölt vagyonának szétosztásával mintegy megalapozta a Mikulás későbbi személyét. Mindez természetesen nem fért össze az állampárti ideológiával, így lett a Mikulásból Télapó, de voltak kísérletek az orosz „Gyed Moróz” azaz „Fagy Apó” meghonosítására is. A lényeg ebben az esetben is az ünnep vallásos jellegének elvétele, deszakralizálása volt. Voltak kísérletek a Télapó és a fenyőünnep összevonására is, de ezek rendre elhaltak.
A kommunista diktatúra kádári-korszakában továbbra is fenntartották az 1950-es években az ünnepek számára kialakított új kereteket, azonban a „gulyáskommunizmusra” mintegy ráerősítve úgy próbálták beállítani az ünnepet, mintha az „csak” egy néhány napos év végi szabadság lenne, amely viszont tökéletes lehetőség az evés-ivásra és a szórakozásra. Az éjféli misén való részvételt bár hivatalosan nem tiltották, továbbra sem volt veszélytelen vállalkozás részt venni az ünnepi szertartáson. Párttagok, állami tisztséget viselők, így például a tanárok állásukat kockáztatták a misén való részvétellel. Nem egy eset ismert, amikor a szentmisén való részvételt, a következő év első munkanapján munkahelyi fegyelmi határozat vagy éppen állásvesztés követte. Hogy éltek-e a szankcionálás lehetőségével, az a helyi pártszervezeteken múlt. Tény ugyanakkor, hogy sokan bár a diktatúra évtizedei alatt rendszeresen részt vettek a vallási ünnepeken, nem esett bántódásuk. A fő cél természetesen az egyházak felszámolása volt, ebben nem adtak alább a Kádár-korszakban sem, de próbáltak csöndesebben, kevésbé látványosan fellépni az egyházak tevékenysége ellen. Addig pedig igyekeztek a templomok épületébe zárni minden vallásos rendezvényt, tiltva az egyházak templomon kívüli bárminemű szolgálatát. Hogy az emberek mégse maradjanak december végén ünnep nélkül, az iskolákban rendeztek fenyőünnepségeket, amelyeken a gyerekek mellett a szüleiket, családtagjaikat is vendégül látták, így próbálták meg pótolni a karácsonyi ünnepet. Sikertelenül, hiszen az éjféli misék alkalmával a templomok rendre megteltek a diktatúra évtizedei alatt is.
A rendszerváltoztatást követően megszűnt az államilag irányított vallásüldözés politikája és immáron szabadon lehetett ünnepelni az egyházi ünnepeket, mindenféle kötöttség nélkül, visszaadva az ünnepek eredeti jelentéstartamát.
Balogh Gábor
Borítókép: Fortepan / Baráth Endre