A Magyar Szabadság Éve

Környezetvédelmi séta a Dunáért

1986. január 18-án a Duna Kör nemzetközi sajtótájékoztatót tartott, amelyen a társaság bejelentette, hogy február 8-án környezetvédelmi sétát tartanak a vízlépcső felépítése elleni tiltakozás jegyében. A menet a tervek szerint a Batthyány tértől indult volna, végállomásaként pedig a Margitsziget lett kijelölve. A rendezvény a kommunista hatóságok tiltása miatt végül nem került megszervezésre. A tiltás ellenére jónéhányan mégis elindultak február 8-án a Margitsziget irányába. A Rendőrség könnygázzal és gumibottal oszlatta szét a csöndes demonstrálókat. A hatalom a szokásos eszközökkel reagált, talán nem is sejtve, hogy Bős–Nagymaros néhány év múlva a diktatúra bukásának szimbólumává válik majd.

A Duna Kör 1986 február 8-ra környezetvédelmi sétára invitálta szimpatizánsait és a Duna sorsa iránt aggódókat. „1986. február 8-án, szombaton tanulmányi kirándulást rendezünk a Margitszigetre. Témája: »Mindennapi ivóvizünk és a dunai vízlépcsők«. – olvashatjuk a szervezet meghívójában. Két nappal a tervezett séta előtt azonban a Duna Kör kénytelen volt lemondani a rendezvényt. Közleményükben kifejtették: „A séta célja, mint azt a meghívó is feltünteti, tanulmányi kirándulás. A bűnügyi rendőrség azonban közölte, hogy a séta közérdeket sért és veszélyezteti a közbiztonságot. A Duna Kör több résztvevőjének tudomására hozták, hogy provokációk várhatók. A Duna Kör békés eszközökkel kívánja elérni, hogy a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer környezetpusztító tervét elvessék, éppen ezért tiltakozik céljainak bármilyen oldalról történő hamis beállítása ellen. Ilyen körülmények között nem látja biztosítva, hogy a meghirdetett séta a tervezett erőszakmentes formában zajlik le, ezért annak elhalasztására kényszerül.”

Az 1984-ben alapított Duna Kör első jelentősebb megmozdulásának szánták a február 8-i sétát. A rendezvényre osztrák környezetvédők is érkeztek, akik részvételükkel Ausztriának a vízlépcső építésében való szerepvállalása ellen tüntettek, volna. Vargha János a Duna Kör egyik alapítója és a séta szervezője honlapjára feltöltött interjújában kifejtette, hogy azért hirdették meg 1986 februárjában a sétát, hogy felhívják a közvélemény figyelmét a környezetkárosító vízlépcső ügyére: „A sajtótilalom miatt a vízlépcsővel kapcsolatos problémáktól a közvélemény teljesen el volt szigetelve. Ezért hirdettünk meg egy környezetvédelmi sétát a Margitszigetre, hogy az ottani kutaknál beszéljünk az ivóvízkészleteket érintő hatásokról – ugyanis hasonló kutak vannak azokon a területeken is, amelyeket súlyosan érintene az erőmű felépítése.” A sétát 1986. január 18-án hirdették meg. Meghívókat küldtek szét, az eseményt meghirdették az egyetemeken is. Rövid időn belül nagy érdeklődést tapasztaltak, de nem csak a Dunáért aggódók részéről. A hatóságok azonnal nyomás alá helyezték a szervezőket. Bevett belügyes szokás szerint megérkeztek az első rendőrségi beidézések, de sokakat a munkahelyükön – így Varghát is – kerestek fel a szervek. Nyilvánvalóvá vált, hogy a belügy készül a demonstrációra. Ezért döntött úgy a Kör, hogy egy esetleges provokációt megakadályozandó, az utolsó pillanatban inkább lemondja a sétát. A történet azonban ezzel nem ért véget: „Mivel már nem tudtunk mindenkit értesíteni, elmentünk a találkozó színhelyére, a Batthyány térre, amelyet teljesen megszálltak az állig fölfegyverzett rohamosztagok. Egy osztrák csoport, köztük gyerekek és idősek, akik a sétára jöttek, Günther Schobesberger ökológus vezetésével mégis elindult a sziget felé. Néhány magyar környezetvédő is velük tartott. A harmadik sarkon rontottak rájuk a rendőrök gumibotokkal és könnygázzal.”

Vit László építészmérnök, a Duna Kör egyik alapítója hasonlóan emlékezett a séta brutális és indokolatlan szétverésére: „A rendőrök könnygázt használtak, a tudósítók fényképezőgépéből kivették a filmeket, és egy-két pofon is elcsattant.” – nyilatkozta a Magyar Rádió 168 óra című műsorának 1988-ban. A párt által kézivezérelt média természetesen igyekezett elhallgatni az eseményeket. Tudósítás, beszámoló egyáltalán nem született az eseményről, de néhány kommentár igen. A Magyar Hírlap 1986. április 24-i számában például ezt olvashatjuk: „Amikor a magyar társadalom képviseletére hivatkozva – java részt külföldről, Ausztriából importált protestálókkal – utcai felvonulást, ahogy ők nevezik: környezetvédelmi sétákat szerveznek, nos, itt már aligha van helye a toleranciának, az ökológiai kérdések nyugodt megvitatásának.” Az újságíró minden bizonyára megelégedéssel nyugtázta, hogy a rendőrség a kérdés „nyugodt megvitatása” helyett gumibottal és könnygázzal vette elejét a békés és tulajdonképpen meg sem valósult környezetvédelmi sétának. Mindez azonban csak egyetlen dolgot tisztázott: 1956 óta nem változott a rendszer természete, amelynek egyik alapeleme mindennemű ellenvélemény ha kell erőszakos elhallgattatása. De az is lehet, hogy a párt vezetői megérezték, Bős–Nagymaros az utolsó nagy kommunista erőfeszítés, amely egyben a rendszer sorsáról is döntést hoz. Ma már tudjuk, a meg nem valósult vízerőmű-beruházás a bukott kommunista diktatúra mementója.

Balogh Gábor

Borítókép: Fortepan / Urbán Tamás