Hermann Axen keletnémet kommunista funkcionárius 1980 tavaszán javasolta Moszkvának, hogy a kommunista blokk országai indítsanak közös békemozgalmat a nyugat-európai balolda-li „civil” közösségekkel az egyoldalú – értsd nyugati – leszerelés propagálása érdekében. Az akció részleteit ugyanezen év júniusában Budapesten vitatták meg a szovjet blokk országainak vezetői. A keletnémet kommunista propagandista taktikája – sajnos hosszú távon is – bevált. Az 1980-as években a környezetvédelem, a leszerelés és a „béke” jegyében Nyugat-Európa nagyvárosaiban százezreket küldtek az utcára a helyi kommunista aktivisták. Utóbbiak közve-títőkön keresztül Moszkvából kapták az utasításokat, és a szervezkedéshez szükséges pénzösz-szegeket egyaránt.

Egy dologgal azonban nem számolt sem Axen, sem pedig a keletnémet kommunista vezetés többi tagja. Mégpedig azzal, hogy egy valódi békemozgalom is létrejön, nem máshol, mint Axen működési területén, az NDK-ban. 1981-ben Hamburgban háromszázezer fő vett részt a nukleáris leszerelés céljából összehívott demonstráción. Az eseményről beszámolt a nyugatné-met média is, s így a róla szóló hírek az esti órákban az Aktuális Kamera adásairól nyugati csa-tornákra kapcsoló keletnémetekhez is eljutottak. Ekkor merült fel sokakban a jogos kérdés: miért csak a nyugati hatalmaknak kellene leszerelniük a telepített rakétákat, a szovjet blokk hasonló haditechnikája milyen jogalapon maradjon hadrendben? Axen ötlete ebben az esetben visszafelé sült el, ráadásul pont az NDK-ban, amelyet a vezetői eleve „békeállamnak” tituláltak.

Az NDK-ban idővel a történelmi egyházak, mindenekelőtt az Evangélikus Egyház vált az ál-lampárti diktatúra egyetlen ellenfelévé. A templomok és a gyülekezeti helyek nem csupán az istentiszteletek helyszíneiként szolgáltak, hanem közösségi térként is. Ez ellen és az Egyházak tevékenysége ellen a kommunista hatóságok természetesen minden eszközzel küzdöttek. Az egyházellenes kampányok, a kényszeráthelyezések és a hívők egzisztenciális helyzetével való fenyegetése miatti tömeges kilépések az egyházból rendszeresen napirenden voltak. Ettől füg-getlenül az Evangélikus Egyház tevékenysége nem csupán elősegítette, de fel is gyorsította a kommunista diktatúra bukását. A templomok az 1980-as években a másként gondolkodók, és az antikommunista tiltakozók előtt is megnyitották kapuikat. Amint Joachim Jauer a nyugat-német ZDF kelet-berlini tudósítója írja könyvében: „Az Evangélikus Egyház a közösséget megnyitotta, és fedele alatt mind a protestánsoknak, mind a protestálóknak védelmet nyújtott.”

1981-ben a sikeres nyugat-európai kommunista „béketurné” évében csapás érte a keletnémet kommunista diktatúrát is. Nem is akármilyen. Eisenhüttenstadtban (eredetileg Sztálinváros, a diktátor halála után nevezték át), a világháború után alapított „szocialista városban” 1981-ben templomot emeltek. Az első szakrális helyszínt 1945 után, és éppen a kommunista mintaváros-nak tartott településen. Ráadásul az evangélikus templom közösségét „békegyülekezetnek” nevezték el. S ha ez nem lett volna elég a békeközösség lelkésze, Heinz Brauer vezetésével többször is ellátogatott a keletnémet település lengyelországi testvérvárosába Nowa Hutába, ahol korábban Szent II. János Pál pápa építtetett templomot a „szocialista város” katolikus lakosságának, a lengyel állampárt minden tiltakozása ellenében. Nagyon fontosak voltak ezek a lengyel–német találkozók, különösen a lengyel püspöki kar 1965-ben a német püspöki karnak írott levele fényében. Ebben a levélben a lengyel főpapok kezet nyújtottak német testvéreik-nek. „Megbocsátunk és bocsánatot kérünk” – írták a lengyel püspökök levelükben, amelyet a német katolikusok örömmel fogadtak. Ezzel minden a múltban egymásnak okozott sérelmet megbocsátott egymásnak a két fél. A kommunista hatóságok természetesen cseppet sem örül-tek ennek.

A békeközösség az NDK-ban idővel valódi mozgalommá vált, amely hamarosan jelképet is választott magának, méghozzá Izaiás próféta jövendöléséből: „Ekevassá kovácsolják kardjukat és lándzsájukat szőlőmetsző késsé. Nemzet nem emel kardot nemzet ellen, és nem tanul többé hadviselést.” A kardból ekevasat készítő kovács képe rövid időn belül a mozgalom szimbólu-mává vált. A fiatalok országszerte ezt a jelvényt („Schwerter zu Pflugscharen”) varrták fel a kabátjaikra és hátizsákjaikra, így mutatták ki azt, hogy ők nem a kommunista rendszer oldalán állnak, őket a diktatúra nem tudta megvezetni. A rendőrség és a Stasi természetesen vadászott a jelvényt viselő fiatalokra, akiket annak eltávolítására szólítottak fel, s ha erre nem voltak haj-landóak – és általában nem voltak hajlandóak – letartóztatták őket, eljárást indítottak ellenük, s onnantól kezdve a kommunista hatóságok állandó megfigyelésének voltak kitéve.

A mozgalom egyik legikonikusabb eseménye 1983-ban, Wittenbergben, az evangélikus lel-készség udvarán történt meg. A nukleáris fegyverkezés ellen és az emberi jogok érdekében harcoló lelkész, Friedrich Schorlemmer egy kovácsot hívott meg a gyülekezet szokásos esti összejövetelére, aki az udvaron szított tűzben egy kardból igazi ekevasat kovácsolt. Az ese-ményről felvétel is készült, amelyet az NDK-ból titokban kicsempésztek, így a nyugati tv-adók is bemutatták a kisfilmet. A mozgalom nemzetközi ismeretségre tett szert, ami bizonyos fokú védelmet is jelentett tagjai számára a kommunista hatóságokkal szemben.

A kommunista vezetők által meghirdetett „békemozgalom” végül csúfos kudarcba fulladt, ugyanakkor az NDK-ban működő történelmi egyházak, mindenekelőtt az Evangélikus Egy-ház, mint a rendszer ellenzéke sikeresen építette fel a maga valódi békemozgalmát, amely hí-vőket és nemhívőket egyaránt befogadott, s az 1980-as évtizedben hozzájárult a kommunista diktatúra bukásához.

Balogh Gábor

Borítókép: Wikimedia Commons